Ez volt 2007


Az év legjobb filmzenéi, az év meglepetései, a legjobb tételek, a legjobb betétdalok, a legjobb sorozatzenék, a legszínvonalasabb kiadványok, csalódások, és az év legrosszabb zenéi. Hogy melyikünk miképpen vélekedik 2007-ről, az a szerző nevének kiválasztása után letekerve, új ablak megnyílása nélkül elolvasható.
 
Bíró Zsolt összesítése
 

Az év legjobb filmzenéi:


1. Hans Zimmer: Holiday
Ugyan 2007 egyik legelső megjelenéseként minden évösszesítő listáról lefelejtődött, számomra mégis jóval többet adott, mint sokak favoritja a szerzőtől, azaz a karibi kalózok harmadik zenéje. Kimondottan imádható, kedves kis muzsika őszi-téli estékre, néhol olaszos hangulattal megfűszerezve, egy ma már sajnálatosan ritkán bevetett régi Zimmer-stílusban, ráadásként pedig ott van Imogen Heap gyönyörű hangja is vokálként.





2. Rolfe Kent: Megáll a világ
Az idei év talán legszomorúbb zenéje, a depresszió és búskomorság dallamait csak néha győzi le a reményé. Mintha Craig Armstrong World Trade Centere keveredne Terence Blanchard Az utolsó éjjeljével.










3. William Ross: September Dawn
A zenei felvételek felvezénylésében is jeleskedő, valamint a titkos kamrás Potter-kaland aláfestésének megalkotásáért felelős komponista csendes score-ja (mely egyébként meglepően egy, a vallás nevében lezajló mészárlásról szóló filmhez íródott) mindenféle hangulati törés nélkül vezeti hallgatóját háromnegyed órán át a filmbelinél egy jobb világba.







4. Michael Giacchino: L'ecsó
Ha a fenti volt az év legszomorúbb zenéje, akkor ez a legvidámabb. Kevés rajzfilmzenét szeretek úgy igazán, de a szerző kiváló, a helyszínből adódóan természetesen franciás jelleget is felvonultató játékos szimfonikus muzsikáját már első hallgatásra megkedveltem.








5. Alan Menken: Bűbáj
Alan Menken score-jai és dalai eddig nem tartoztak a kedvenceim közé, itt volt az ideje e csúnya hagyomány megszakadásának. Az album különlegessége, hogy minden egyes dala jól sikerült, és a score-nak sincs szégyenkeznivalója mellettük.









6. Nick Cave, Warren Ellis: Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford
A filmhez még nem volt szerencsém, de annak ellenére, hogy a score talán nehezebb az átlagnál, önmagában is megállja helyét. Hallgatása során Mychael Nyman és zenekara éppúgy megjelenhet szemünk előtt, mint egy elsivatagosodott tájon átsodródó ördögszekér látványa.








7. John Debney: Evan, a minden6ó
Akár az év meglepetései között is helyet kaphatott volna, hiszen egy átlagos vígjátékzenére számítottam, ehelyett kaptam egy olyan, már-már drámai aláfestést, ami nemcsak erőteljes, de szép motívumokban is bővelkedett.









8. John Frizzell: A tíz csapás
Megannyi feledhető hentelést követően a szerző végre megmutatta, hogy szimfonikus zenekar és érdekes elektronikus effektek elegyítésével tud maradandó és színvonalas horrorzenét is alkotni. Sajnálatos pechje, hogy ezúttal a nem kifejezetten kasszarobbantó film minősége vetett rá árnyékot.








9. Alan Silvestri: Beowulf – Legendák lovagja
Avagy a lassan beérő zene esete. Ahogy kezdtem megkedvelni a film betétdalát, úgy fedeztem fel az instrumentális témákat is, melyek a dallamosan dübörgő akciózenék körében kiválóan helyt állnak.










10. Craig Armstrong, A.R. Rahman: Elizabeth: Az aranykor
Avagy a lassan beérő zene esete, második rész. Elsőre nem különösebben fogott meg, de többszöri hallgatás után megkedveltem a két zeneszerző munkáját, amin szerencsére nem hallani, hogy nem kizárólag Armstrong-mű. Teljesen egységes képet mutat, és fülbemászóbb, mint az első rész David Hirschfelder szerezte muzsikája.








 

Akik kimaradtak:


1. Angelo Badalamenti: Twin Peaks – Season 2
A CD a sorozat eddig ki nem adott zenéit tartalmazza, tehát nem a legjellemzőbb pillanatokat. Ebből adódóan a Twin Peaks-i hangulat ezúttal nem teljesen tökéletesen jön át, inkább az ugrott be a zenéről elsőre, hogy többször is Amerika egy letűnt korszaka elevenedik meg benne, autós mozistól, jampecostól, pomádéstól. Persze a további bluesos-jazzes témákat már könnyebb a filmhez kötni. Nyitányként a jól ismert főtéma azért itt is elfért volna, csak hogy mégis tudjuk, hol járunk, de ezt leszámítva egy olyan kiadványról van szó, melynek (ahogy szokás mondani) a rajongók polcán a helye.


2. Jeff Rona: Sharkwater
Jeff Rona nemcsak egy olyan tengeri zenét alkotott meg ehhez a 2006-os, de valamivel szélesebb körben csak 2007-ben bemutatott természetfilmhez, amely Eric Serra A nagy kékségjét idézi meg, de méltányolandó, hogy a film alkotóival egyetértésben meghallgathatóvá tették a kiadatlanul maradt teljes aláfestést a film hivatalos oldalán.







3. John Murphy: Napfény / 28 héttel később
A komponista két érdekességgel is szolgált az évben. Az első aláfestés eddig kiadatlanul maradt (bár rövidke ízelítő azért hallható belőle a társszerző Underworld Oblivion with Bells című 2007-es lemezén, "To Heal" elnevezéssel), míg a második csak iTunes-os megjelenést ért meg. Zeneileg egy tőről fakadó szerzeményekről, olykor bevaduló, ám alapvetően nyugodt ambientekről van szó, amelyek néha nagyobb szerephez is jutnak a mozikban. A két film zeneileg legjobb pillanatai: Cillian Murphy hazaszól (mely alatt az említett "To Heal" hangzik el), majd a végső megoldás közelébe kerül, illetve a vírus pusztította kiürült város látképe. 

4. Mychael Danna, Devotchka: A család kicsi kincse
A 2007-es hazai filmbemutató okán csak ekkor ismerkedtem meg a fél évvel korábbi zenével, de a hippikorszakot idéző folkpop-dalok és az instrumentális felvételek kiváló aláfestői egy őrült utazásnak, ráadásul a Devotchka énekese révén azt is hallhatjuk, hogy miként hangozhat az, ha valaki fogászati érzéstelenítést követően rögtön énekelni kezd - és a vicces, hogy mindez kiválóan működik.






5. Pascal Gaigne: Sötétkékmajdnemfekete
A szintén elcsúszott hazai bemutató miatt egy újabb 2006-os aláfestés esett ki az előző évi listáról. Könnyed és vidám, ám olykor drámaibb, de minden pillanatában fülbemászó zongoracentrikus score, ami egy anime zenéjének is beválna, betétdalostól együtt.









+1. Robin Guthrie, Harold Budd: After the Night Falls / Before the Day Breaks
Két nem filmzene a filmzenei listán, de mindkettő olyan, mintha egy el nem készült mozihoz íródott volna. A duó egyszerre megjelenő, hasonló megközelítésű albumait akár egynek is vehetjük, mert végtelen nyugalmú és lenyűgöző gitáros-zongorás ambientjükkel mindkét CD-n egyaránt a szférák megfoghatatlan zenéjét mutatják be. Aki szerette tőlük a Titokzatos bőr-filmzenét, az ezt a duplázást is imádni fogja. Ha pedig nem bír betelni vele, még ott van számára Guthrie ugyanekkor megjelent szólóalbuma is.





 

Az év legjobb trackjei:


1. Clint Mansell: "Dead Reckoning" (Füstölgő Ászok)
Ahogy korábbi évértékeléseimben, úgy e kategória most is azon felvételeket tartalmazza, melyek teljes albuma nem különösebben emlékezetes számomra, ám egy-egy részletüket megkedveltem. Az abszolút listavezető tehát Clint Mansell elektromos gitáros szerzeménye, ez az igazi hangosan bömböltetős zene, mely lassan indul be, de akkor aztán...







2. Danny Elfman: "Finale" (A királyság)
A zeneszerzőnek sikerült meglepnie ezzel a remek gitárpengetéssel, ami világítótoronyként emelkedik ki az album többi részét alkotó kavargó masszából, de persze önmagában is egy igen szépséges tétel.










3. Dario Marianelli: "Remember Us" (A kutyákat lelövik, ugye?)
A szerző egyre ismertebbé válása okán évekkel később megjelenhetett a Hotel Ruanda témáját egy másik szemszögből feldolgozó film soundtrackje is. A tétel egy katartikus afrikai rekviem, mely a mozi legvégén csendül fel, miközben az áldozatok nevei kerülnek felsorolásra.








4. Jan A.P. Kaczmarek: "War and Peace" (Háború és béke)
A művész ezzel a kórusos, könnyen megkedvelhető főtémával ismét bemutatja, hogy mennyire nem gond számára, ha csak zongorára írt műveknél összetettebb kompozíciókra van szükség.










5. Patrick Doyle: "The Forest of Arden" (Ahogy tetszik)
Doyle sikeresen hozza mindazon jellemzőket, melyeket eddig leginkább ázsiai zeneszerzőktől szoktunk meg.












6. Steve Jablonsky: "Arirang" (D-War – Sárkányháború)
Ami a Transformers aláfestésében teljesen hidegen hagyott, azt itt témaként teljesen működőképesnek ítéltem. E hatásos kórusos zene A szigetben hallható kiszabadulós téma folytatása.










7. Debbie Wiseman: "Flood" (Árvíz) 
Felemelő nyitány egy B-kategóriás árvízes katasztrófafilmhez, a lemez pedig a szerző akciózenei debütálása.











8. Harry Gregson Williams: "Suicide Blonde" (A 23-as szám)
Elsőre semmi különös, de a film álomszerű jelenete alatt (és utána újrahallgatva) kiválóan működik.












9. Paul Haslinger: "Vacancy Main Title Theme" (Elhagyott szoba)
A teljes albumot nehezebb ügy végighallgatni, de a feszült főtéma modern és régimódi is egyben, egyszóval ebben is ideálisan passzol a filmhez.











10. Mark Isham: "Give Me Two Minutes" (Next – A holnap a múlté)
Az elrontott akciómozihoz egy nem túl kiemelkedő Isham-zene készült, de a kaszinós szökés jól összerakott jelenete alatt hallható lüktető "bourne-os" track kifejezetten tetszett.











 

Az év legjobb betétdalai:


1. Idina Menzel: "A Hero Comes Home" (Beowulf – Legendák lovagja)
Alan Silvestri monumentális szimfonikus körítése egy olyan alap, melyet még egy gyenge dalnok is alig bírt volna elrontani, ám most az énekesnőt sem érheti semmi panasz.










2. Chrysta Bell: "Polish Poem" (Inland Empire)
Menteni a menthetőt. Meseszép felvételével ezt a nem túl élvezetes soundtracket egy arratévedő szirén (David Lynch újabb múzsája Julee Cruise után) menti meg a teljes mélybehullástól.










3. Amy Adams: "That's How You Know" (Bűbáj)
Hogy éppen pont erre a felvételre esett a választásom a lemezről, az erényein túl köszönhető a filmbeli jelenetnek is, amelyben New York lakói a régi musicaleket idézően kapcsolódnak be az énekes-táncos örömködésbe – és persze annak, hogy az előadó/főszereplő Amy Adams a mozi magyar címének megfelelően bűbájos jelenség bűbájos hanggal.







4. AnnaSophia Robb: "Keep Your Mind Wide Open" (Híd Terabithia földjére)
Kedves és szerethető, senkinek sem ártó fülbemászó dal, újfent a film főszereplőjének előadásában.












5. Camille: "Le Festin" (L'ecsó)
Edit Piafot idéző hangulatalapozó sanzon a film és az album elején, ami Michael Giacchino komponista sokoldalúságát dicséri.












 

Az év meglepetései:


1. Aenima CGS: Egon és Dönci
A magyar filmek nem kifejezetten a feledhetetlen score-jaikról nevezetesek, mert rendszerint egyáltalán nincs is nekik olyan. Az egri csapat szimpatikus mozija viszont egy külföldön is vállalható filmzenével rendelkezik, ami túl azon, hogy igényes, úgy ugrál a stílusok között, hogy mindenki megtalálhatja benne a számára figyelemreméltót.







2. Ilan Eshkeri: Csillagpor
Ha nem lenne benne egy meghatározó ponton érthetetlen és otromba átemelés a Drakula Wojciech Kilar szerezte főtémájából, semmi rossz szavam nem lehetne. De így is csak ennyi van. Csúcspont a "Septimus", aminek másfél percében több dinamika található, mint más komponista többszörös időtartamú témájában. Nem zavarna, ha egy újabb Zimmer-tanonc emelkedne ki a mostanában futószalagon érkezők közül, e zene alapján pedig Eshkerinek van erre esélye.





3. Klaus Badelt: Hajnali mentőakció
A munkamániás Badelt évi egy zenéje azért általában kiválóan sikerül, nem volt ez másképpen 2007-ben sem, amikor is egykori mestere nyomdokain haladva megkomponálta a saját Az őrület határánját, és a kiváló eredmény arra utal, a szerzőnek több szünetet kellene tartania két munka elvállalása között. Csúcspont a dübörgő "Hope".








 

Az év csalódásai:


1. Tyler Bates: 300
Az év egyik leglátványosabb filmje esetében egy igazán bombasztikus score-ban bíztam, amivel szerzője kitörhet végre a horrorskatulyából, melynek egyik sokadrangú képviselője volt. Ehhez képest a score szinte minden elemét hallhattuk már korábban máshol (amit főleg Elliot Goldenthal nem nyugtázhatott kitörő örömmel), és ha teljesen jól is működött a filmben, az ismerős pillanatok igen zavaróak voltak. Mindazonáltal nem éppen a diplomatikusság szobrát érdemelné a Warner stúdió álfelháborodó kihátrálása a témalopásra kényszerített Bates mögül.



2. Howard Shore: Az utolsó Mimic
A zene leginkább Shore feledhető útkeresgélésének tűnik a Gyűrű-trilógia után. Fájdalmas bónusz a Roger Watersszel közös "Hello (I Love You)" című betétdal, amit én leginkább szánalmasnak titulálnék, de hogy mentséget is keressek neki: azért biztos akad, akinek tetszik.








3. Alexandre Desplat: Az arany iránytű
Amikor épp azt hinném, hogy az igényes hangszerelésű trackekből éppen valami nagyszerű téma fog megszületni, már véget is ér – és aztán mindez kezdődik elölről. A film az év egyik legérdektelenebbje volt számomra, aminek folytatása nem igazán várható, így elhiszem a szerzőnek, hogy ezek a tématöredékek tényleg ki lettek volna fejtve a későbbiekben, viszont így nem állnak annyira helyt.






4. BT, Tommy Stinson: Kettőt találhatsz
Ez a gitáros album tulajdonképpen kellemes darab lenne, ami a film közben még akár jól is működhet. Csakhogy a lemezen a játékidő még a harmincöt percet sem éri el, és a trackek hossza is átlagosan egy perc körüli, így egy tételnek sincs rá esélye, hogy figyelemre méltónak tarthassuk, hiszen mire megkedvelnénk, már véget is ér.







5. Mark Isham: Gyávák és hősök
Ha Mark Isham szerettei megelégelték 2007-ben, hogy a családfőt csak fotón látják, akkor bizonyára be kellett fáradniuk hozzá a stúdióba, hiszen nem hiszem, hogy score-jainak számát tekintve az év rekorderének is nyilvánítható komponista túl sokat tette volna ki onnan a lábát. A felemás teljesítményből ezt a bő félórát emelném be e kategóriába, mert ha sajnos a többi 2007-es zenéje között sem találunk olyat, amit ne felednénk el rövidesen, egyedül ennél érzem azt, hogy az elejétől végéig nem több egy lélektelen, csuklóból komponált töltelékzenénél.




 

Az év legrosszabb albumai:


1. Halloween soundtrack
A borzasztó és/vagy érdektelen betétdalokat és a rossz score-t még érdektelenebb és értelmetlenebb filmbeli párbeszédfoszlányok szakítják félbe, ám mindez már nem bír tovább rontani az eleve irtózatosan rossz összképen. A 300-at követően Tyler Bates visszabattyogott hazai terepre, ahol viszont a filmzeneszerzés innen nézve legkönnyebb fajtáját, a téma nélküli csörgés-zörgést műveli, így nem volt meglepő, hogy ez a zenéje sem tért el ettől. Minden idők egyik legfeleslegesebb soundtrackje, ami a szeméttelepen is csak a helyet foglalná.



2. Brian Reitzell: A sötétség 30 napja
A fent említett csörgés-zörgés újabb példája. Felesleges többet írni róla, a hallgathatatlan szerzemények önmagukért beszélnek – bár arról meg én beszélnék le mindenkit a saját érdekében, hogy mindennek most utána is járjon.









3. Inland Empire soundtrack
A komolyzenei sznobok nagy kedvence, Krzysztof Penderecki – a hallgatóra tekintettel nem lévő – elmebeteg művészetét már Az ember gyermeke kapcsán is méltattam. Az albumon több hasonló "zenei" beállítottságú kollégájának (Boguslaw Schaeffer, Witold Lutoslawski és Joey Altruda) is megtalálható valamely káprázatos kompozíciója, de valahogy a "The Locomotion" eredeti verziójának, a filmesek által sikeresen elklisésített "Sinnerman"-nak és hasonlóknak sem igazán tudtam örülni. Mindehhez a körítés pedig David Lynch rendező – egyébként nem hallgathatatlan – badalamentis imitációja score-ként, ami esetében viszont attól nem sikerült elvonatkoztatnom sajnos, hogy nem Angelo készítette, csak olyan, mintha ő lenne az elkövető.

4. BT: Kukkolók – A film
BT másodszor, ezúttal egymagában, de a trackek hosszúsága itt is inkább rövidségnek nevezendő. Szomorú, hogy egy ilyen tehetséges elektronikus zenész, aki már filmzenében is lerakott maradandót (A rém), egy ennyire silány hangmintakollekciót zeneként akar tálalni (a nagyképű "Main Title" elnevezésű fűrészelés és gépzaj például az imponáló harminc másodpercet is éppen hogy csak eléri). Nem lenne meglepő, ha az újfent alig több mint félórás játékidő az elkészítés időtartamát is takarná egyben. Még szerencse, hogy a dupla fiaskó után idén a szerző This Binary Universe című 2006-os, nem filmzenei albumával is megismerkedhettem. Az e lemezen lévő igényes, filmzenei hatásokat is felvonultató elektronikus felvételek megalkotása vélhetőleg annyira kimeríthette őt, hogy mindez 2007-es mozis teljesítményére is alaposan rányomta a bélyegét.

5. Jonny Greenwood: Vérző olaj
A radioheades Greenwood úton-útfélen dicsért, és számomra érthetetlen módon túlértékelt zenéje egy annyira borzalmas, hegedűcincogtatásba kifutó művészieskedés, hogy minden esélye megvan az Oscar-jelölésre, főleg, ha a filmet valamilyen kategóriában mindenféleképpen díjazni akarnák. Igazságtalan lenne viszont, ha nem említeném meg a fájdalmas score egyetlen pozitívumát: az egész tortúra csak félóráig tart.






 
Hubai Gergely összesítése
 

A legjobb filmzenék:


1. Marco Beltrami: Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed
Hiányoltam idén a nagy akciózenéket. A Pókember 3.-at ki sem adták, a Transformers esetében pedig mire a kiadók rászánták magukat egy lemezre, már el is vesztettem az érdeklődésem az egész zene iránt. Így az év legtökösebb akciózenéje számomra Marco Beltrami Die Hard 4.0 – Legdrágább az életedje lett, ami amellett, hogy egy tényleg jó folytatáshoz íródott, tiszteletben tartja az elődök zenéjét. Michael Kamen pótolhatatlan, de Beltrami remekül helyettesíti, és kiváló zenét komponált. Szó sincs klasszikusról (mi lehet az mostanában?) de az album elejétől a végéig leköt, remek akciómotívumokat tartalmaz, és legfőképpen üt.


2. Patrick Doyle: Mesterdetektív
Az eredeti 1972-es mestermű remake-jében Jude Law és Michael Caine veszedelmes macska-egér játékot folytat, amelyben a tétek egyre nőnek. Ez a fajta perverz minimalizmus Doyle-tól szokatlan stílus, de a monotematikus megoldásokba kényszerített szerző ügyesen kivágja magát - egy zongora, minimális szintetizátormunka és egy kisebb vonósszekció elég a változatokhoz. A legfurcsább élmény az album rövidségét ellensúlyozó két remix, amit Patrick Doyle Jr. készített. Bár könnyen a Gladiátor-féle "Maximus Mix" vagy Tiesto tavalyi kalózos ámokfutása mellé kerülhettek volna, a két bónusz tétel megmutatja, hogy lehet egy klasszikusabb hangszerelésű albumhoz is olyan remixeket készíteni, amit nem kívánunk a pokolba.

3. Brian Tyler: Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2.
Bevallom, már azt sem tudom, hányadán állnak az alienek a predátorokkal, és hogy mi történik velük. Hála Hollywoodnak, már nem is érdekel. Brian Tyler zenéje azonban végre az az igazi elemi akciózene, amire évek óta vártam tőle. Bár diszkrét Holst- és Beltrami-idézetekkel operál, ráadásul a lemez megint egy kicsit túl hosszú lett, számomra ez a szerző legkellemesebb műve, és idén végre megérett egy listás helyezésre is.






4. David Shire: A Zodiákus
A Zodiákus nem tökéletes zene, sőt több fájó hiányossága is van, ráadásul kvázi a klasszikus Magánbeszélgetés zenéjének újrázása. De emellett van sok pozitívuma is: David Fincher majd két évtizeddel utolsó kicsit is emlékezetes zenéje után elővarázsolta a veterán David Shire-t, és tehetségének méltó munkát adott neki. Bár az elsődleges feladata saját korábbi zenéinek másolása volt, a végeredmény mégis megállja önállóan a helyét, emellett a modernebb technikának köszönhetően az elektronikus elemek is sokkal fantáziadúsabbak. Sajnos az album elég rövid, és néhány tétel nem is szerepel a filmben, de így egy csomagban nagyon hatásosak.

5. Hans Zimmer: A Simpson család – A film
Az idén kiadott A Simpson család – A filmzenéjének listára kerüléséhez el kell fogadnunk pár tényt. Az első, hogy az értékelésben a tényleges album mellett az is szerepet játszik, hogy a rég várt film az egyik legkellemesebb mozis élményem volt az évben. A másik, hogy kénytelen vagyok elfogadni Hans Zimmer visszavonulását - nem tudom megbecsülni, hogy az elsősorban Danny Elfman főtémájára épülő score-ból mennyit vállalt magára Zimmer, és mennyit engedett át kismanóinak. Valószínűleg nagyon sokat, úgyhogy képzeletben rakjuk oda a többiek nevét is a listához. A helyet végül egyetlen szám biztosította, de erről később...


 

Az év tételei:


1. "Silver Surfer Theme" (John Ottman: A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó)
Az új Fantastic Four-zene nem került fel a toplistámra, mivel az egészet az első részhez hasonlóan nehézkesnek érzem, és fájó, hogy a minimális mennyiségű téma itt is kegyetlenül lassan fejlődik. De akad egy, ami mindent visz, ez pedig az új szereplő számára írt "Silver Surfer Theme". A melódia nemcsak zseniálisan telibe találja a karaktert, hanem egy kiváló nyitányt is ad neki, így teljes gyönyörűségében élvezhetjük az album elején.





2. "Itch Twitch" (Patrick Doyle: Mesterdetektív)
Nehéz volt abszolút kedvencet választanom a Mesterdetektív-albumról, lévén, hogy minden tétel nagyjából ugyanaz a téma, így csupán arra kellett figyelnem, melyik a legkedvesebb variáció számomra. Így lett a nyertes az "Itch Twitch", ami egyre őrültebb tempót diktál és a végén már szándékosan hamis hangokkal fokozza az őrületet.







3. "Aftermath" (David Shire: A Zodiákus)
Bár a zene számos kellemes zongoratémát is felvonultat, David Shire "Aftermath"-je az év atmoszférikus tétele lett ezen a listán. Sötét, misztikus, és egy trombita földöntúli sötétséget ad az egésznek. A filmben ez talán az egyetlen észrevehető tétel amúgy, de ott is nagyon hatásos volt.








4. "Tangiers" (John Powell: A Bourne-ultimátum)
Miért került A Bourne-ultimátum ennyire hátra? A zene még mindig zseniális, és illik a filmhez, de a legtöbb helyen nyilvánvaló az elődök (különösen a második) film zenéjének pontos másolása. A kedvenc kiválasztott tételem a "Tangiers", amely népiesebb hangvételű dobokkal pezsdíti fel a Bourne-zenék világát.








5. "Spider Pig" (Hans Zimmer és / vagy barátai: A Simpson család – A film)
Sajnos a lemezen nem a filmes verzió szerepel, de ez az átdolgozás is nagyot üt. Garbós entellektüel énem ezt diktálja: a szám az elmúlt év egyik legkifinomultabb filmzenés idézete volt, mely tökéletesen illett az adott jelenethez, melyhez a szöveg szellemes megváltoztatásával alkalmazták a dal tematikáját. A valóságban csak arról van szó, hogy Homer egy koszos patájú malacot sétáltat a plafonon, a hozzá költött dal pedig a legjobb poén az egész filmben.






 

A legkevésbé jó filmzenék:


Idén nem akartam kiadványokat "a legrosszabb filmzene" címmel illetni, mivel a nagy mennyiségű új kiadás miatt kevesebb időm jutott a 2007-es zenék hallgatására, ráadásul a ténylegesen legrosszabb zenéket úgysem hallgatom meg csak azért, mert léteznek és ki vannak adva. Jöjjön tehát az idei év négy olyan kiadványa, amit kár volt meghallgatni.

1. Ramin Djawadi: Mr. Brooks
Ramin Djawadi személyes sikere ebben az évben, hogy kiadásra került a Mr. Brooks zenéje. Nem tudom, hogy a zeneszerzőn kívül más is örült-e ennyire, mivel a zene nemcsak a szokásos "valami szintetizátor szól a háttérben" kategóriába tartozik, hanem néha a filmben is kifejti káros hatását. A zeneszerző mintha nem ismerné a csönd erejét, a score néha a legrosszabb pillanatokban bukkan fel, kártékony tapétaként foglalva el a lemezt és a filmet is.





2. James Newton Howard: Michael Clayton
A Mr. Brooks-hoz hasonló korongon egy dolog javít, és egy dolog ront. Pozitívum, hogy a film zenéje "csak" monoton, és a filmben egész kellemesen elvan. Más kérdés, hogy az albumot hallgatva jogos a kérdés, miért nem hallgatunk inkább nyugalmas esőeffekteket, vagy rakunk be egy üres CD-t. A negatívum, hogy ezt a lassacskán folydogáló háttérzenét James Newton Howard írta, akitől azért még álmában is többet várunk.





3. Danny Elfman: A királyság
Danny Elfman műve abban kicsit hasonlít a Mission: Impossible score-jához, hogy a zenei képzéssel rendelkező szakírók úgy írták le, mint a szerző hangjának megújulását olyan érdekes zenei mintákkal, amelyek a pophangzást elegyítik az eklektikus elektronikus megoldásokkal. Én őszintébb leszek, és bevallom, hogy szerintem ez az album csak úgy született meg, hogy Elfmannek szerződésben vannak kikötve a lemezjogai, így szinte minden, amit ír, valamilyen formában megjelenik.




4. John Ottman: Invázió
Elfman zenéjével ellentétben az Invázióról szinte megfeledkezett a szaksajtó, ezúttal joggal. Az utóbbi évek egyik legproblémásabb filmjét már évek óta forgatták és forgatták újra, így érkezett meg 2007-re. A zenét John Ottman írta, az albumról pedig csak annyit, hogy vannak rajta olyan számok, amelyek a "Silver Surfer Theme" tökéletes antitézisét alkotják. Részletezés helyett mindenki olvassa vissza az említett téma leírását, majd az összes melléknevet helyettesítse be ellenkező értelmű jelzőkkel.





 

Az év kiadványai:


A 2007-es év talán nem tartozott a legjobbak közé új filmzenék tekintetében, de a gyűjtők bizony kapkodhatták a fejüket, hiszen szinte minden héten megjelent valami kötelező darab vagy régen várt kedvenc. A lemezkiadók közötti ádáz versenyben így már szinte labdába se rúg az, aki lemezei mellé nem ad bónusz számokat, minimum még egy lemezt és részletes jegyzeteket. Az alábbi kiadványok mind kiválóan teljesítettek, így tényleg csak a krémek krémjének felsorolására van lehetőség. Ez az év kétségtelenül az Intrada legsikeresebb éve volt, hiszen dominálja a listát, és olyan kedves kiadóim, mint a FSM vagy a Varése sem kerültek fel a listára.

1. Jerry Goldsmith: A nyolcadik utas: a Halál
Most egy pillanatra tegyünk úgy, hogy a teljes zene már nem jelent meg különálló zenesáv formájában, és máris tökéletes kiadvánnyal van dolgunk. Bár én annak idején bőségesen megelégedtem a DVD adta lehetőségekkel, az Intrada bebizonyította, hogy a világ egyik legtöbbet hamisított zenéjéből is ki tud adni egy fantasztikus kiadványt. A dupla lemez nemcsak a teljes zenét és a számos alternatív felvételt tartalmazza, hanem az eredeti filmzenealbumot és különféle demonstrációs számokat is. Adjuk hozzá a részletes jegyzeteket, és látható, hogy ilyen kiadás ritkán kerül ki a gyűjtők közé. Ja, és a legjobb dolog: nem limitált kiadványról van szó, úgyhogy még lehet bőszen vásárolni.

2. Jerry Goldsmith: Szél és az oroszlán
Ha az Intrada nem húzza elő a kalapjából A nyolcadik utas: a Halált, már akkor is biztosították volna helyüket az élmezőnyben a Szél és az oroszlán szintén példaértékű kiadásával. Akárcsak az előző kiadvány esetében, itt is kiadásra került a teljes album, a korábbi lemez tartalma, illetve az összes deiktikus zene, melyet Alexander Courage írt és hangszerelt a filmhez. Sajnos A nyolcadik utas: a Halál kiadásával ez a klasszikus a második helyre csúszott.





3. David Arnold: Godzilla
A méret a lényeg, és ezzel a La-La-Land kiadó is tisztában lehetett, amikor David Arnold eddig mostohagyerekként kezelt Godzilla zenéjét dupla albumon adták ki. Korábban Arnold zenéje a hivatalos albumon csak negyedórát kapott, a score-ból kiadott promo pedig elérhetetlen volt. Ezeket a kiadványokat most feleslegessé tette a dupla CD, ami már el is fogyott, annak ellenére, hogy háromezer darabot nyomtak belőle. A La-La-Land pedig dicséretet érdemel, mivel egyre több modern klasszikust ad ki – idén például a Godzilla mellett a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?-at is megjelentették.


4. Henry Mancini: Sherlock és én
Tavaly is felkerült a listámra a Buysoundtrax egyik Henry Mancini-lemeze, és ez idén sincs másképp. Az Életerő után az 1988-as Sherlock és én is remek kikapcsolódást nyújt, vidám, felüdítő zene, az egyik legjobb, elejétől a végéig hallgatható lemez ebből az évből. Bár itt nem adtak ajándéklemezt, és a jegyzetek sem mennek túlzott részletességbe, a lemezen megtalálható a teljes zene, és az összes elhangzott korabeli betétdal bónusz számok formájában került a lemez végére.




5. Alex North: 2001: Űrodüsszeia
Ha nem az év legelején jelent volna meg, valószínűleg az Intrada ezen kiadványa minden listán magasra kúszna. Mivel januárban adták ki, az emlékek fakulnak, de én mégsem felejtettem el megemlékezni róla. Az album nemcsak történelmileg fontos zenét rejt, hanem egy csodával határos megmenekülést is, hiszen annak idején az eredeti mesterszalagokat a stúdióval együtt dózerolták el. A CD mellett az érdekes füzetecske ismerteti a teljes drámai történetet, ami a 2001: Űrodüsszeia zenéjét olyan kiadvánnyá teszi, ahol a mellékelt olvasmány majdnem olyan jó, mint a zene.




 

Az év egyebei:


Az év újrafelvétele: Sherlock Holmes magánélete
Ebben az évben jó pár újrafelvétel született, közülük említésre méltó az Intrada kezdeményezése Rózsa Miklós Elbűvölve ihlette művének újrafelvételével, illetve az újonnan alakult Tribute Film Classics kiadó Herrmann-kiadványai. A legjobb újrafelvétel díját mégis a Sherlock Holmes magánélete kidaványnak adom, mivel Rózsa zenéjének nagyrésze ezen kiadvány nélkül örökre eltűnt volna, míg a többiek valamilyen formában már elérhetőek voltak. Ebben az esetben nemcsak sok zene került a vágószoba padlójára, hanem a film több mint felét kidobták, így velük együtt a zene is elveszett volna. Ezek megmentésével Nic Raine újrafelvétele méltán viselheti a "premiere recording" feliratot.

Az év felfedezettje: Jonny Greenwood
A Radiohead tagja Paul Thomas Anderson Vérző olaj című filmjéhez írt zenét, ami csak azért nem került fel a listámra, mert a kiadvány nagyon rövidre sikerült, és mert a filmben sokkal jobban működött a score, mint a lemezen. A film emellett tele van szórva Penderecki-zenékkel, amik már a tavalyi Az ember gyermekében is hasonlóan fájdalmas hatással voltak rám. Mindenesetre remélem, hogy Jonny Greenwood még sok hasonló lehetőséget kap arra, hogy filmeknél mutassa meg, mire képes.




Az év botránya: 300
Hangos, erőszakos, és nem tetteti magát intellektuális csúcspontnak - ilyen szempontból ideális zene lenne számomra Tyler Bates 300-a, de temp track-másolása már olyan szinten pofátlan volt, hogy az Hollywoodban is kiverte a biztosítékot. Bár számos művet idézett, Elliot Goldenthal Tituszának másolása már perhez vezetett, ami komoly költségekbe verte a stúdiót. Bár Batest valószínűleg belekényszerítették a másolásba, remélhetőleg ez intő jel lesz a filmkészítőknek, mikor a zeneszerzőket legközelebb temp zenék másolására akarják rávenni.



Az év "nem értem" zenéje: Vágy és vezeklés
Fájó pont, hogy megint azzal kell szembesülnöm: nem értem az év zenéjét. A Golden Globe már kitüntette, és lelkesen szerepel a legtöbb év végi összesítésben is, számomra mégis rejtély, hogy ebben a zenében ki mit hall, mit lát vagy érez. Én személy szerint semmit.









Az év legrosszabb borítója: Börtönvonat Yumába
Ez a borító olyan rossz, hogy megérdemli a kategória létrehozását. Látványosabb képmelléklet híján képzeljünk el egy bézs hátteret, amin egy fotórealisztikusan megrajzolt cowboy lőni akar, és ezt írjuk felül a címmel olyan módon, hogy ebben az ingerszegény környezetben is zsúfoltságot teremtsünk. Ja, a zene amúgy egész jó, de a borító rémisztő amatőrizmusról tanúskodik.






Az év legrosszabb kiadványa: A nemzet aranya: Titkok könyve
Lássuk csak, miért rossz Trevor Rabin legújabb zenéjének kiadása. A filmben hallottak alapján nem egetrengető mestermű, és az első lemez anyagát jó párszor átforgatja, de alapjában véve kellemes kis zene. Erre ebből kevesebb mint fél óra kerül kiadásra (jó pár perccel kevesebb), ráadásul csak az iTunes-on keresztül lehet megvásárolni, és amikor próbálkoztam: csak amerikai állampolgároknak. Ennél már csak a Pókember 3.-nak van rosszabb kiadása. Erről beszélve...





Az év kiadatlan zenéje: Pókember 3.
Ha már az év egyik sikerfilmjének zenéje sincs kiadva, mi lesz? Mivel nincs CD, a Pókember 3. jelenleg a legtöbb bevételt hozó amerikai film, aminek nem elérhető a score-ja. Ha beleszámítjuk, hogy az év elején Christopher Young Szerencse dolgáját a Varése a bejelentés ellenére mégsem adta ki, kétségtelenül Young lett az év legpechesebb zeneszerzője. Jobb évet neki 2008-ra!





 

 
Kulics László összesítése


A fórumunkon olvasott visszajelzések alapján úgy tűnik, nagyjából mindenki azonos véleménnyel van a 2007-es év felhozataláról, eltérés mindössze a fórumozók "kedvenc zenéim" összeállításában mutatkozik – ahogyan virtuális szerkesztőségünkben is. A magam részéről nagyjából ugyanazt mondhatom el az elmúlt évről, mint 2006-ról: nem volt rossz, de az igazi áttöréseknek, az örökérvényű alkotásoknak ezúttal is szűkében voltunk. 

Listám ismertetése előtt fontosnak tartom megjegyezni, hogy összeállításom során kizárólag azokat a filmzenéket vettem alapul, melyek megjelenése 2007-ben volt (tehát hiába készült el tavaly mondjuk James Newton Howard Legenda vagyok inspirálta muzsikája, a januári albummegjelenés miatt nem volt lehetőségem meghallgatni, így legfeljebb csak a 2008-as összesítésben szerepelhet majd).
 

Legjobb zenék:


1. John Debney: Lair
2007 abszolút győztese (bár kissé kilóg az a bizonyos lóláb, hiszen számítógépes játékhoz íródott, nem filmhez). Elismerem, hogy van benne egy kis passiós-John Williams-es vonal, ám ennek a kórussal teletűzdelt dinamikus szerzeménynek a hallgatása során érzem leginkább azt, hogy minden hangjegye tökéletesen a helyére került. Remélem, a jövőben sok ehhez hasonló energikus művet hallhatok majd Debneytől.






2. Aaron Zigman: Híd Terabithia földjére
Aaron Zigman tavaly a Flickával lepett meg, most pedig a Híd Terabithia földjére aláfestésével vívta ki elismerésemet. A hasonló jellegű produkciók kísérőzenéitől némileg eltérő hangzású zene szépséghibája, hogy önálló score-ként nem jelent meg, így azzal a negyedórával kell beérnünk, ami a betétdalokat tartalmazó lemezen található.







3. Brian Tyler: Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2.
Nincsenek elbűvölő dallamok, csodálatos harmóniák, szívbemarkoló témák, van azonban kaotika, sejtelmes, fenyegető hangzás és terror. Tyler idén nem sok emlékezetes művet tett le az asztalra, az AvPR-ral azonban visszahozta azt a zenei világot, amely a leginkább passzol a világűr két legismertebb teremtményéhez. Csak fanatikusoknak...








 

Legrosszabb zenék:


1. Brian Tyler: Bogárűző
Jó dolog, ha valaki szeret kísérletezgetni, a megszokottaktól eltérő művel előállni, de ezt a fajta totálisan megfoghatatlan zenét nem tudom hova tenni. Számos művét kedvelem Tylernek, ám ez sosem fog azok közé tartozni.









2. Tyler Bates: Halloween
2007 nem Bates éve volt. Amellett, hogy a 300 kapcsán meghurcolták, az új Halloweenhez sem készített semmi olyat, amivel elvonhatta volna a figyelmet az epikus mű körüli balhéról. John Carpenter témájának átiratán kívül semmi emlékezetes nincs benne.









3. Geoff Zanelli: Hitman – A bérgyilkos
A Bourne-zenék után szabadon: mintha Zanelli a John Powell által fel nem használt Bourne-kottákat gyűjtötte volna össze és írta át aszerint, ahogyan azt a film megkívánta. A produkció hangulatához lehet, hogy remekül illeszkedik, ám összességében meglehetősen vérszegény.









 

Az év meglepetései:


1. George S. Clinton: Wounded Knee-nél temessétek el a szívem
Tökéletes példa arra, hogyan lehet igényesen ötvözni két, egymástól igencsak eltérő stílust: Clinton ezúttal a lakoták zenei kultúráját szőtte bele szimfonikus művébe egy indián furulyamester közreműködésével. Az őslakosok ellen folytatott mészárlást bemutató tévéfilm apropójából született mű egyúttal tisztelgés az áldozatok emléke előtt.







2. Gulya Róbert: Atom Nine Adventures
Gulya Róbert független filmhez készített score-jára külföldön több filmzenés fórumozó, illetve kritikus is felfigyelt, ami nem meglepő, hiszen egy remek szerzeményről beszélhetünk. A magam részéről drukkolok a komponistának, hogy idővel befusson, a gond csak az, hogy olyan országból próbál karriert építeni, ahol szinte teljes mértékben lekezelik a filmzenéket.






3. Jerry Goldsmith: A nyolcadik utas: a Halál (complete score)
Nem hittem volna, hogy egyszer majd ilyen igényes formában jelentetik meg Goldsmith klasszikus művét. A teljes zenei anyag mellett megtalálható a Silva által egykoron kiadott score és több alternatív téma, illetve a zenei felvételekről származó bejátszás is, melyek egy meglehetősen részletes háttéranyagot tartalmazó füzetecskével egészülnek ki.








 

Legjobb kiadások:


1. Howard Shore: A Gyűrűk Ura: A király visszatér (The Complete Recordings)
A Gyűrűk Ura-trilógia zárórészének teljes zenei anyaga a már megszokott színvonalnak megfelelően kerülhet a gyűjtők polcára. Az elmúlt években ebben a kategóriában nálam ez a kiadványsorozat volt a listavezető, ami nem véletlen, hiszen nem mindennap találkozni ilyen rendkívüli összeállítással.








2. Klaus Badelt, Hans Zimmer: Pirates of the Caribbean: Soundtrack Treasures Collection
A Karib-trilógia lezárásából a Walt Disney Records is kivette a részét: díszdobozba öltöztette az eddigi filmek zenéit (a hivatalos score-okat éppúgy, mint a különféle mixeket), amit egy, a zene születéséről szóló DVD-vel, és néhány, eddig ki nem adott trackkel fejelt meg.










3. Vangelis: Szárnyas fejvadász (3CD Special Edition)
A Szárnyas fejvadász idén ünnepelte 25. születésnapját, s ez alkalomból az újabb DVD-kiadvány mellett egy igényes, papírtokos kötésű, háromlemezes album is kiadásra került. A film teljes zenei anyagán túl különféle alternatív tételeket és egyéb érdekességeket ismerhetünk meg Vangelistől.









 

Az év vesztesei:


Tyler Bates: 300
Szegény Batesszel jócskán elbántak a Warner emberei: a 300 legemlékezetesebb témája Elliot Goldenthal Tituszából származik, amelyet utólag egy hivatalos közleményben úgy ismert el a stúdió, hogy közben magára hagyta a komponistát, aki feltehetőleg nem önszántából lopta el a szóbanforgó témát. Ennek az incidensnek az lett az eredménye, hogy egy ideig erről lesz ismert Bates...






Christopher Young: Pókember 3.
Több évtizedes pályafutás után Young megkapta élete első igazi blockbusterét, amivel az eddiginél jóval szélesebb publicitást érhetett el. Ám Bateshez hasonlóan ő sem járt jól: a stúdió vezetősége több Elfman-témát szeretett volna hallani, ezért külsősöket hívtak, hogy beleillesszék azokat Young művébe, majd bejelentették, hogy a film score-ját sosem fogják megjelentetni.







 
Tihanyi Attila összesítése
 

Hogy volt...?


A 2007-es évre nem aggathatjuk rá teljes meggyőződéssel az érdekfeszítő jelzőt, de mi sem jellemzi jobban a hollywoodi helyzetet, mint a Golden Globe legutóbbi díjátadó ceremóniájának lefújása. A forgatókönyvírók sztrájkja, és a színészszakszervezetek ezirányú támogatása talán közvetve kihat a filmzenékre is, de mindenképpen meglepő, hogy az úgynevezett nagyágyúk, vagy azok a komponisták, akiknek műveire mindig kíváncsiak vagyunk, mennyire háttérben maradtak 2007-ben. John Williams gőzerővel készül az Indy 4-re, az eddig évente legalább négy score-ral előrukkoló James Horner gyakorlatilag szabadságra ment (A Spiderwick krónikák pedig csak 2008 elején lesz megismerhető), Alan Silvestri a szokásos Zemeckis-filmhez írt korántsem kiemelkedő muzsikát, Hans Zimmer saját nevével csak a Simpson-film és a kalóztrilógia záró epizódja kapcsán jelentkezett, Thomas Newman eltűnt, mint a kámfor, Danny Elfman sem különösebben erőltette meg magát (a Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya annyira az utolsó pillanatban érkezett, hogy nem volt alkalmam megismerni), Christopher Young pedig akár az év vesztese is lehetne, hogy a Pókember 3. zenekari aláfestése kiadatlan maradt. A 2007-es év két legtermékenyebb komponistája James Newton Howard és Mark Isham volt, s kettejük zenei párharcából – már ha létezik egyáltalán ilyen – egyértelműen előbbi került ki győztesként, de már ezt is csak a 2008-as év első napjaiban megjelent albumai alapján lehet kijelenteni (egy hónap alatt négy megjelenés...).

A tavalyi idény számomra is furcsábban alakult a kelleténél, a rohanó élet sokkal jobban elsodort a filmzenék mellől, mint szerettem volna, ezért az év végi értékelésemkor nem tudom azt mondani, hogy túlságosan elmélyedtem volna az ifjú tehetségek megismerésében, de nyersen fogalmazva a "nagyját" azért hallottam a kiadott albumoknak, ez alapján pedig négy csoportra bontottam az említésre méltó muzsikákat. Egyéb érdekességként az év veszteséről beszéltem már korábban, nyertest nem tudnék mondani, mint ahogyan "Az év filmzenéje" megtisztelő címet sem bírnám azonnal kiosztani. Zenebarát fülem csupán pillanatokra érezte magát komfortosan, de igazán nagy erővel egyetlen muzsika sem győzött le úgy, ahogy szerettem volna, és mindent elárul, hogy az ezt megelőző év kedvencei gyakrabban pörögtek a lejátszómban, mint az idei termés. Lássuk tehát a csoportosítást.
 

Négy score, amit 2007-ben többször is elővettem:


Gabriel Yared: 1408
Számomra az év egyik meglepetése, hogy Yared ilyen káprázatos thrillerzenével rukkolt elő, ami egyszerre jelenthet számára kitörést a drámákra korlátozódó felkéréseiből, valamint számunkra egy újszerű zenei megközelítést a műfaj felé. Az albumot tekintve ráadásul az sem kis dicsőség, hogy talán ez az egyetlen, ahol címre pontosan ki tudom emelni a finálét ("Fire!"), mint számomra talán az év leggyönyörűbb tételét.






Hans Zimmer: A Karib-tenger kalózai: A világ végén
Két kézzel tiltakozom lassacskán minden újabb filmzene ellen, ami az egykor szebb napokat megélt komponista (és állandóan említésre kerülő hadseregének) kezei közül kikerül, a kalóztrilógia első két része ráadásul csúnyán leszerepelt nálam, mint az utóbbi idők legidegesítőbb muzsikái. Ezzel szemben meglepően összeszedték magukat a fináléra, s ha zenei szempontból nem is lehetne újszerűséggel illetni a harmadik részt sem, olyan sok apró, finom megoldással tűzdelték tele, hogy ha díjat kellene adnom, akkor az év kalandzenéjének hívnám.



George S. Clinton: Wounded Knee-nél temessétek el a szívem
A komponistán keresztül sikerült megismernem ezt a csodálatos, s tőle abszolút szokatlan hangvételű művet, mely nagy szerencsénkre szélesebb körben is elterjedhet majd a Varése Sarabande gondozásában. Az indián zenei elemekre épülő drámai muzsika nem csupán zeneileg került a kiemelkedő filmzenék közé, de hatásának erejét növeli a tény, hogy egy alapvetően nevenincs vígjátékok aláfestéséért felelős zeneszerző követte el, az ilyen meghasonulásokat pedig mindig különös tekintettel díjazom. Ha nagyon muszáj, ezt a művet jelölném meg 2007 legjobb filmzenéjének.



Mark Isham: Elah völgyében
Az egyik legismertebb filmes portál szerint Isham idén hét filmhez és egy sorozat epizódjaihoz készített aláfestést, és a lemezkiadóknak hála, ezeket szinte kivétel nélkül elérhetővé is tették számunkra. Maradjunk annyiban, hogy a minőség a mennyiség rovására ment kedvenc jazztrombitásom esetében, ám az "In the Valley of Elah" annak ellenére is elvarázsolt, hogy Paul Haggis új filmjéhez közel sem olyan erős muzsika született, mint az ezt megelőző Ütközésekhez. A háromnegyedórás melankolikus varázslat inkább az ambient műfajához sorolható, mint klasszikus komolyzenéhez, de hangulatában idén a legtökéletesebb kísérője volt a szürke téli napoknak. Az év legszomorúbb albumaként aposztrofálnám.


 

Négy score, amit 2007-ben nem vettem újból elő:


Christopher Young: A szellemlovas
Nos igen, a madridi bepillantást őrült várakozás követte, majd igazából kínosan egyikünk sem merte bevallani, hogy nem erre számított, amikor végre a polcokra került Young legújabb akciózenéje. A magam részéről az elektromos gitár fokozott jelenléte bőven elég egy album ignorálásához, de ráadásul a kórus is vérszegénynek bizonyult, a jobb témákat meg gondolom Pókember kalandjaihoz tartogatta a szerző. Épp ezért amennyire vártam, olyan gyorsan el is felejtettem.




Steve Jablonsky: Transformers
A film várakozáson felül teljesített nálam, nagyon jól esett rövid időre kikapcsolni az agyat, ám szegény zeneszerző valamiért tüske a szememben, s az állandóan felemlegetett panelek, valamint ugyanazon hat-hét hang és négy harmónia ennyiféle variálása már a könyökömön is kijött rég. A két dolog, ami miatt nem alázom porig a művet, az egyrészről a jól bevált recept jelen filmhez is tökéletes alkalmazása, másrészről pedig az, hogy filmzenét egyébként nem hallgató ismerőseim is érdeklődtek nálam a Transformers után, és legalább minden második ember kíváncsi volt ehhez hasonló zenékre is. Márpedig ha Jablonsky munkája miatt nyitnak emberek a filmzenék felé, akkor azért minden elismerésem. Ettől függetlenül persze egyetlenegyszer sem hallgattam végig teljes egészében.

John Powell: A Bourne-ultimátum
Az első résznek olyan meglepő és újszerű hangulata volt, ami számomra az első igazán komoly kilépést jelentette Powelltől a zimmeri akciózenék világából. Mondom ezt annak ellenére is, hogy a legtöbben pont A Bourne-rejtélyt tartják a trilógia leghaloványabb részének. Az ott kialakult ötleteket aztán jóval érettebb és kidolgozottabb formában visszaadta nekünk a folytatásban, ám pont az történt a harmadik résznél, amire gondoltam. El nem tudtam ugyanis képzelni, hogy azt a kiváló szintet hogyan fogja tudni még jobban fokozni. Véleményem szerint nem tudta, s emiatt sokkal inkább hallgatom továbbra is az első két rész zenéjét.

James Newton Howard: Én kicsi szörnyem – A mélység legendája
Kedvenc zeneszerzőm barátságos kalandmuzsikája a tőle megszokott könnyed harmóniákból, valamint az ír és skót népzenei motívumok tömkelegéből áll össze, én pedig úgy érzem, hogy egyik kategóriából sem lehet már semmi olyat kihozni, amit ezerszer ne hallottunk volna ezelőtt. Minőségét és hangulatát elismerem, de már cseppet sem hoznak lázba az ilyen megszólalású filmzenék, mert csak tőle tudnék legalább három ehhez hasonlót mondani korábbról. De azért az "igényes tucatzene" kifejezéssel semmiképp sem degradálnám le.




 

Négy score, amit 2007-ben bárcsak elő se vettem volna:


Patrick Doyle: Mesterdetektív
Ugyanazon három harmóniára építeni egy komplett albumot - ez a tévéfilmek gyenge aláfestéseit idézi. Ráadásul szinte végig kamarazenekari megszólalásban ismétlődik a tulajdonképpen dallamtalan zenei sor, ez pedig Patrick Doyle-tól egy nagyjából másfél órás munka lehetett. A zárótétel olyan, húsz évvel ezelőtti elektronikus skandallum, amit egy jóérzésű, C64-es játékokhoz aláfestést szerkesztő képzetlen muzsikus sem engedett volna meg magának. Rá se ismertem.





John Ottman: A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó
Kiváló zeneszerzőnek tartom, de míg az előző rész zenéjét a jótékony feledés homálya borítja már, a folytatás film szempontjából is bicskanyitogatóra sikerült, és ezt bizony Ottman tömény, fojtogató masszaként a hangfalból kiömlő zenekari menetelése sem enyhítette. Sőt: mintha az odaégett piskótát agyonlocsolta volna túlcukrozott tejszínhabbal. Minden megvan a műben, ami egy érezhetően gyengébb folytatáshoz szükséges, de önállóan szinte hallgathatatlan, mert semmi kapaszkodó nincs benne, semmi élvezetes megoldás. Viszont lehetetlen leírni a fickót, sok van még benne.


Brian Tyler: War
Ezt a művet nem az a Brian Tyler írta, akinek megbízható stílusát egyébként szeretem. Valami Bourne-klónként próbálnám jellemezni, de egész egyszerűen annyira döbbenetesen nélkülöz bármiféle egyediséget, hogy szinte büntetés a szerző egyéb műveinek ismeretében végighallgatni.








Charlie Clouser: A kaptár 3. – Teljes pusztulás
Az egykori Nine Inch Nails-tag kiemelkedő erejű szenvedészenéit bizony belepte a fűrészpor, és hatalmas kérdőjelek erdejében keresem a választ, hogy egy Jeff Danna által pazarul kivitelezett akciózene után vajon miért volt szükség váltásra. Ha a komponistának nem volt kedve folytatni, megértem, de Clouser műveit ismerve nyugodtan kijelenthetjük, hogy ami ötlete volt, azt már mind tökélyre fejlesztette, s úgy tűnik, filmzenei látásmódja ennyiben ki is merül. A Teljes pusztulás mindaz, amit egyébként pont ugyanígy hallanánk, ha a Fűrész ötödik része előbb jött volna ki.




 

Négy score, amit 2007-ben talán többet is elővehettem volna:


Michael Giacchino: L'ecsó
A kis gourmand patkány egyesek számára bizarrnak ható szakácskarrierjéhez A hihetetlen család zeneszerzője komponált francia hangulatú, könnyed, ám szigorúan komolyan veendő score-t. Mégis, talán a történet túlzott meseszerűsége, vagy a vidámabb zenei megoldások gyakoribb kerülése miatt közel sem töltött be ez a mű olyan szerepet a filmzenei hallgatásaim során, mint az imént említett klasszikus elődje. De ez nem Giacchino hibája, és a hiányosságot feltétlen pótolni fogom a jövőben.




Ilan Eshkeri: Csillagpor
A film annak ellenére maradt ki mozis élményeimből, hogy nagyon szerettem volna megnézni, de a mindennapok egyre gyorsabb tempójába nehéz volt annyi filmet beilleszteni, így tulajdonképpen csak annyit tudok, hogy a képek nélkül is abszolút szerethető muzsika került ki az ifjú titán kezei közül. Ahhoz képest, hogy Hans Zimmer tanítványa, kalandzenéjében alig lelhetőek fel az unalomig ismert panelek, és nagyjából azt a szerepet tölti be a 2007-es év palettáján, mint két évvel ezelőtt a Narnia krónikái: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény zenéje.



John Debney: Evan, a minden6ó
Hiába emelkedik ki Debney vígjátékzenéi közül a helyenként hihetetlen monumentalitással bíró mű, a hozzá készült produkció oly mértékű csalódás volt számomra, hogy nem tudtam magam a zenével vigasztalni. Egy viszonylag jól sikerült film (s zene) után csak a többre érdemes komponista tartotta a színvonalat, ezzel viszont méltánytalanul remek score-t írt, amit a film csúfos leszereplése miatt hamar el fogunk felejteni.





Marco Beltrami: Börtönvonat Yumába
Nálam már a Melquiades Estrada három temetése óta nem kérdés, hogy az egyre megbízhatóbb teljesítményre képes zeneszerző remekül helytáll a western műfajában is. A kritikusokat ez a műve jobban meggyőzte, mivel azonban a film még nem érkezett meg kishazánkba, nem szívesen barátkoztam még a zenéjével külön, noha egyáltalán nem csalódtam az első végighallgatás után. Idő, s a hozzá tartozó film kell neki, hogy végleg beérjen.






 
A Filmzene.neten szereplő anyagok idézése a forrás feltüntetésével lehetséges.

Süti tájékoztató