A Dália megtörtént eseményeket alapul vevő mocskos históriája újabb sötét korkép a negyvenes évek Hollywoodjáról, ahol a hirtelen gazdaggá vált szélhámosok stúdiófőnökké avanzsálódva gyakorlatilag bármit megtehettek bárkivel, pusztán szórakozásból. A középpontban két nyomozó áll (mert ugye a kőkemény és a háttérben kellő mennyiségű piszkos üggyel rendelkező zsaruk közel állnak Ellroy szívéhez), akik miután számtalan bűnügyet sikeresen megoldottak, csakhamar (címlap)sztárokká váltak. Nem véletlen hát, hogy a közvéleményt kellően sokkoló brutális gyilkosságot, egy nevesincs színésznőjelölt, a Dáliaként elhíresült Elizabeth Short halálának körülményeit e két sztárdetektív kezdi vizsgálni. A Josh Hartnett és Aaron Eckhart által megformált nyomozók minél mélyebbre ássák magukat, úgy kezdik elveszíteni józan ítélőképességüket, s helyzetüket csak bonyolítja két csábító és kiszámíthatatlan nő mágnesszerű vonzása (Scarlett Johansson és Hilary Swank alakításában). A megoldás felé vezető utat befolyásos üzletemberek öntörvényűsége, gengszterek bosszúvágya és a csillogó felszín alatt megbújó pornográfiával való szembesülés nehezíti, mégis hiába kerül végül helyére az összes mozaikdarab, a néző némiképp értetlenül áll fel székéből. S bár a Fekete Dália nem nézhetetlenül rossz film (hála többek között Zsigmond Vilmos elképesztő kameramozgásainak és hangulatos beállításainak), a végén összetornyosult kérdőjelek nem azt az érzetet keltik, hogy egy jól levezényelt, több szálon futó intelligens sztori győzött volna le minket, sokkal inkább azt, hogy az alkotók nem tudták pontosan, hogy miből mennyit mutassanak, a cél csak az volt, hogy sok legyen belőle.

Amikor az imént mostoha szerepről beszéltem, elsősorban arra gondoltam, hogy egy efféle ziccer más filmkészítők általi kihagyása milyen mértékben befolyásolhatja egy komponista megítélését. A Szigorúan bizalmas inges-kalapos-dohányfüstös film noir-hangulatát Jerry Goldsmith a Kínai negyedéhez hasonló tökéletességgel fejezte ki zenei formában, s gyanítom, hogy ha a Mester még ma is élne, De Palma választása egyértelműen rá esett volna. A mostani generációból azonban sokkal nehezebb egy olyan zeneszerzőt találni, aki kellő odaadással és alázattal nyúl vissza a régi korok nagyjainak stílusához, s Bernard Herrmann, David Raksin vagy Pino Donaggio score-jaihoz igazodó muzsikával egészítse ki Zsigmond Vilmos képeit. Az első hírek James Hornerről szóltak, s utólag belegondolva a mélyen bennem lakozó kisördög harsányan felkacag, mert bár elismerem Horner érdemeit, képtelen vagyok elképzelni zenéjét egy fülledt és rejtélyekkel teli világban. Tavaly februárban azonban a producerek végre észbekaptak, hogy Hollywood felvirágzásának jazztől harsogó utcáit mégiscsak egy, a műfajban jártas zeneszerzővel kellene újra felidézni, s a filmzenék mellett e másik könnyűzenei műfajban is jártas trombitásra, Mark Ishamre esett a választás. Ő pedig jócskán meghálálta a belé fektetett bizalmat, és az Afterglow, A szerencseforgató vagy a Mrs. Parker és az ördögi kör aláfestései után nem csupán a jazz stílusjegyeire építkezve komponálta meg a Fekete Dália zenéjét, hanem mindezt elegáns és erőtől duzzadó szimfonikus zenekari megoldásokkal tette még színesebbé. Az elkészült produkció saját műveinek sorában is az egyik legékesebb virágszálnak számít, de ezen felül nagyon komoly bizonyíték arra nézve, hogy ez a sokszor méltatlanul hanyagolt és figyelmen kívül hagyott zeneszerző valójában egyike azon keveseknek, aki képes az imént felsorolt zeneszerzők örök klasszikusainak nyomába érni. S ha már mostohaság, hát csak attól kell félnünk, hogy ez a mű a filmmel együtt nehogy a feledés homályába merüljön.