A Tom Shadyac rendezte Evan, a minden6ó a 2003-as, Jim Carrey főszereplésével készült A minden6ó folytatásaként látta meg a napvilágot, igaz, itt már nem Carrey karaktere került előtérbe (a színész ugyanis nem rajong a folytatásokért, ezért ritkán tér vissza ugyanazon szerephez), hanem az első felvonásban feltűnő, Steve Carell által alakított Evan Baxter. A visszatérők között köszönthettük Morgan Freemant is, s vele a sor tulajdonképpen le is zárult, mivel a többiek (John Goodman, Lauren Graham, Johnny Simmons) újként tűntek fel a vásznon. Az első rész sikerén felbuzdulva a producerek nagyobb teret és költségvetést biztosítottak a direktor számára, ami bár érződik a látványvilágon és a trükkökön, ám összességében a végeredmény nem lett jobb, sőt, a mérsékelt fogadtatását remekül tükrözi, hogy épp csak behozta a gyártási összeget.


Shadyacnak számos komponista dolgozott már: a Patch Adams esetén Marc Shaiman, A bölcsek kövére első két felvonásán David Newman, az Ace Ventura – Állati nyomozónál Ira Newborn volt segítségére, az Evan, a minden6ó esetében pedig John Debney-re bízta magát. Utóbbi nemcsak amiatt volt kézenfekvő választás a filmes számára, mert ő jegyezte az előző rész zenéjét is, hanem azért is, mert ekkorra már olyan produkciók által váltak összeszokott párossá, mint a Szitakötő vagy a Hanta boy, az Evan, a minden6ó óta eltelt években pedig a Brian Banks című sportfilm lett kollaborációjuk újabb állomása.

A minden6óhoz Debney egy olyan vígjátékzenét szállított, mely ugyan át lett itatva a film vallási vonalával, ám inkább a komikumra és a szereplők érzelmeinek felerősítésére összpontosított. Ezzel még nem is lett volna különösebb gond, munkájának fényét azonban tompította, hogy a betétdalok lényegesen hangsúlyosabban voltak jelen, mint a score, így a komponista műve nemcsak a mozi vígjáték jellege, hanem a betétdalok általi kiszorítottság miatt is háttérbe szorult, de annyira, hogy még a soundtracken is csupán negyedórányi score-nak biztosítottak helyet. Utóbbi megoldással kapcsolatban a szerző – bevallása szerint – gyakorta kap értetlenkedő visszajelzéseket rajongóitól, s ezeket felhozva egy interjúban, A minden6ó és a Neveletlen hercegnő korongjával példálózva így reagált az ilyen jellegű stúdiódöntésekre: „Gyakran megesik, hogy alapból egytracknyi helyet sem kapok a betétdalos albumon, úgy kell harcolnom érte. És van, amikor hónapokat kell várnom a score-ra. Nem szeretik párhuzamosan kiadni a score-t is, mert, őszintén szólva, nem hoz nekik annyi nyereséget, továbbá nem szeretnének versenybe szállni a betétdalos soundtrackkel. Dollárokról és centekről van szó, ezért nem kívánnak önmagukkal versenyezni. Ezt az oldalát én persze megértem, ugyanakkor úgy vélem, a célközönség ennél kicsit okosabb.” 


Az Evan, a minden6ónál azonban szerencsére nem ismétlődött meg az eset: bár használtak dalokat többek között a ZZ Toptól, Elton Johntól, a C+C Music Factorytól, valamint John Mayertől, az instrumentális kíséret lényegesen fontosabb szerepet kapott, a végeredmény pedig immáron nem a soundtrack részeként, hanem – két hét eltéréssel – önállóan vált elérhetővé.

Debney a Hollywood Studio Symphony játékát a Page LA Studio Voices tagjainak énekével egészítette ki, és bár valóban megtett mindent annak érdekében, hogy színes palettán mozogjon, az igényes kíséret jelző mellett gyakorta hozzák fel azt is, hogy nagyon érződnek rajta a temp trackek. Tény, hogy amíg a bárka-témában („The Ark Theme”) Alan Silvestri kézjegyei sejlenek fel, addig Isten motívuma („God’s Theme”) kísértetiesen hasonlít James Horner Apollo–13 ihlette muzsikájára, s bár legtöbbször ezeket szokták kiemelni, szerintem pont ugyanennyire érezni Debney SeaQuest – A mélység birodalma, A minden6ó, illetve Hanta boy inspirálta zenéit is. Ezzel együtt azonban nyugodt szívvel merem kijelenteni, hogy e mű kidolgozottsága, gazdagsága figyelemre méltó, s lényegesen túlnyúlik Shadyac mozijának minőségén – mondhatni: köröket ver rá. Persze részemről nagyfokú elfogultság táplálja álláspontomat, mivel én úgy találkoztam először a művel, hogy a komponista mesélt róla, illetve mutatott részletet (ez volt a „The Flood”) a 2007-es ubedai International Film Music Conference rendezvényen, ahol annyira magával ragadott a miliő, hogy rögtön be is ruháztam a lemezre.


A két felvonás score-ja közötti fő párhuzam a karakterek zenei megjelenítésében érhető tetten, Evan dallamsora ugyanis Bruce témájának újragondolásával kelt életre. Bár eltérő karakterek lévén érdekes koncepció ez a művész részéről, ugyanakkor szerencsés is, mert így egy sokkal szebb, kifinomultabb téma került felszínre, ráadásul Debney arra is figyelt, hogy sokszínűnek fesse le. A „Baxter's to Bed”-ben és a „God Crane Arrives”-ben könnyed, játékos oldalát villantja meg, az „Evan's Theme”-ben, illetve a „Evan and God”-ban egyetlen zongorára szorítkozva válik imponálóvá, a „Acts of Random Kindness”-ben feltűnve pedig könnyedséget, megnyugvást, a hitbe vetett bizalmat áraszt. Hasonlóan játszadozik a bárka-melódiával is a szerző, amely az albumnyitó „The Ark Theme”-ben ünnepélyesen mutatkozik be, a „Hummer Ride”-ban Evan hangjegyeivel összeolvadva válik méltóságteljessé, a „The Flood”-ban pedig tökéletesen egészíti ki az akcióvonalat. 

Lényeges pillére még a score-nak Isten témája, mely éppannyira áraszt kimértséget, mint amennyire képes tiszteletet parancsolni, ráadásul a „God's Theme”-ben Dwight Tribble és Roxanne Morganstern énekének köszönhetően a kiadvány leggyönyörűbb tételévé avanzsál. A muzsika a fennkölt és bensőséges vokállal átitatott Úr-motívummal, valamint az Evan ihlette zongoraszóló révén könnyűszerrel képes ellágyítani, megérinteni a szívem. E pontok mellett az elképesztő erejű „The Flood”-ot vélem még a mű legkiemelkedőbb részének: a „Take It Down”-nal elképesztően ügyesen felvezetődő, közel hétperces akciótétel remek szerkezettel bír, és rendkívül sokat ad hozzá az áradást bemutató jelenetsorhoz.


Természetesen a könnyed percek sem hiányoznak a műből (ilyen a „Grooming Montage”, illetve az „Evan Runs from Capitol”), ám az írásomban kiemeltek mellett jelentőségük eltörpül. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy John Debney hibátlan muzsikát szállított az Evan, a minden6óhoz, ugyanakkor nagyon is színvonalas, átgondolt és kidolgozott műről van szó – s bár a mozi műfajából adódóan értelemszerűen nem annyira, mint A passió szintén Debney által jegyzett aláfestése esetében, de tetten érhető benne készítője mély vallásossága. Ez pedig újból felhozza a komponista esetében gyakorta felmerülő kérdést: miért nem kap több komolyabb megbízatást? Debney szereti a vígjátékokat, sosem titkolta, és láthatóan lubickol is az ilyen megbízatásokban, mégis amikor ehhez hasonlókat hallok tőle, azt érzem, hogy csak elpocsékolja tehetségét.