A számmisztikáért rajongók, összeesküvés-elméletekkel foglalkozók számára külön öröm esetenként egy-egy olyan film, amely kicsit elmélyed valamely misztikus erő utáni vizsgálódásban, kapcsolatot kutat ezen láthatatlan hatalom és a sorsvonalak összekuszálódása között. Joel Schumacher egy olyan thrillert forgatott le, melynek középpontjában a 23-as szám áll, s ahhoz, hogy magunk is elhiggyük, milyen komoly jelentőséggel is bír, már a film elején felsorol egy halom olyan történelmi eseményt és személyt, melyeknek bármilyen formában közük van hozzá. Miután megtudjuk, hogy a legutóbbi amerikai elnököknek a neve mind 23 betűből állt, mint ahogy a latin ábécé is, illetve a Titanic elsüllyedésének dátumát jelző számjegyek összege szintén ugyanennyi, megismerünk egy embert, Walter Sparrow-t. Sintérként tengetett hétköznapi élete egész nyugodtan telik, míg egy napon azonban egy kutyaharapás megváltoztat mindent: elkésik egy randevúról, ezalatt felesége egy antikvárium polcáról leemel egy titokzatos könyvet (A 23-as szám, írta a híres Net Udmeg), mely aztán szépen bekebelezi Sparrow-t, és kis híján az őrületbe kergeti. A szereplőkben és eseményekben felfedezi saját magát, és ahogy halad előre az olvasásban, úgy válik egyre hátborzongatóbbá mind a kirajzolódó történet, mind a saját viselkedése. Ahhoz, hogy megtudja, mi köze van a 23-as számhoz, fel kell kutatnia a könyv szerzőjét, a találkozás pedig sokkal félelmetesebb, mint gondolná.


Sparrow szerepére Schumacher a gumiarcúként ismert Jim Carrey-t kérte fel, aki nem először bizonyítja, hogy vígjátékokon túl is képes jó színészi munkára. Mivel a film párhuzamosan mutatja be Sparrow, illetve a könyvből megismert Fingerling nyomozó életét, egyszerre láthatjuk épelméjét lassanként elveszítő fickóként, és film-noir jellegű, amolyan Sin Citys hangulatot árasztó jelenetekben céltudatos, vad detektívként. A borongós, feszültséggel teli film végül csak eszközként használja a néha már túlerőltetett központi számot, és ahogy az az efféle misztikus thrillerek többségénél lenni szokott, a végkifejlet átfordul családi drámába. Ez rosszat semmiképp sem tesz a produkciónak, ám összességében mégis valamiféle hiányérzet marad az emberben: kerek egésszé áll ugyan össze, de mintha sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle.

Ahogy azt a legutóbbi hasonló műfajú mozija, A fülke során, a rendező most is az egyre kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtó zeneszerzőt, Harry Gregson-Williamset kérte fel komponistának (noha neve csak húsz betűből áll). Sejthető volt, hogy a születendő filmzene inkább az elektronikus hangminták tömkelegéből építkezik majd, mint valamiféle nagyívű szimfonikus zenéből, úgyhogy mind a film, mind a zene megismerése előtt megvolt a A fülke–Domino–Déja Vu-irányvonal. A kilenc tételre bontott album pontosan ezt a fajta muzsikát eredményezi, annyi különbséggel, hogy amint Tony Scott filmjeinél is egyre élvezetesebb aláfestésekkel rukkol elő, A 23-as szám kísérete is meggyőzőbb hatást kelt, mint a korábbi A fülke aláfestése. Kezdve mindjárt azzal a ténnyel, hogy a megfelelő anyagi háttér lehetővé tette az élőzenekari felvételeket is, ezért a számtalan, főleg hardrock és breakbeat jellemzőit magán viselő modern kori kompozíciót elegánsan egészíti ki a főleg vonósokból és rézfúvósokból álló zenekar. Ez az a fajta filmzene, amely manapság igen népszerű, hiszen gyakorlatilag az összes akciódúsabb tévésorozat efféle aláfestést kap, épp ezért soha ennyi ismeretlen zeneszerző nem volt még, akik pár gomb lenyomásával hallgatható produkciót hozzon létre. A szakma ilyen irányú hígulása nem szerencsés, a tárgyzenénkben tapasztalt hangzás, valamint a zeneileg hangsúlyosabb részek (melyek értelemszerűen ritkábbak, tekintve, hogy a paranoia muzikális kifejezőelemei nem lehetnek hallgatóbarát megoldások) azonban egyértelműen egy dörzsöltebb komponistát jeleznek. Ráadásul a filmet szinte végig kíséri valamilyen aláfestés, és a legtöbb esetben csak hozzátesz a látványhoz, e tény pedig mindenképpen további elismerést jelent az egyébként programszerű score-nak.


A filmtől függetlenül hallgatva természetesen nehéz dolgunk van, jelen esetben ugyanis fokozottan igaz, hogy funkcionális muzsikáról beszélünk, és ha nem idéződnek fel bennünk a mű hallgatása közben Matthew Libatique mesteri kamerabeállításai, talán sokkal nehezebb is befogadnunk a hallottakat. Fenti értékelésemhez tehát abszolút hozzáadódik a muzsika filmbéli szerepe is. A címekre bontott trackek csupán irányadók a történet szempontjából, kísérleti jelleggel akár véletlenszerűen is lejátszhatók, a hatás majdhogynem ugyanaz lesz. Drámai vonósmotívumok keverednek földöntúli búgó effektekkel és hangszínekkel, álomszerű szintis szőnyegeket váltanak fel nyugtalanító ritmusképek és feszültségfokozó erős impulzusok – hangulatzene tehát, és nem feltétlenül érdemes kerek kompozíciót keresni benne. Ugyanakkor többszöri meghallgatás után is élvezetes, feltéve, ha szigorúan háttérként alkalmazzuk, mert erről az albumról nehezen tudnám elképzelni azt, hogy kizárólag erre összpontosítva tegyem be a lejátszóba.

Épp ezen gyorsan váltakozó összetettsége miatt nehéz tételről tételre beszélni A 23-as szám albumáról, lévén a hangulati jellemzők nem függnek össze a trackszámok váltakozásával. Az "Opening Titles"-ben például egyszerre van jelen a kis túlzással (2 / 3 = 0.666) démoni szám félelmetes ereje, valamint Sparrow normális karaktere a hozzá tartozó idillel, a két extra hosszú tételt pedig ("Suicide Blonde" és "Finishing the Book") szinte lehetetlen is vázlatpontokra szedni. A Remote Control-os jellegzetes hangzás persze ott van a lendületesebb pillanatokban, a "Ned"-ben vagy az imént említett "Finishing the Book"-ban hallható hullámzó vonósjáték emlékeztethet A kör, de akár A Karib-tenger kalózai vagy a Transformers feszültebb pillanataira is. Drámai vonalon a zeneszerző mindig is varázslatos dallamokat csalt ki szintetizátoraiból, és erről az "11:12 p.m." első felében, vagy az albumot záró "Atonement" során magunk is meggyőződhetünk. Olykor azonban "fűrészi" kegyetlenséggel csap a különböző indusztriál zörejek közé, s hozza ránk a frászt (például a "Room 23" egyes pontjain).


Csak egyben érdemes beszélni erről a filmzenéről, mint az elektronikával kevert nagyzenekari aláfestések egy hangulatos példájáról. Újszerűséggel illetni dőreség lenne, de leszólni sem szabad, ugyanis A 23-as szám score-ja egy kellemes, igényesen összetett állomás a komponista életében. Nem okoz nyugodt perceket, de nem is ez a célja. Ahol kell, ott hozzájárul az egekbe szökkenő vérnyomáshoz, de annak csillapítására is megvannak a megfelelő eszközei. Ha a tavalyi év másik, hasonlóan borongós thrillerének, az 1408-nak a zenéjét sikerült megkedvelni, szemernyi probléma sem lesz ezzel a zenével sem.