James Bond, Ian Fleming titkos ügynöke az 1981-es Szigorúan bizalmassal tizenkettedik alkalommal bukkant fel a mozivásznon, a főszerepben ezúttal Roger Moore-ral, aki a stafétát a hat Bond-filmben is látható Sean Connerytől vette át, hogy aztán őt túlszárnyalva, hétszer is megjelenítse a szmokingos világmegmentőt, mire 1985-ben végleg letette jól bevált fegyverét, az ikonikus Walther PPK-t. A 007-es ügynök megpróbáltatásai közül elsőként a Pierce Brosnan-féle Aranyszemet láttam, végül a Skyfallig bezárólag követtem a folyamot. Ez utóbbi a Daniel Craig-korszak végigkísérésétől vette el a kedvemet, a Szigorúan bizalmas pedig nem ösztönöz arra, hogy minél előbb megismerjem a Brosnan előtti Bond-kalandokat. Kivéve a Holdkeltét, amelyre kifejezetten katasztrófaturistáskodni érkezem majd, mégpedig annak a jellemzésnek köszönhetően, miszerint olyan, mint egy negyedik Austin Powers-film.


Sajnos aki a 007-es sztorijait parodizáló Mike Myers-trilógia irányából érkezik a régi Bond-mozikhoz, mint én, az már nehezen tud bizonyos jeleneteket komolyan venni, a Szigorúan bizalmasban pedig akadnak ilyenek. Ehhez ráadásul csatlakoznak azok a szcénák, amelyekről a Csupasz pisztoly-széria, a Top Secret! és hasonló David Zucker-produkciók ugrottak be, és azon kaptam magam, hogy nemegyszer önkéntelenül is a háttérre koncentrálok, arra számítva, hogy biztos fog ott valami vicces történni, ahogy azt az említett vígjátékoknál ugye megszokhattuk. Nem történt, viszont az előtérben annál inkább, az persze más kérdés, hogy John Glen rendező bizonyára nem olyan szándékkal álmodta meg a végeredményt, hogy a nézők egy része évtizedekkel később nevessen rajta, ami pedig tudatosan lett komikusnak szánva, mint a film legvégén lévő Margaret Thatcher-paródia, inkább csak kellemetlen lett.

Glen kilencszer rendezett filmet, ebből öt főhőse Bond: a Szigorúan bizalmas mellett a Polipka és a Halálvágta főszerepében Moore látható, a Halálos rémületben és A magányos ügynök esetében azonban már Timothy Dalton kérte a vodka-Martinit felrázva, nem keverve. A direktor számára a Bond utáni élet már nem bizonyult túl sikeresnek: pályája 007-es nélküli állomásainak egyetlen ismert darabja az 1492 – A paradicsom meghódítása konkurensének is nevezett, ahhoz hasonlóan nagyot bukó Kolumbusz, a felfedező, végül a Christopher Lambert nevével fémjelzett Bérgyilkos ösztönt követően végleg visszavonult.


A történet szerint a görög szigetek közelében elsüllyed egy brit hajó, fedélzetén egy olyan kódot rejtő szupertitkos eszközzel, mely nem kerülhet rossz kezekbe, hiszen lehetőséget ad a brit tengeralattjárók rakétáinak irányítására. Bondnak meg kell akadályoznia, hogy a KGB emberei megkaparintsák, s közben igyekszik arra is rájönni, ki mozgatja a háttérből a szálakat. A Szigorúan bizalmas hozza mindazt, ami egy vérbeli Bond-film ismérve. Akad benne téli üldözés, ahol Bond sílécen menekül az életére törő bérgyilkos célkeresztje elől, miközben még egy bobpályára is betéved; láthatunk búvárkodós jelenetet az Égei-tenger mélyén, ahol a feszültséget nemcsak a fogyó levegő, de cápák fenyegető közelsége is adja; a főhős pedig még egy hegytetőn álló kolostorba is eljut – természetesen nem lépcsőn, hanem a sziklafalon felmászva. Az egzotikus helyszínt ezúttal Görögország jelenti Korfuval, de járunk a Karib-térségben, közelebbről a Bahamákon, illetve egy olasz síparadicsomban is, s természetesen nem marad ki a szuperkém hazája, Anglia sem. Bár írásomat azzal kezdtem, hogy nem mostanában fogok régi Bond-filmet megnézni, az iménti pozitívumok és a korhangulat okán szerencsére a Szigorúan bizalmasra nem tudok eltékozolt két óraként tekinteni.

Ezúttal három Bond-lány is jelen van, közülük Carole Bouquet a legemlékezetesebb, ő egyben a női főhős is, aki nem csupán sodródik az eseményekkel és a 007-essel, hanem meggyilkolt szülei haláláért akar bosszút állni. A további szereplők közül említést érdemel még Topol (Hegedűs a háztetőn), akit egy csavar révén nehéz lenne a tipikus Bond-gonoszok közé sorolni, illetve érdekesség, hogy a grófnőt alakító Cassandra Harris Brosnan felesége volt 1991-es haláláig. És ha már sajnálatos események: az alkotásban rendkívül figyelemre méltó a nem vetített háttér előtt, hanem élesben megvalósított, látványos kaszkadőrmunka, azonban e hivatás nehézségeinek drámai mementója, hogy a bobjelenet forgatása során, a hibásan megtervezett pálya következtében elhunyt egy 23 éves kaszkadőr.


A film zenéjét a 2016-ban a szakmától visszavonult Bill Conti komponálta, aki olyan alkotások dallamfelelőseként ismert, mint a számára Oscar-díjat hozó Az igazak, több Karate kölyök- és Rocky-epizód, A bosszú börtönében, a Trükkös halál vagy  épp a Thomas Crown-ügy 1999-es remake-je, amelynek főszereplője történetesen Brosnan. Pár kivételt leszámítva, az 1963-as Oroszországból szeretetteltől kezdődően egészen az 1987-es Halálos rémületbenig John Barry az egyik biztos pontnak számított a Bond-széria életében: összesen tizenegyszer komponált az ügynök számára muzsikát, ám adózási okok miatt a Szigorúan bizalmas idején épp nem Nagy-Britanniában dolgozott, az új zeneszerzőt viszont ő ajánlotta a stúdió figyelmébe. A Bond-franchise akkori ura, Albert R. Broccoli kérése az volt, hogy az amerikai Conti Angliában komponáljon, ő viszont nem akarta hosszú időre magára hagyni a feleségét és két lányát, Broccoli ezért belement abba, hogy három hónapra mindannyian átköltözzenek. A producer szabad kezet adott a zeneszerzőnek, csak néhány ponton kérte, hogy amikor az ügynök akcióba lép, felcsendüljön a motívuma, de Conti ennek örömmel tett eleget azzal a felkiáltással, hogy eszébe sem jutott volna másképp tenni.

A művész sikeresen alkalmazta, sőt értelmezte át a Monty Norman által a széria első darabja, a Dr. No számára megalkotott, méltán híres témát. Tette ezt úgy, hogy nem esett abba a hibába, amibe a különféle franchise-okba bekapcsolódó szerzők gyakran, azaz nem egy már közkedvelt dallamsor állandó ismételgetésével igyekezett sikert aratni. A kronológiát teljesen felrúgó tracklistában középtájt találjuk meg a jellegzetes fegyvercsöves nyitány muzsikáját („Gunbarrel / Flowers For Teresa / Sinking The St. Georges”), és itt is szembetűnő, hogy a soundtracken nemcsak egy sajátos logika mentén sorakoznak a kompozíciók, de helyenként szvitekbe is vannak rendezve, ez utóbbi viszont nem volt hibás döntés. A Bond-téma fel-felbukkan a majdnem egyórás lemezen, olyanokban halljuk még többek közt, hol csak nyomokban, hol rögtön felismerhetően, mint a „Goodbye Countess / No Head For Heights”, a „St. Cyril's Monastery”  vagy a „Submarine”. A mű komponálása során a szimfonikus jelleg volt a kiindulópont (mint például az egyaránt fenyegető „Ski… Shoot… Jump”-ban, a „Run Them Down”-ban, a „Recovering the A.T.A.C.”-ben és a „Sub vs. Sub”-ban vagy a békés, a síparadicsom fenségességét sugalló „Cortiná”-ban és az andalító „Take Me Home-ban), emellett az épp aktuális helyszín is megjelenik a zenében, így a spanyolországi jelenetben kasztanyetta csattog.


Conti abban tért el az összes többi Bond-komponistától, hogy művén lenyomatot hagytak a korszak diszkó- és funkyzenei hatásai – akadnak, akik emiatt csak diszkó-Bondként emlegetik az aláfestést. Ez azonban legyen az ő problémájuk. Hiszen az elektromos gitár és a szintetizátor hangja remekül olvad bele a nagyzenekar játékába, amire a legmarkánsabb példa a kiadvány egyik legnagyszerűbb tétele, a lövöldözésbe torkolló medencés parti utáni meneküléskor szóló „A Drive in the Country”. Ez a főcímdal utáni első track az albumon, és az említett időrendi káoszra jellemző, hogy a bulira zenei értelemben csak később, a funkys „Gonzales Takes a Drive”-val érkezünk meg. A groove-os szerzemények közé sorolható a Bond-témát is tartalmazó „Melina’s Revenge”, illetve az „A Drive in the Country” szenzációs párdarabja, a már az első hallgatáskor is ütemes fejbólogatást kiváltó, rézfúvós-szintetizátoros-elektromos gitáros „Runaway” is a motoros-síelős üldözés alól. A parti kapott egy fülledt, szexuális áthallásokban erős betétdalt is, amelyet a Rage nevű, valószínűleg erre az egy alkalomra összeálló alkalmi formáció adja elő, a „Make It Last All Night” három szerzője közt Contit és feleségét is megtaláljuk.

Nincs 007-es kaland ütős főcímdal nélkül, a film eredeti címét viselő a „For Your Eyes Only” dallamát szintén Conti, míg a szövegét Michael Leeson álmodta meg. Conti eredetileg azt tervezte, hogy Barbra Streisandot kéri fel dalszövegírónak, előadóként pedig Donna Summersben gondolkozott. Merész elgondolásnak tűnik egy dívával szöveget íratni úgy, hogy aztán azt egy vetélytársa adja elő, de Continak végül nem kellett „tette következményeivel” szembesülni, mert egyfelől Streisandot lekötötték a Yentl munkálatai, másfelől a stúdió a skót Sheena Eastont javasolta, akinek a hangja végül lenyűgözte a komponistát. Arca pedig a rengeteg Bond-főcímet készítő Maurice Bindert, a széria történetében így Easton lett az első – és tudtommal az egyetlen – előadó, akit a főcímben is láthatnak a nézők, ráadásul nem egyfajta díszletelemként, hanem kifejezetten dalának előadása közben. A megvalósítás során azonban probléma merült fel, ugyanis az énekesnő fejének leapróbb elmozdulása is elmosódottan jelent meg az arcáról készített közeli felvételeken. Ennek elkerülése érdekében végül egy fémszerkezettel rögzítették a fejét, hogy minél mozdulatlanabb legyen, amit Easton úgy kommentált: „Ez volt a legfájdalmasabb dolog, amit valaha viseltem.” A felvétel Oscar-jelölést ért Leeson és Conti számára, bár szoborra végül nem válthatták, igaz, utóbbit vigasztalhatta, hogy az 1977-es Rockyban hallható „Gonna Fly Now”-ért már kapott egyet. A címadó számról a „For Your Eyes Only (Instrumental Version)” révén kiderül, hogy szöveg nélkül még szebb; e formában tűnik fel a „The Prime Minister Gets the Bird / For Your Eyes Only (End Titles)” kezdetén is, hogy a tétel végén újra meghallgathassuk Easton előadásában stáblistazeneként.


Azonban nem az Easton–Conti–Leeson trió dala volt a legelső jelölt, ugyanis azonos címmel a Blondie is készített egy számot. A stúdió ugyanakkor azt szerette volna, ha az aktuális dal a score-ban is megjelenik instrumentális formában, így a zenekar felé az a kérés érkezett, hogy inkább Contiék szerzeményét adják elő. Ezt a csapat viszont elutasította, az ő „For Your Eyes Only”-juk így csak a hatodik, The Hunter című albumukon kapott helyett. A felvételt nem nehéz elképzelni Bond-főcímben, de ha már az elvetett Bond-dalokról van szó, akkor e kategóriában slágeresebb a svéd Ace of Base „The Juvenile”-je, mely Tina Turner érkezése előtt esélyes volt a Goldeneye-beli felcsendülésre. A betétdalok kapcsán érdemes még megemlíteni a Szigorúan bizalmas humoros zenei utalását is. Mielőtt Bond és Q (Desmond Llewelyn) belép a fantomképkészítő helyiségbe, utóbbi beüt egy öt számjegyű kódot, mire az ügynök – a techguru neheztelésére – hozzányom még kettőt, az így összeálló csipogás pedig nem más, mint A kém, aki szeretett engem betétdala, a Carly Simon által énekelt „Nobody Does It Better” refrénjének első hét hangja. S ha már utalások: bár a lemezre nem került fel, ilyet a Szigorúan bizalmas score-jában is hallunk egy búvárkodós jelenetben. Miközben Bond és Melina az elsüllyedt hajót deríti fel, egy támadó közeledik, a veszélyt pedig Conti John Williams kéthangos cápa-témájának megidézésével jelzi.


A muzsika 1981-ben jelent meg bakeliten, a CD-verzióra 2000-ig kellett várni. A Rykodisc gondozásában megjelent lemezt 2012-ben a Capitol Records remasterelt változata követte. A kettő tartalma azonos: a bakelit tizenhárom trackje található meg rajtuk, megtoldva hét további darabbal. Bill Conti egyetlen 007-es score-jával karakteres muzsikát alkotott, mely azért némileg megosztó, ahogy az szerkesztőtársaim lenti pontszámaiból is kiderül. A Bond-zenék rajongói közt bizonyára akad, aki túl soknak találja azt a viszonylagos merészséget, hogy a nyolcvanas évek diszkózenei megközelítése ilyen mértékben teret kapjon, én ugyanakkor azt mondom, hogy az aláfestés rendkívül szórakoztató a filmben és önmagában hallgatva is, ezért ott a helye az ügynök viszontagságaihoz írt legemlékezetesebb zenék közt.