Kis hiányérzetem támadt, miután tíz évvel az elkészülte után megnéztem A gyűjtőt, mert az ehhez hasonló nyomozós-üldözős filmek a hasonló jellegű tévésorozatok irdatlan térnyerése miatt elmaradoztak a mozikból. Amíg a kilencvenes években bővelkedtünk az ilyen produkciókban, ma már csak kábelen érkeznek a mindenféle csavaros bűnügyek; megtapasztalhatjuk, hogy Amerika három szegmensében (segítek: Las Vegas, Miami, New York) is napi szinten történnek brutális gyilkosságok, melyek elkövetőire persze azonnal fény derül. Egy-egy ilyen történethez azonban már nem szükséges másfél óra, két reklámblokknyi kényszerű nyújtás, és egy óra alatt megvagyunk az egésszel, ráadásul nem kell hozzá jól bejáratott sztárokat sem szerződtetni, nincs szükség hatalmas forgatócsoportra, drága helyszínekre. A jó kis krimik mintha elhagyták volna a vásznat.


Morgan Freeman és Ashley Judd párosának filmje viszonylag jól teljesített annak idején, szép apránként kitermelte a befektetett költségek dupláját, és bizonyos időközönként újranézhető szórakozásként maradt meg a palettán, annak ellenére is, hogy a szereposztás szinte egyértelműsíti a nagy csavart. A történet szerint a Casanova álnéven fiatal lányokat elrabló sorozatgyilkos mindaddig viszonylag nyugodtan portyázik, míg egyik áldozatául a híres bűnügyi pszichiáter, Alex Cross unokahúgát választja ki. Cross (akit eredetileg Denzel Washington alakított volna, de végül Freeman kapta a szerepet) természetesen beszáll a nyomozásba, amit a helyi erők szokás szerint eleinte nehezményeznek. Az ügy akkor vesz érdekes fordulatot, amikor Casanova egy újabb elraboltjának sikerül elszöknie fogvatartója elől. Az egyszerre okos és csinos doktornő, Kate McTiernan (Judd) gyorsan túlteszi magát a sokkon, és Cross mellé állva megpróbálják mihamarabb kiszabadítani a többi lányt, egyszersmind rács mögé zárni Casanovát.

Gary Fleder (későbbi rendezője a Ne szólj száj és Az ítélet eladó című filmeknek) thrillerének zenei kísérete eleinte Carter Burwell feladata volt, aki szinte az egész score-t el is készítette, a stúdió azonban nem volt elégedett a munkájával. A komponista saját weboldalán említést is tesz erről, minthogy A gyűjtő volt az egyetlen olyan zenéje, amelyet teljesen befejezett, mielőtt kidobták volna az ablakon. Zenei megközelítését sokkal univerzálisabbnak képzelte el, mint általában aláfestést egy, az észak-amerikai erdők közt zajló történethez, ezért segítségül hívta David Torn gitárost és Matt Darriau fuvolistát, akikkel számos tradicionális hangvételű kompozíciót dolgozott ki. Nagyjából negyedórányi anyagot közzé is tett az oldalán, ezek alapján pedig (a végleges score-ral összehasonlítva) tényleg nagyon nehéz elképzelni, mi lehetett a probléma ezzel a zenével, hiszen a főleg zongorára, többféle gitárra és különféle ritmikai eszközökre épülő muzsika kellően feszült és lüktető ahhoz, hogy remek aláfestése legyen egy efféle thrillernek.


A később mentőövként mély vízbe dobott Mark Isham viszont legalább ugyanilyen jó munkát végzett, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy noha karrierje kezdetén pont egy pszichothrillerhez készített pazar score, Az országút fantomja véste az ő nevét mindörökre emlékezetembe, későbbi hasonló műfajú produkcióit már elég fanyalogva fogadtam. Így például A gyűjtő filmzenealbumként, egészen a film megtekintéséig semmilyen formában nem keltette fel az érdeklődésemet, épp ezért volt meglepő, mennyire remekül eltalálta a film hangulatát, hiszen egy olyan, elektronikus elemekkel vegyes nagyzenekari aláfestést komponált, amely kiválóan végigkíséri a látottakat. Ez ösztönzött arra, hogy utánanézzek a Milan által kiadott albumnak, annak ellenére, hogy a négy betétdallal kibővített alig félórányi instrumentális anyag nem kecsegtetett mindent elsöprő szórakozással, hiszen egyrészt dalokból összesen egyre emlékszem a filmből (az is felesleges volt), másrészt az összes fontosabb pillanatban szólt valami, ami előrevetíti, hogy esetleg ezt a harminc percet a teljesség igénye nélkül válogatták össze.

Ahogy pedig az ilyenkor lenni szokott, a hiányérzet meg is marad, sőt. Szerencsére a lemez összeállításakor ügyeltek arra, hogy a dalok és a score ne keveredjenek össze, így nem kell állandóan léptetgetni, ha csak Isham szerzeményeire vagyunk kíváncsiak. A két nagy öreg, John Lee Hooker és Little Richard egy-egy kevésbé ismert, és tulajdonképpen munkásságukat ismerve teljesen átlagosnak mondható száma közé egy akkoriban viszonylag erősebb Fluke-darab, valamint egy teljesen jelentéktelen hip-hop előadó, a Fflame hasonlóképp szinte sehol sem jegyzett felvétele alkotják a soundtrack-blokkot, melynek élvezeti értéke nagyjából filmbéli funkciójával egyenértékű, és semmi nem történik, ha egyből az ötödik, "Kiss the Girls" című tétellel kezdjük az album megismerését.


Az alig több mint félórányi instrumentális anyag öt részre van bontva, ami a hosszabb tételek egyébként több különböző hangulatú tartalma miatt akár a duplája is lehetne, így könnyebben lehetne szelektálni a feszült merengés és a dinamikus csapkodások között. A későbbi hasonló Isham-művekkel ellentétben itt bőven volt keret szimfonikus zenekari felvételekre, az elektronikus összevisszaságból valódi hangszerekkel előadott összevisszaság pedig emeli kicsit a zene értékét. Noha a belső borítón olvasható információk alapján nyolcvan percnyi anyagot írt a komponista, melyet szóló elektromos cselló, nagyzenekar, női kórus (a főhősnőt kifejezendő), kibővített ritmusszekció, valamint különleges elektronikus effektek halmaza alkot, az igazság az, hogy erre a harminc percre nem sikerült olyan kiemelkedő muzsikát összeválogatni, ami beváltaná az ezen impozáns megszólaláshoz fűzött reményeinket. Női kórus jelenlétét egyáltalán nem érzékelni, maximum háttérben, és azt is szintetizátoros formában, a szólócselló pedig (a hangszerrel szinte egybeforrt név, Martin Tillman játékával) a nyitó képsorokon túl a "Casanova" tételben csendül fel csupán. Amikor a zenekar tényleg odacsap ("The Collector" legdinamikusabb pillanata, "Hejira" második fele, valamint a leghosszabb "To Cross the Rubicon" első két perce), akkor azért kapunk a jóból, de leszámítva, hogy az alapértelmezett ishami hegyes dobeffektek agyonmossák ezeket a nagyzenekari csörtéket, például A szökevény vagy a Vízözön képsorai alatt már hallhattunk ilyen kíséretet igazán tökélyre fejlesztve, így az egyébként is megfoghatatlan akciózene valóban képsorokkal együtt hatásos, különálló hallgatása nem különösebben élménydús.


Az élvezetes pillanatokat természetesen a drámaibb, melankolikus kompozíciók okozzák, ezeket Isham mindig mesterien tálalja. A "The Collector"-ban (az első három percet leszámítva) zongorával és gitárral előadott szépségekkel találkozhatunk, mely romantika később évekre megalapozza a szerző munkáit. Két borús harmóniát olykor hosszan elúsztatott földöntúli effektszőnyeg vezet át, így a feszültség állandóan jelen van még a legszebb hangjegyek között is. Az album utolsó öt perce kellemes drámai muzsikát hoz, ahol végre zeneileg is befogadható módon érezhetjük a teljes szimfonikus zenekart (mondanom sem kell, a szerző hangszerével, a trombitával az élen). Érdekes, hogy a főgonosz Casanova nevével illetett tétel sem elsősorban a kaotikus megoldások miatt félelmetes, Isham ugyanis a cselló előtérbe helyezésével inkább az áldozatok szenvedését és tragédiáját fejezi ki, emiatt helyenként szívbemarkoló hatást vált ki a hallgatóból. Ezek a jóval hallgathatóbb kompozíciók teszik barátságosabbá A gyűjtő hivatalosan bemutatott zenéjét, amely talán a komponista első jól sikerült darabja ebben a műfajban, hiszen a zeneileg abszolút jelentéktelen Időzsaru és A hálózat csapdájában után úgy tűnik, Isham itt találta meg a viszonylag egészséges összhangot az akció és a dráma általa képzelt zenei eszköztárában. Ettől persze még az album egy pillanatig sem lépi túl az éppen csak tisztességes filmzenék táborát, és a szerző további, hasonló megszólalású műveinek ismeretében bátran kijelenthető, hogy nem ez a stílus lett az igazi otthona, de egy próbát érdemes tenni vele – pláne akkor, ha idővel valamilyen formában megtudhatjuk majd, hogy a maradék ötven percre mi jutott.