Az év legjobb filmzenéi, az év meglepetései, a legjobb tételek, a legjobb betétdalok, a legjobb sorozatzenék, a legszínvonalasabb kiadványok, csalódások, és az év legrosszabb zenéi. Hogy melyikünk miképpen vélekedik 2007-ről, az a szerző nevének kiválasztása után letekerve, új ablak megnyílása nélkül elolvasható.
Bíró Zsolt összesítése
Az év legjobb filmzenéi:
1. Hans Zimmer: Holiday Ugyan 2007 egyik legelső megjelenéseként minden évösszesítő listáról lefelejtődött, számomra mégis jóval többet adott, mint sokak favoritja a szerzőtől, azaz a karibi kalózok harmadik zenéje. Kimondottan imádható, kedves kis muzsika őszi-téli estékre, néhol olaszos hangulattal megfűszerezve, egy ma már sajnálatosan ritkán bevetett régi Zimmer-stílusban, ráadásként pedig ott van Imogen Heap gyönyörű hangja is vokálként.
2. Rolfe Kent: Megáll a világ

3. William Ross: September Dawn

4. Michael Giacchino: L'ecsó

5. Alan Menken: Bűbáj

6. Nick Cave, Warren Ellis: Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford

7. John Debney: Evan, a minden6ó Akár az év meglepetései között is helyet kaphatott volna, hiszen egy átlagos vígjátékzenére számítottam, ehelyett kaptam egy olyan, már-már drámai aláfestést, ami nemcsak erőteljes, de szép motívumokban is bővelkedett.
8. John Frizzell: A tíz csapás

9. Alan Silvestri: Beowulf – Legendák lovagja

10. Craig Armstrong, A.R. Rahman: Elizabeth: Az aranykor

Akik kimaradtak:
1. Angelo Badalamenti: Twin Peaks – Season 2

2. Jeff Rona: Sharkwater

3. John Murphy: Napfény / 28 héttel később

4. Mychael Danna, Devotchka: A család kicsi kincse

5. Pascal Gaigne: Sötétkékmajdnemfekete

+1. Robin Guthrie, Harold Budd: After the Night Falls / Before the Day Breaks

Az év legjobb trackjei:
1. Clint Mansell: "Dead Reckoning" (Füstölgő Ászok)

2. Danny Elfman: "Finale" (A királyság)

3. Dario Marianelli: "Remember Us" (A kutyákat lelövik, ugye?)

4. Jan A.P. Kaczmarek: "War and Peace" (Háború és béke)

5. Patrick Doyle: "The Forest of Arden" (Ahogy tetszik)

6. Steve Jablonsky: "Arirang" (D-War – Sárkányháború)

7. Debbie Wiseman: "Flood" (Árvíz)

8. Harry Gregson Williams: "Suicide Blonde" (A 23-as szám) Elsőre semmi különös, de a film álomszerű jelenete alatt (és utána újrahallgatva) kiválóan működik.
9. Paul Haslinger: "Vacancy Main Title Theme" (Elhagyott szoba)

10. Mark Isham: "Give Me Two Minutes" (Next – A holnap a múlté)

Az év legjobb betétdalai:
1. Idina Menzel: "A Hero Comes Home" (Beowulf – Legendák lovagja)

2. Chrysta Bell: "Polish Poem" (Inland Empire) Menteni a menthetőt. Meseszép felvételével ezt a nem túl élvezetes soundtracket egy arratévedő szirén (David Lynch újabb múzsája Julee Cruise után) menti meg a teljes mélybehullástól.
3. Amy Adams: "That's How You Know" (Bűbáj)

4. AnnaSophia Robb: "Keep Your Mind Wide Open" (Híd Terabithia földjére) Kedves és szerethető, senkinek sem ártó fülbemászó dal, újfent a film főszereplőjének előadásában.
5. Camille: "Le Festin" (L'ecsó)

Az év meglepetései:
1. Aenima CGS: Egon és Dönci A magyar filmek nem kifejezetten a feledhetetlen score-jaikról nevezetesek, mert rendszerint egyáltalán nincs is nekik olyan. Az egri csapat szimpatikus mozija viszont egy külföldön is vállalható filmzenével rendelkezik, ami túl azon, hogy igényes, úgy ugrál a stílusok között, hogy mindenki megtalálhatja benne a számára figyelemreméltót.
2. Ilan Eshkeri: Csillagpor Ha nem lenne benne egy meghatározó ponton érthetetlen és otromba átemelés a Drakula Wojciech Kilar szerezte főtémájából, semmi rossz szavam nem lehetne. De így is csak ennyi van. Csúcspont a "Septimus", aminek másfél percében több dinamika található, mint más komponista többszörös időtartamú témájában. Nem zavarna, ha egy újabb Zimmer-tanonc emelkedne ki a mostanában futószalagon érkezők közül, e zene alapján pedig Eshkerinek van erre esélye.
3. Klaus Badelt: Hajnali mentőakció

Az év csalódásai:
1. Tyler Bates: 300 Az év egyik leglátványosabb filmje esetében egy igazán bombasztikus score-ban bíztam, amivel szerzője kitörhet végre a horrorskatulyából, melynek egyik sokadrangú képviselője volt. Ehhez képest a score szinte minden elemét hallhattuk már korábban máshol (amit főleg Elliot Goldenthal nem nyugtázhatott kitörő örömmel), és ha teljesen jól is működött a filmben, az ismerős pillanatok igen zavaróak voltak. Mindazonáltal nem éppen a diplomatikusság szobrát érdemelné a Warner stúdió álfelháborodó kihátrálása a témalopásra kényszerített Bates mögül.
2. Howard Shore: Az utolsó Mimic

3. Alexandre Desplat: Az arany iránytű Amikor épp azt hinném, hogy az igényes hangszerelésű trackekből éppen valami nagyszerű téma fog megszületni, már véget is ér – és aztán mindez kezdődik elölről. A film az év egyik legérdektelenebbje volt számomra, aminek folytatása nem igazán várható, így elhiszem a szerzőnek, hogy ezek a tématöredékek tényleg ki lettek volna fejtve a későbbiekben, viszont így nem állnak annyira helyt.
4. BT, Tommy Stinson: Kettőt találhatsz

5. Mark Isham: Gyávák és hősök

Az év legrosszabb albumai:
1. Halloween soundtrack

2. Brian Reitzell: A sötétség 30 napja

3. Inland Empire soundtrack A komolyzenei sznobok nagy kedvence, Krzysztof Penderecki – a hallgatóra tekintettel nem lévő – elmebeteg művészetét már Az ember gyermeke kapcsán is méltattam. Az albumon több hasonló "zenei" beállítottságú kollégájának (Boguslaw Schaeffer, Witold Lutoslawski és Joey Altruda) is megtalálható valamely káprázatos kompozíciója, de valahogy a "The Locomotion" eredeti verziójának, a filmesek által sikeresen elklisésített "Sinnerman"-nak és hasonlóknak sem igazán tudtam örülni. Mindehhez a körítés pedig David Lynch rendező – egyébként nem hallgathatatlan – badalamentis imitációja score-ként, ami esetében viszont attól nem sikerült elvonatkoztatnom sajnos, hogy nem Angelo készítette, csak olyan, mintha ő lenne az elkövető.
4. BT: Kukkolók – A film

5. Jonny Greenwood: Vérző olaj A radioheades Greenwood úton-útfélen dicsért, és számomra érthetetlen módon túlértékelt zenéje egy annyira borzalmas, hegedűcincogtatásba kifutó művészieskedés, hogy minden esélye megvan az Oscar-jelölésre, főleg, ha a filmet valamilyen kategóriában mindenféleképpen díjazni akarnák. Igazságtalan lenne viszont, ha nem említeném meg a fájdalmas score egyetlen pozitívumát: az egész tortúra csak félóráig tart.
Hubai Gergely összesítése
A legjobb filmzenék:
1. Marco Beltrami: Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed Hiányoltam idén a nagy akciózenéket. A Pókember 3.-at ki sem adták, a Transformers esetében pedig mire a kiadók rászánták magukat egy lemezre, már el is vesztettem az érdeklődésem az egész zene iránt. Így az év legtökösebb akciózenéje számomra Marco Beltrami Die Hard 4.0 – Legdrágább az életedje lett, ami amellett, hogy egy tényleg jó folytatáshoz íródott, tiszteletben tartja az elődök zenéjét. Michael Kamen pótolhatatlan, de Beltrami remekül helyettesíti, és kiváló zenét komponált. Szó sincs klasszikusról (mi lehet az mostanában?) de az album elejétől a végéig leköt, remek akciómotívumokat tartalmaz, és legfőképpen üt.
2. Patrick Doyle: Mesterdetektív

3. Brian Tyler: Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2. Bevallom, már azt sem tudom, hányadán állnak az alienek a predátorokkal, és hogy mi történik velük. Hála Hollywoodnak, már nem is érdekel. Brian Tyler zenéje azonban végre az az igazi elemi akciózene, amire évek óta vártam tőle. Bár diszkrét Holst- és Beltrami-idézetekkel operál, ráadásul a lemez megint egy kicsit túl hosszú lett, számomra ez a szerző legkellemesebb műve, és idén végre megérett egy listás helyezésre is.
4. David Shire: A Zodiákus A Zodiákus nem tökéletes zene, sőt több fájó hiányossága is van, ráadásul kvázi a klasszikus Magánbeszélgetés zenéjének újrázása. De emellett van sok pozitívuma is: David Fincher majd két évtizeddel utolsó kicsit is emlékezetes zenéje után elővarázsolta a veterán David Shire-t, és tehetségének méltó munkát adott neki. Bár az elsődleges feladata saját korábbi zenéinek másolása volt, a végeredmény mégis megállja önállóan a helyét, emellett a modernebb technikának köszönhetően az elektronikus elemek is sokkal fantáziadúsabbak. Sajnos az album elég rövid, és néhány tétel nem is szerepel a filmben, de így egy csomagban nagyon hatásosak.
5. Hans Zimmer: A Simpson család – A film

Az év tételei:
1. "Silver Surfer Theme" (John Ottman: A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó)

2. "Itch Twitch" (Patrick Doyle: Mesterdetektív)

3. "Aftermath" (David Shire: A Zodiákus) Bár a zene számos kellemes zongoratémát is felvonultat, David Shire "Aftermath"-je az év atmoszférikus tétele lett ezen a listán. Sötét, misztikus, és egy trombita földöntúli sötétséget ad az egésznek. A filmben ez talán az egyetlen észrevehető tétel amúgy, de ott is nagyon hatásos volt.
4. "Tangiers" (John Powell: A Bourne-ultimátum)

5. "Spider Pig" (Hans Zimmer és / vagy barátai: A Simpson család – A film)

A legkevésbé jó filmzenék:
Idén nem akartam kiadványokat "a legrosszabb filmzene" címmel illetni, mivel a nagy mennyiségű új kiadás miatt kevesebb időm jutott a 2007-es zenék hallgatására, ráadásul a ténylegesen legrosszabb zenéket úgysem hallgatom meg csak azért, mert léteznek és ki vannak adva. Jöjjön tehát az idei év négy olyan kiadványa, amit kár volt meghallgatni.
1. Ramin Djawadi: Mr. Brooks

2. James Newton Howard: Michael Clayton A Mr. Brooks-hoz hasonló korongon egy dolog javít, és egy dolog ront. Pozitívum, hogy a film zenéje "csak" monoton, és a filmben egész kellemesen elvan. Más kérdés, hogy az albumot hallgatva jogos a kérdés, miért nem hallgatunk inkább nyugalmas esőeffekteket, vagy rakunk be egy üres CD-t. A negatívum, hogy ezt a lassacskán folydogáló háttérzenét James Newton Howard írta, akitől azért még álmában is többet várunk.
3. Danny Elfman: A királyság

4. John Ottman: Invázió

Az év kiadványai:
A 2007-es év talán nem tartozott a legjobbak közé új filmzenék tekintetében, de a gyűjtők bizony kapkodhatták a fejüket, hiszen szinte minden héten megjelent valami kötelező darab vagy régen várt kedvenc. A lemezkiadók közötti ádáz versenyben így már szinte labdába se rúg az, aki lemezei mellé nem ad bónusz számokat, minimum még egy lemezt és részletes jegyzeteket. Az alábbi kiadványok mind kiválóan teljesítettek, így tényleg csak a krémek krémjének felsorolására van lehetőség. Ez az év kétségtelenül az Intrada legsikeresebb éve volt, hiszen dominálja a listát, és olyan kedves kiadóim, mint a FSM vagy a Varése sem kerültek fel a listára.
1. Jerry Goldsmith: A nyolcadik utas: a Halál Most egy pillanatra tegyünk úgy, hogy a teljes zene már nem jelent meg különálló zenesáv formájában, és máris tökéletes kiadvánnyal van dolgunk. Bár én annak idején bőségesen megelégedtem a DVD adta lehetőségekkel, az Intrada bebizonyította, hogy a világ egyik legtöbbet hamisított zenéjéből is ki tud adni egy fantasztikus kiadványt. A dupla lemez nemcsak a teljes zenét és a számos alternatív felvételt tartalmazza, hanem az eredeti filmzenealbumot és különféle demonstrációs számokat is. Adjuk hozzá a részletes jegyzeteket, és látható, hogy ilyen kiadás ritkán kerül ki a gyűjtők közé. Ja, és a legjobb dolog: nem limitált kiadványról van szó, úgyhogy még lehet bőszen vásárolni.
2. Jerry Goldsmith: Szél és az oroszlán

3. David Arnold: Godzilla A méret a lényeg, és ezzel a La-La-Land kiadó is tisztában lehetett, amikor David Arnold eddig mostohagyerekként kezelt Godzilla zenéjét dupla albumon adták ki. Korábban Arnold zenéje a hivatalos albumon csak negyedórát kapott, a score-ból kiadott promo pedig elérhetetlen volt. Ezeket a kiadványokat most feleslegessé tette a dupla CD, ami már el is fogyott, annak ellenére, hogy háromezer darabot nyomtak belőle. A La-La-Land pedig dicséretet érdemel, mivel egyre több modern klasszikust ad ki – idén például a Godzilla mellett a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?-at is megjelentették.
4. Henry Mancini: Sherlock és én Tavaly is felkerült a listámra a Buysoundtrax egyik Henry Mancini-lemeze, és ez idén sincs másképp. Az Életerő után az 1988-as Sherlock és én is remek kikapcsolódást nyújt, vidám, felüdítő zene, az egyik legjobb, elejétől a végéig hallgatható lemez ebből az évből. Bár itt nem adtak ajándéklemezt, és a jegyzetek sem mennek túlzott részletességbe, a lemezen megtalálható a teljes zene, és az összes elhangzott korabeli betétdal bónusz számok formájában került a lemez végére.
5. Alex North: 2001: Űrodüsszeia

Az év egyebei:
Az év újrafelvétele: Sherlock Holmes magánélete

Az év felfedezettje: Jonny Greenwood

Az év botránya: 300 Hangos, erőszakos, és nem tetteti magát intellektuális csúcspontnak - ilyen szempontból ideális zene lenne számomra Tyler Bates 300-a, de temp track-másolása már olyan szinten pofátlan volt, hogy az Hollywoodban is kiverte a biztosítékot. Bár számos művet idézett, Elliot Goldenthal Tituszának másolása már perhez vezetett, ami komoly költségekbe verte a stúdiót. Bár Batest valószínűleg belekényszerítették a másolásba, remélhetőleg ez intő jel lesz a filmkészítőknek, mikor a zeneszerzőket legközelebb temp zenék másolására akarják rávenni.
Az év "nem értem" zenéje: Vágy és vezeklés Fájó pont, hogy megint azzal kell szembesülnöm: nem értem az év zenéjét. A Golden Globe már kitüntette, és lelkesen szerepel a legtöbb év végi összesítésben is, számomra mégis rejtély, hogy ebben a zenében ki mit hall, mit lát vagy érez. Én személy szerint semmit.
Az év legrosszabb borítója: Börtönvonat Yumába Ez a borító olyan rossz, hogy megérdemli a kategória létrehozását. Látványosabb képmelléklet híján képzeljünk el egy bézs hátteret, amin egy fotórealisztikusan megrajzolt cowboy lőni akar, és ezt írjuk felül a címmel olyan módon, hogy ebben az ingerszegény környezetben is zsúfoltságot teremtsünk. Ja, a zene amúgy egész jó, de a borító rémisztő amatőrizmusról tanúskodik.
Az év legrosszabb kiadványa: A nemzet aranya: Titkok könyve Lássuk csak, miért rossz Trevor Rabin legújabb zenéjének kiadása. A filmben hallottak alapján nem egetrengető mestermű, és az első lemez anyagát jó párszor átforgatja, de alapjában véve kellemes kis zene. Erre ebből kevesebb mint fél óra kerül kiadásra (jó pár perccel kevesebb), ráadásul csak az iTunes-on keresztül lehet megvásárolni, és amikor próbálkoztam: csak amerikai állampolgároknak. Ennél már csak a Pókember 3.-nak van rosszabb kiadása. Erről beszélve...
Az év kiadatlan zenéje: Pókember 3. Ha már az év egyik sikerfilmjének zenéje sincs kiadva, mi lesz? Mivel nincs CD, a Pókember 3. jelenleg a legtöbb bevételt hozó amerikai film, aminek nem elérhető a score-ja. Ha beleszámítjuk, hogy az év elején Christopher Young Szerencse dolgáját a Varése a bejelentés ellenére mégsem adta ki, kétségtelenül Young lett az év legpechesebb zeneszerzője. Jobb évet neki 2008-ra!
Kulics László összesítése
A fórumunkon olvasott visszajelzések alapján úgy tűnik, nagyjából mindenki azonos véleménnyel van a 2007-es év felhozataláról, eltérés mindössze a fórumozók "kedvenc zenéim" összeállításában mutatkozik – ahogyan virtuális szerkesztőségünkben is. A magam részéről nagyjából ugyanazt mondhatom el az elmúlt évről, mint 2006-ról: nem volt rossz, de az igazi áttöréseknek, az örökérvényű alkotásoknak ezúttal is szűkében voltunk.
Listám ismertetése előtt fontosnak tartom megjegyezni, hogy összeállításom során kizárólag azokat a filmzenéket vettem alapul, melyek megjelenése 2007-ben volt (tehát hiába készült el tavaly mondjuk James Newton Howard Legenda vagyok inspirálta muzsikája, a januári albummegjelenés miatt nem volt lehetőségem meghallgatni, így legfeljebb csak a 2008-as összesítésben szerepelhet majd).
Legjobb zenék:
1. John Debney: Lair 2007 abszolút győztese (bár kissé kilóg az a bizonyos lóláb, hiszen számítógépes játékhoz íródott, nem filmhez). Elismerem, hogy van benne egy kis passiós-John Williams-es vonal, ám ennek a kórussal teletűzdelt dinamikus szerzeménynek a hallgatása során érzem leginkább azt, hogy minden hangjegye tökéletesen a helyére került. Remélem, a jövőben sok ehhez hasonló energikus művet hallhatok majd Debneytől.
2. Aaron Zigman: Híd Terabithia földjére Aaron Zigman tavaly a Flickával lepett meg, most pedig a Híd Terabithia földjére aláfestésével vívta ki elismerésemet. A hasonló jellegű produkciók kísérőzenéitől némileg eltérő hangzású zene szépséghibája, hogy önálló score-ként nem jelent meg, így azzal a negyedórával kell beérnünk, ami a betétdalokat tartalmazó lemezen található.
3. Brian Tyler: Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2. Nincsenek elbűvölő dallamok, csodálatos harmóniák, szívbemarkoló témák, van azonban kaotika, sejtelmes, fenyegető hangzás és terror. Tyler idén nem sok emlékezetes művet tett le az asztalra, az AvPR-ral azonban visszahozta azt a zenei világot, amely a leginkább passzol a világűr két legismertebb teremtményéhez. Csak fanatikusoknak...
Legrosszabb zenék:
1. Brian Tyler: Bogárűző

2. Tyler Bates: Halloween

3. Geoff Zanelli: Hitman – A bérgyilkos A Bourne-zenék után szabadon: mintha Zanelli a John Powell által fel nem használt Bourne-kottákat gyűjtötte volna össze és írta át aszerint, ahogyan azt a film megkívánta. A produkció hangulatához lehet, hogy remekül illeszkedik, ám összességében meglehetősen vérszegény.
Az év meglepetései:
1. George S. Clinton: Wounded Knee-nél temessétek el a szívem Tökéletes példa arra, hogyan lehet igényesen ötvözni két, egymástól igencsak eltérő stílust: Clinton ezúttal a lakoták zenei kultúráját szőtte bele szimfonikus művébe egy indián furulyamester közreműködésével. Az őslakosok ellen folytatott mészárlást bemutató tévéfilm apropójából született mű egyúttal tisztelgés az áldozatok emléke előtt.
2. Gulya Róbert: Atom Nine Adventures

3. Jerry Goldsmith: A nyolcadik utas: a Halál (complete score) Nem hittem volna, hogy egyszer majd ilyen igényes formában jelentetik meg Goldsmith klasszikus művét. A teljes zenei anyag mellett megtalálható a Silva által egykoron kiadott score és több alternatív téma, illetve a zenei felvételekről származó bejátszás is, melyek egy meglehetősen részletes háttéranyagot tartalmazó füzetecskével egészülnek ki.
Legjobb kiadások:
1. Howard Shore: A Gyűrűk Ura: A király visszatér (The Complete Recordings)

2. Klaus Badelt, Hans Zimmer: Pirates of the Caribbean: Soundtrack Treasures Collection

3. Vangelis: Szárnyas fejvadász (3CD Special Edition)

Az év vesztesei:
Tyler Bates: 300 Szegény Batesszel jócskán elbántak a Warner emberei: a 300 legemlékezetesebb témája Elliot Goldenthal Tituszából származik, amelyet utólag egy hivatalos közleményben úgy ismert el a stúdió, hogy közben magára hagyta a komponistát, aki feltehetőleg nem önszántából lopta el a szóbanforgó témát. Ennek az incidensnek az lett az eredménye, hogy egy ideig erről lesz ismert Bates...
Christopher Young: Pókember 3. Több évtizedes pályafutás után Young megkapta élete első igazi blockbusterét, amivel az eddiginél jóval szélesebb publicitást érhetett el. Ám Bateshez hasonlóan ő sem járt jól: a stúdió vezetősége több Elfman-témát szeretett volna hallani, ezért külsősöket hívtak, hogy beleillesszék azokat Young művébe, majd bejelentették, hogy a film score-ját sosem fogják megjelentetni.
Tihanyi Attila összesítése
Hogy volt...?
A 2007-es évre nem aggathatjuk rá teljes meggyőződéssel az érdekfeszítő jelzőt, de mi sem jellemzi jobban a hollywoodi helyzetet, mint a Golden Globe legutóbbi díjátadó ceremóniájának lefújása. A forgatókönyvírók sztrájkja, és a színészszakszervezetek ezirányú támogatása talán közvetve kihat a filmzenékre is, de mindenképpen meglepő, hogy az úgynevezett nagyágyúk, vagy azok a komponisták, akiknek műveire mindig kíváncsiak vagyunk, mennyire háttérben maradtak 2007-ben. John Williams gőzerővel készül az Indy 4-re, az eddig évente legalább négy score-ral előrukkoló James Horner gyakorlatilag szabadságra ment (A Spiderwick krónikák pedig csak 2008 elején lesz megismerhető), Alan Silvestri a szokásos Zemeckis-filmhez írt korántsem kiemelkedő muzsikát, Hans Zimmer saját nevével csak a Simpson-film és a kalóztrilógia záró epizódja kapcsán jelentkezett, Thomas Newman eltűnt, mint a kámfor, Danny Elfman sem különösebben erőltette meg magát (a Sweeney Todd – A Fleet Street démoni borbélya annyira az utolsó pillanatban érkezett, hogy nem volt alkalmam megismerni), Christopher Young pedig akár az év vesztese is lehetne, hogy a Pókember 3. zenekari aláfestése kiadatlan maradt. A 2007-es év két legtermékenyebb komponistája James Newton Howard és Mark Isham volt, s kettejük zenei párharcából – már ha létezik egyáltalán ilyen – egyértelműen előbbi került ki győztesként, de már ezt is csak a 2008-as év első napjaiban megjelent albumai alapján lehet kijelenteni (egy hónap alatt négy megjelenés...).
A tavalyi idény számomra is furcsábban alakult a kelleténél, a rohanó élet sokkal jobban elsodort a filmzenék mellől, mint szerettem volna, ezért az év végi értékelésemkor nem tudom azt mondani, hogy túlságosan elmélyedtem volna az ifjú tehetségek megismerésében, de nyersen fogalmazva a "nagyját" azért hallottam a kiadott albumoknak, ez alapján pedig négy csoportra bontottam az említésre méltó muzsikákat. Egyéb érdekességként az év veszteséről beszéltem már korábban, nyertest nem tudnék mondani, mint ahogyan "Az év filmzenéje" megtisztelő címet sem bírnám azonnal kiosztani. Zenebarát fülem csupán pillanatokra érezte magát komfortosan, de igazán nagy erővel egyetlen muzsika sem győzött le úgy, ahogy szerettem volna, és mindent elárul, hogy az ezt megelőző év kedvencei gyakrabban pörögtek a lejátszómban, mint az idei termés. Lássuk tehát a csoportosítást.
Négy score, amit 2007-ben többször is elővettem:
Gabriel Yared: 1408 Számomra az év egyik meglepetése, hogy Yared ilyen káprázatos thrillerzenével rukkolt elő, ami egyszerre jelenthet számára kitörést a drámákra korlátozódó felkéréseiből, valamint számunkra egy újszerű zenei megközelítést a műfaj felé. Az albumot tekintve ráadásul az sem kis dicsőség, hogy talán ez az egyetlen, ahol címre pontosan ki tudom emelni a finálét ("Fire!"), mint számomra talán az év leggyönyörűbb tételét.
Hans Zimmer: A Karib-tenger kalózai: A világ végén

George S. Clinton: Wounded Knee-nél temessétek el a szívem A komponistán keresztül sikerült megismernem ezt a csodálatos, s tőle abszolút szokatlan hangvételű művet, mely nagy szerencsénkre szélesebb körben is elterjedhet majd a Varése Sarabande gondozásában. Az indián zenei elemekre épülő drámai muzsika nem csupán zeneileg került a kiemelkedő filmzenék közé, de hatásának erejét növeli a tény, hogy egy alapvetően nevenincs vígjátékok aláfestéséért felelős zeneszerző követte el, az ilyen meghasonulásokat pedig mindig különös tekintettel díjazom. Ha nagyon muszáj, ezt a művet jelölném meg 2007 legjobb filmzenéjének.
Mark Isham: Elah völgyében

Négy score, amit 2007-ben nem vettem újból elő:
Christopher Young: A szellemlovas Nos igen, a madridi bepillantást őrült várakozás követte, majd igazából kínosan egyikünk sem merte bevallani, hogy nem erre számított, amikor végre a polcokra került Young legújabb akciózenéje. A magam részéről az elektromos gitár fokozott jelenléte bőven elég egy album ignorálásához, de ráadásul a kórus is vérszegénynek bizonyult, a jobb témákat meg gondolom Pókember kalandjaihoz tartogatta a szerző. Épp ezért amennyire vártam, olyan gyorsan el is felejtettem.
Steve Jablonsky: Transformers

John Powell: A Bourne-ultimátum

James Newton Howard: Én kicsi szörnyem – A mélység legendája

Négy score, amit 2007-ben bárcsak elő se vettem volna:
Patrick Doyle: Mesterdetektív

John Ottman: A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó

Brian Tyler: War

Charlie Clouser: A kaptár 3. – Teljes pusztulás

Négy score, amit 2007-ben talán többet is elővehettem volna:
Michael Giacchino: L'ecsó

Ilan Eshkeri: Csillagpor A film annak ellenére maradt ki mozis élményeimből, hogy nagyon szerettem volna megnézni, de a mindennapok egyre gyorsabb tempójába nehéz volt annyi filmet beilleszteni, így tulajdonképpen csak annyit tudok, hogy a képek nélkül is abszolút szerethető muzsika került ki az ifjú titán kezei közül. Ahhoz képest, hogy Hans Zimmer tanítványa, kalandzenéjében alig lelhetőek fel az unalomig ismert panelek, és nagyjából azt a szerepet tölti be a 2007-es év palettáján, mint két évvel ezelőtt a Narnia krónikái: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény zenéje.
John Debney: Evan, a minden6ó Hiába emelkedik ki Debney vígjátékzenéi közül a helyenként hihetetlen monumentalitással bíró mű, a hozzá készült produkció oly mértékű csalódás volt számomra, hogy nem tudtam magam a zenével vigasztalni. Egy viszonylag jól sikerült film (s zene) után csak a többre érdemes komponista tartotta a színvonalat, ezzel viszont méltánytalanul remek score-t írt, amit a film csúfos leszereplése miatt hamar el fogunk felejteni.
Marco Beltrami: Börtönvonat Yumába Nálam már a Melquiades Estrada három temetése óta nem kérdés, hogy az egyre megbízhatóbb teljesítményre képes zeneszerző remekül helytáll a western műfajában is. A kritikusokat ez a műve jobban meggyőzte, mivel azonban a film még nem érkezett meg kishazánkba, nem szívesen barátkoztam még a zenéjével külön, noha egyáltalán nem csalódtam az első végighallgatás után. Idő, s a hozzá tartozó film kell neki, hogy végleg beérjen.