Az év legjobb filmzenéi:

1. Hans Zimmer: Holiday Ugyan 2007 egyik legelső megjelenéseként minden évösszesítő listáról lefelejtődött, számomra mégis jóval többet adott, mint sokak favoritja a szerzőtől, azaz a karibi kalózok harmadik zenéje. Kimondottan imádható, kedves kis muzsika őszi-téli estékre, néhol olaszos hangulattal megfűszerezve, egy ma már sajnálatosan ritkán bevetett régi Zimmer-stílusban, ráadásként pedig ott van Imogen Heap gyönyörű hangja is vokálként.





2. Rolfe Kent: Megáll a világ Az idei év talán legszomorúbb zenéje, a depresszió és búskomorság dallamait csak néha győzi le a reményé. Mintha Craig Armstrong World Trade Centere keveredne Terence Blanchard Az utolsó éjjeljével.










3. William Ross: September Dawn A zenei felvételek felvezénylésében is jeleskedő, valamint a titkos kamrás Potter-kaland aláfestésének megalkotásáért felelős komponista csendes score-ja (mely egyébként meglepően egy, a vallás nevében lezajló mészárlásról szóló filmhez íródott) mindenféle hangulati törés nélkül vezeti hallgatóját háromnegyed órán át a filmbelinél egy jobb világba.







4. Michael Giacchino: L'ecsó Ha a fenti volt az év legszomorúbb zenéje, akkor ez a legvidámabb. Kevés rajzfilmzenét szeretek úgy igazán, de a szerző kiváló, a helyszínből adódóan természetesen franciás jelleget is felvonultató játékos szimfonikus muzsikáját már első hallgatásra megkedveltem.








5. Alan Menken: Bűbáj Alan Menken score-jai és dalai eddig nem tartoztak a kedvenceim közé, itt volt az ideje e csúnya hagyomány megszakadásának. Az album különlegessége, hogy minden egyes dala jól sikerült, és a score-nak sincs szégyenkeznivalója mellettük.









6. Nick Cave, Warren Ellis: Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford A filmhez még nem volt szerencsém, de annak ellenére, hogy a score talán nehezebb az átlagnál, önmagában is megállja helyét. Hallgatása során Mychael Nyman és zenekara éppúgy megjelenhet szemünk előtt, mint egy elsivatagosodott tájon átsodródó ördögszekér látványa.








7. John Debney: Evan, a minden6ó Akár az év meglepetései között is helyet kaphatott volna, hiszen egy átlagos vígjátékzenére számítottam, ehelyett kaptam egy olyan, már-már drámai aláfestést, ami nemcsak erőteljes, de szép motívumokban is bővelkedett.









8. John Frizzell: A tíz csapás Megannyi feledhető hentelést követően a szerző végre megmutatta, hogy szimfonikus zenekar és érdekes elektronikus effektek elegyítésével tud maradandó és színvonalas horrorzenét is alkotni. Sajnálatos pechje, hogy ezúttal a nem kifejezetten kasszarobbantó film minősége vetett rá árnyékot.








9. Alan Silvestri: Beowulf – Legendák lovagja Avagy a lassan beérő zene esete. Ahogy kezdtem megkedvelni a film betétdalát, úgy fedeztem fel az instrumentális témákat is, melyek a dallamosan dübörgő akciózenék körében kiválóan helyt állnak.










10. Craig Armstrong, A.R. Rahman: Elizabeth: Az aranykor Avagy a lassan beérő zene esete, második rész. Elsőre nem különösebben fogott meg, de többszöri hallgatás után megkedveltem a két zeneszerző munkáját, amin szerencsére nem hallani, hogy nem kizárólag Armstrong-mű. Teljesen egységes képet mutat, és fülbemászóbb, mint az első rész David Hirschfelder szerezte muzsikája.








 

Akik kimaradtak:

1. Angelo Badalamenti: Twin Peaks – Season 2 A CD a sorozat eddig ki nem adott zenéit tartalmazza, tehát nem a legjellemzőbb pillanatokat. Ebből adódóan a Twin Peaks-i hangulat ezúttal nem teljesen tökéletesen jön át, inkább az ugrott be a zenéről elsőre, hogy többször is Amerika egy letűnt korszaka elevenedik meg benne, autós mozistól, jampecostól, pomádéstól. Persze a további bluesos-jazzes témákat már könnyebb a filmhez kötni. Nyitányként a jól ismert főtéma azért itt is elfért volna, csak hogy mégis tudjuk, hol járunk, de ezt leszámítva egy olyan kiadványról van szó, melynek (ahogy szokás mondani) a rajongók polcán a helye.


2. Jeff Rona: Sharkwater Jeff Rona nemcsak egy olyan tengeri zenét alkotott meg ehhez a 2006-os, de valamivel szélesebb körben csak 2007-ben bemutatott természetfilmhez, amely Eric Serra A nagy kékségjét idézi meg, de méltányolandó, hogy a film alkotóival egyetértésben meghallgathatóvá tették a kiadatlanul maradt teljes aláfestést a film hivatalos oldalán.







3. John Murphy: Napfény / 28 héttel később A komponista két érdekességgel is szolgált az évben. Az első aláfestés eddig kiadatlanul maradt (bár rövidke ízelítő azért hallható belőle a társszerző Underworld Oblivion with Bells című 2007-es lemezén, "To Heal" elnevezéssel), míg a második csak iTunes-os megjelenést ért meg. Zeneileg egy tőről fakadó szerzeményekről, olykor bevaduló, ám alapvetően nyugodt ambientekről van szó, amelyek néha nagyobb szerephez is jutnak a mozikban. A két film zeneileg legjobb pillanatai: Cillian Murphy hazaszól (mely alatt az említett "To Heal" hangzik el), majd a végső megoldás közelébe kerül, illetve a vírus pusztította kiürült város látképe. 

4. Mychael Danna, Devotchka: A család kicsi kincse A 2007-es hazai filmbemutató okán csak ekkor ismerkedtem meg a fél évvel korábbi zenével, de a hippikorszakot idéző folkpop-dalok és az instrumentális felvételek kiváló aláfestői egy őrült utazásnak, ráadásul a Devotchka énekese révén azt is hallhatjuk, hogy miként hangozhat az, ha valaki fogászati érzéstelenítést követően rögtön énekelni kezd - és a vicces, hogy mindez kiválóan működik.






5. Pascal Gaigne: Sötétkékmajdnemfekete A szintén elcsúszott hazai bemutató miatt egy újabb 2006-os aláfestés esett ki az előző évi listáról. Könnyed és vidám, ám olykor drámaibb, de minden pillanatában fülbemászó zongoracentrikus score, ami egy anime zenéjének is beválna, betétdalostól együtt.









+1. Robin Guthrie, Harold Budd: After the Night Falls / Before the Day Breaks Két nem filmzene a filmzenei listán, de mindkettő olyan, mintha egy el nem készült mozihoz íródott volna. A duó egyszerre megjelenő, hasonló megközelítésű albumait akár egynek is vehetjük, mert végtelen nyugalmú és lenyűgöző gitáros-zongorás ambientjükkel mindkét CD-n egyaránt a szférák megfoghatatlan zenéjét mutatják be. Aki szerette tőlük a Titokzatos bőr-filmzenét, az ezt a duplázást is imádni fogja. Ha pedig nem bír betelni vele, még ott van számára Guthrie ugyanekkor megjelent szólóalbuma is.





 

Az év legjobb trackjei:

1. Clint Mansell: "Dead Reckoning" (Füstölgő Ászok) Ahogy korábbi évértékeléseimben, úgy e kategória most is azon felvételeket tartalmazza, melyek teljes albuma nem különösebben emlékezetes számomra, ám egy-egy részletüket megkedveltem. Az abszolút listavezető tehát Clint Mansell elektromos gitáros szerzeménye, ez az igazi hangosan bömböltetős zene, mely lassan indul be, de akkor aztán...







2. Danny Elfman: "Finale" (A királyság) A zeneszerzőnek sikerült meglepnie ezzel a remek gitárpengetéssel, ami világítótoronyként emelkedik ki az album többi részét alkotó kavargó masszából, de persze önmagában is egy igen szépséges tétel.










3. Dario Marianelli: "Remember Us" (A kutyákat lelövik, ugye?) A szerző egyre ismertebbé válása okán évekkel később megjelenhetett a Hotel Ruanda témáját egy másik szemszögből feldolgozó film soundtrackje is. A tétel egy katartikus afrikai rekviem, mely a mozi legvégén csendül fel, miközben az áldozatok nevei kerülnek felsorolásra.








4. Jan A.P. Kaczmarek: "War and Peace" (Háború és béke) A művész ezzel a kórusos, könnyen megkedvelhető főtémával ismét bemutatja, hogy mennyire nem gond számára, ha csak zongorára írt műveknél összetettebb kompozíciókra van szükség.










5. Patrick Doyle: "The Forest of Arden" (Ahogy tetszik) Doyle sikeresen hozza mindazon jellemzőket, melyeket eddig leginkább ázsiai zeneszerzőktől szoktunk meg.












6. Steve Jablonsky: "Arirang" (D-War – Sárkányháború) Ami a Transformers aláfestésében teljesen hidegen hagyott, azt itt témaként teljesen működőképesnek ítéltem. E hatásos kórusos zene A szigetben hallható kiszabadulós téma folytatása.










7. Debbie Wiseman: "Flood" (Árvíz)  Felemelő nyitány egy B-kategóriás árvízes katasztrófafilmhez, a lemez pedig a szerző akciózenei debütálása.











8. Harry Gregson Williams: "Suicide Blonde" (A 23-as szám) Elsőre semmi különös, de a film álomszerű jelenete alatt (és utána újrahallgatva) kiválóan működik.












9. Paul Haslinger: "Vacancy Main Title Theme" (Elhagyott szoba) A teljes albumot nehezebb ügy végighallgatni, de a feszült főtéma modern és régimódi is egyben, egyszóval ebben is ideálisan passzol a filmhez.











10. Mark Isham: "Give Me Two Minutes" (Next – A holnap a múlté) Az elrontott akciómozihoz egy nem túl kiemelkedő Isham-zene készült, de a kaszinós szökés jól összerakott jelenete alatt hallható lüktető "bourne-os" track kifejezetten tetszett.











 

Az év legjobb betétdalai:

1. Idina Menzel: "A Hero Comes Home" (Beowulf – Legendák lovagja) Alan Silvestri monumentális szimfonikus körítése egy olyan alap, melyet még egy gyenge dalnok is alig bírt volna elrontani, ám most az énekesnőt sem érheti semmi panasz.










2. Chrysta Bell: "Polish Poem" (Inland Empire) Menteni a menthetőt. Meseszép felvételével ezt a nem túl élvezetes soundtracket egy arratévedő szirén (David Lynch újabb múzsája Julee Cruise után) menti meg a teljes mélybehullástól.










3. Amy Adams: "That's How You Know" (Bűbáj) Hogy éppen pont erre a felvételre esett a választásom a lemezről, az erényein túl köszönhető a filmbeli jelenetnek is, amelyben New York lakói a régi musicaleket idézően kapcsolódnak be az énekes-táncos örömködésbe – és persze annak, hogy az előadó/főszereplő Amy Adams a mozi magyar címének megfelelően bűbájos jelenség bűbájos hanggal.







4. AnnaSophia Robb: "Keep Your Mind Wide Open" (Híd Terabithia földjére) Kedves és szerethető, senkinek sem ártó fülbemászó dal, újfent a film főszereplőjének előadásában.












5. Camille: "Le Festin" (L'ecsó) Edit Piafot idéző hangulatalapozó sanzon a film és az album elején, ami Michael Giacchino komponista sokoldalúságát dicséri.












 

Az év meglepetései:

1. Aenima CGS: Egon és Dönci A magyar filmek nem kifejezetten a feledhetetlen score-jaikról nevezetesek, mert rendszerint egyáltalán nincs is nekik olyan. Az egri csapat szimpatikus mozija viszont egy külföldön is vállalható filmzenével rendelkezik, ami túl azon, hogy igényes, úgy ugrál a stílusok között, hogy mindenki megtalálhatja benne a számára figyelemreméltót.







2. Ilan Eshkeri: Csillagpor Ha nem lenne benne egy meghatározó ponton érthetetlen és otromba átemelés a Drakula Wojciech Kilar szerezte főtémájából, semmi rossz szavam nem lehetne. De így is csak ennyi van. Csúcspont a "Septimus", aminek másfél percében több dinamika található, mint más komponista többszörös időtartamú témájában. Nem zavarna, ha egy újabb Zimmer-tanonc emelkedne ki a mostanában futószalagon érkezők közül, e zene alapján pedig Eshkerinek van erre esélye.





3. Klaus Badelt: Hajnali mentőakció A munkamániás Badelt évi egy zenéje azért általában kiválóan sikerül, nem volt ez másképpen 2007-ben sem, amikor is egykori mestere nyomdokain haladva megkomponálta a saját Az őrület határánját, és a kiváló eredmény arra utal, a szerzőnek több szünetet kellene tartania két munka elvállalása között. Csúcspont a dübörgő "Hope".








 

Az év csalódásai:

1. Tyler Bates: 300 Az év egyik leglátványosabb filmje esetében egy igazán bombasztikus score-ban bíztam, amivel szerzője kitörhet végre a horrorskatulyából, melynek egyik sokadrangú képviselője volt. Ehhez képest a score szinte minden elemét hallhattuk már korábban máshol (amit főleg Elliot Goldenthal nem nyugtázhatott kitörő örömmel), és ha teljesen jól is működött a filmben, az ismerős pillanatok igen zavaróak voltak. Mindazonáltal nem éppen a diplomatikusság szobrát érdemelné a Warner stúdió álfelháborodó kihátrálása a témalopásra kényszerített Bates mögül.



2. Howard Shore: Az utolsó Mimic A zene leginkább Shore feledhető útkeresgélésének tűnik a Gyűrű-trilógia után. Fájdalmas bónusz a Roger Watersszel közös "Hello (I Love You)" című betétdal, amit én leginkább szánalmasnak titulálnék, de hogy mentséget is keressek neki: azért biztos akad, akinek tetszik.








3. Alexandre Desplat: Az arany iránytű Amikor épp azt hinném, hogy az igényes hangszerelésű trackekből éppen valami nagyszerű téma fog megszületni, már véget is ér – és aztán mindez kezdődik elölről. A film az év egyik legérdektelenebbje volt számomra, aminek folytatása nem igazán várható, így elhiszem a szerzőnek, hogy ezek a tématöredékek tényleg ki lettek volna fejtve a későbbiekben, viszont így nem állnak annyira helyt.






4. BT, Tommy Stinson: Kettőt találhatsz Ez a gitáros album tulajdonképpen kellemes darab lenne, ami a film közben még akár jól is működhet. Csakhogy a lemezen a játékidő még a harmincöt percet sem éri el, és a trackek hossza is átlagosan egy perc körüli, így egy tételnek sincs rá esélye, hogy figyelemre méltónak tarthassuk, hiszen mire megkedvelnénk, már véget is ér.







5. Mark Isham: Gyávák és hősök Ha Mark Isham szerettei megelégelték 2007-ben, hogy a családfőt csak fotón látják, akkor bizonyára be kellett fáradniuk hozzá a stúdióba, hiszen nem hiszem, hogy score-jainak számát tekintve az év rekorderének is nyilvánítható komponista túl sokat tette volna ki onnan a lábát. A felemás teljesítményből ezt a bő félórát emelném be e kategóriába, mert ha sajnos a többi 2007-es zenéje között sem találunk olyat, amit ne felednénk el rövidesen, egyedül ennél érzem azt, hogy az elejétől végéig nem több egy lélektelen, csuklóból komponált töltelékzenénél.




 

Az év legrosszabb albumai:

1. Halloween soundtrack A borzasztó és/vagy érdektelen betétdalokat és a rossz score-t még érdektelenebb és értelmetlenebb filmbeli párbeszédfoszlányok szakítják félbe, ám mindez már nem bír tovább rontani az eleve irtózatosan rossz összképen. A 300-at követően Tyler Bates visszabattyogott hazai terepre, ahol viszont a filmzeneszerzés innen nézve legkönnyebb fajtáját, a téma nélküli csörgés-zörgést műveli, így nem volt meglepő, hogy ez a zenéje sem tért el ettől. Minden idők egyik legfeleslegesebb soundtrackje, ami a szeméttelepen is csak a helyet foglalná.



2. Brian Reitzell: A sötétség 30 napja A fent említett csörgés-zörgés újabb példája. Felesleges többet írni róla, a hallgathatatlan szerzemények önmagukért beszélnek – bár arról meg én beszélnék le mindenkit a saját érdekében, hogy mindennek most utána is járjon.









3. Inland Empire soundtrack A komolyzenei sznobok nagy kedvence, Krzysztof Penderecki – a hallgatóra tekintettel nem lévő – elmebeteg művészetét már Az ember gyermeke kapcsán is méltattam. Az albumon több hasonló "zenei" beállítottságú kollégájának (Boguslaw Schaeffer, Witold Lutoslawski és Joey Altruda) is megtalálható valamely káprázatos kompozíciója, de valahogy a "The Locomotion" eredeti verziójának, a filmesek által sikeresen elklisésített "Sinnerman"-nak és hasonlóknak sem igazán tudtam örülni. Mindehhez a körítés pedig David Lynch rendező – egyébként nem hallgathatatlan – badalamentis imitációja score-ként, ami esetében viszont attól nem sikerült elvonatkoztatnom sajnos, hogy nem Angelo készítette, csak olyan, mintha ő lenne az elkövető.

4. BT: Kukkolók – A film BT másodszor, ezúttal egymagában, de a trackek hosszúsága itt is inkább rövidségnek nevezendő. Szomorú, hogy egy ilyen tehetséges elektronikus zenész, aki már filmzenében is lerakott maradandót (A rém), egy ennyire silány hangmintakollekciót zeneként akar tálalni (a nagyképű "Main Title" elnevezésű fűrészelés és gépzaj például az imponáló harminc másodpercet is éppen hogy csak eléri). Nem lenne meglepő, ha az újfent alig több mint félórás játékidő az elkészítés időtartamát is takarná egyben. Még szerencse, hogy a dupla fiaskó után idén a szerző This Binary Universe című 2006-os, nem filmzenei albumával is megismerkedhettem. Az e lemezen lévő igényes, filmzenei hatásokat is felvonultató elektronikus felvételek megalkotása vélhetőleg annyira kimeríthette őt, hogy mindez 2007-es mozis teljesítményére is alaposan rányomta a bélyegét.

5. Jonny Greenwood: Vérző olaj A radioheades Greenwood úton-útfélen dicsért, és számomra érthetetlen módon túlértékelt zenéje egy annyira borzalmas, hegedűcincogtatásba kifutó művészieskedés, hogy minden esélye megvan az Oscar-jelölésre, főleg, ha a filmet valamilyen kategóriában mindenféleképpen díjazni akarnák. Igazságtalan lenne viszont, ha nem említeném meg a fájdalmas score egyetlen pozitívumát: az egész tortúra csak félóráig tart.