Nincsenek biztonságban a viktoriánus kori London gonosztevői, hiszen a világ legnagyszerűbb detektívje figyeli minden léptüket, gyakran meg is előzve őket. Módszere a nyomok összegyűjtése és logikus kielemzése, majd a helyes konklúziók levonása. Ráadásul mivel kalandjai rendszeresen megjelennek nyomtatott formában, a detektív a kor ünnepelt sztárja, nők kedvence és újságírók célpontja. Legújabb ügye kulcsfontosságú, hiszen ha rossz kezekbe kerül a Brit Nemzeti Bankból ellopott nyomóforma, az az angol gazdaság végét jelentheti. Ja, és a világ legnagyobb nyomozója mellett ott ügyetlenkedik Sherlock Holmes is, aki sajnos nem ért semmihez, hajkurássza a nőket, de csak az adósságokat vonja magához...


A Sherlock és én egy különleges komédia, amely szerint a bűnüldöső páros igazi lángesze Dr. Watson (Ben Kingsley) volt, aki csak azért találta ki Sherlock Holmes karakterét, hogy doktori karrierje ne kerüljön veszélybe kalandos hobbija miatt. Az első pár ügy után azonban az emberek látni szeretnék az igazi Sherlock Holmest, ezért Watson felbérel egy állástalan színészt (Michael Caine), hogy játssza el a szerepet. Az évek során lassan egymás idegeire másznak, de legújabb ügyük során rá kell jönniük, hogy egymás nélkül bizony nem boldogulnak. Thom Eberhardt rendező filmje eredetileg nem volt túl sikeres, az elmúlt években azonban a DVD-kiadás jóvoltából a film megkapta a megfelelő figyelmet, így zenéjének kiadására is sor kerülhetett.

Bár Henry Mancininek már nagy tapasztalata volt ügyetlenkedő nyomozókkal (például Clouseau felügyelővel a Rózsaszín Párduc-filmekben), a Sherlock és én zenéjénél a krimi és a vígjáték között kellett megtalálnia az egyensúlyt. Az albumot egy rövid track indítja, mely a Rőthajúak ligája című novellán alapuló nyitófejezetben szólal meg. A tétel Sherlock Holmes hatásos belépőjével kezdődik, és bemutatja a szokásos menetrendet: a rablókat tevékenységük közben megzavarja a nyomozólegenda, majd Watson segítségével megakadályozza szökésüket. Csak a szám végén derül ki, hogy ez valójában fordítva van, és a páros esze Dr. Watson. Ezután következik a lendületes vonósfutamokat felvonultató főtéma, mely játékos formában mutatja be a főtémát. Az album első felében meg is marad a játékos hangulat, a főtéma remek újraidézése hallható például a "To Windermere" című számban.


Említésre méltó track Mancini egyik kedvenc tétele, az egyszerű felépítésű "Super Sleuth", melyet később a zeneszerző a Mancini in Surround című albumán is kiadott. A nyomozás témája Sherlock módszereihez hasonlóan egyszerű – akkor hallható, mikor a színész Holmes okosan próbál nyomozni, és a sokat szenvedett Lestrade felügyelővel négykézláb mászkálva járják be egy eltűnt személy házát, nyomok után kutatva. A megoldást természetesen ismét Watson találja meg, akit a komikus témák antitézisét jelentő melankolikus melódiával jellemez a szerző.

A film második felére komorabb tételek kerülnek a lemezre, ami elsősorban Moriarty felbukkanásának köszönhető. A "viktoriánus akciózene" limitált lehetőségei között a leghosszabb tétel érdemel említést: a "Surlock Docks / Dockside Stealth / The Shout Out" Watson és Holmes legveszélyesebb küldetése alatt hallható, amely végén Holmes magára marad, és jókedvű témája szintén letörtté válik. A film csúcspontját több rövidebb zeneszám fedi le ("Fire", "The Police Arrive", "Blocked Exit"), melyek sok hasonlóságot mutatnak Mancini 1985-ös Életerő ihlette zenéjével.

A mozi fináléjában Watson és Sherlock újra egymásra talál, és úgy tűnik, az utolsónak mondott esetüket még jó pár fogja követni. A "Without a Clue End Credits" remek lezárása a score-nak, de a CD-nek még közel sincs vége. A lemezen ráadásszámok formájában találhatóak meg a filmben használt source zenék, például a kabaréban előadott "Where Did You Get That Hat?" vagy Sherlock Holmes hegedűgyakorlásai, amiket valójában egy gramofon ad elő.


Az albumot 2007-ben adta ki a Buysoundtrax, közel egy évvel a nagysikerű Életerő kiadásuk után. A késői Mancini-zenékre fókuszáló kiadó ezúttal is remek munkát végzett egy korábban méltatlanul elhanyagolt mestermű kiadásával. Akárcsak az Életerő esetében, a részletes jegyzeteket most is Randall D. Larson írta, aki jó kapcsolatot ápolt a zeneszerzővel élete vége felé. A csomagolás igényes és a hangminőség is tökéletes – melegen ajánlott késői mestermű.