Hősök-e az Andokban történt, 1972‑es légi katasztrófa túlélői, akik minden erővel az életükért küzdve, lélekölő dilemmákkal sújtva két és fél hónapig tartó szenvedés után menekültek meg a hófödte hegycsúcsok fogságából? A szerencsétlenül járt utasoknak a fagyhalál küszöbén az élelmiszerkészlet kimerítését követően arról kellett dönteniük, miként tekintenek a balesetben elhunytak testére. Bár egy életösztönszintű kényszerhelyzetről beszélünk, a kannibalizmus miatt a kérdés morális szempontból máig megosztó, ami még a tragédiát harminc év után a Netflix égisze alatt újra filmre adaptáló spanyol produkcióról, A hó társadalmáról és aláfestéséről is lerí – kiváltképp a helyenként heroikus hangvételű 1993‑as előddel, az Életben maradtakkal és annak James Newton Howard által komponált zenéjével összevetve.


Az uruguayi rögbicsapat tagjai és hozzátartozói kálváriájának nyomasztóbb feldolgozásához a megtörtént katasztrófák realisztikus vászonra vitelében A lehetetlen kapcsán 2012‑ben már bizonyító direktor, J.A. Bayona a Jurassic World: Bukott birodalom esetében vele együttműködő Michael Giacchinót választotta hangulatfelelősnek. A komponista a neki szavazott bizalmat a hely szellemében egy iszonyúan zord, ám a reménytelibb pillanataiban istenhívő áhítattal átitatott, autentikus kísérettel hálálta meg. A Ne nézz fel! Nicholas Britell által írt üstökös‑témájával rokonítható, valódi megbékélés helyett csupán önemésztő beletörődéssel szolgáló, zongorára írt minimalista vezérdallam már a nyitótételben megismerhető. A kompozíció legfényesebben megcsillanó reménysugárként az albumot középen kettéosztó „I See the Sky”‑ban teljesedik ki. Ám ezt leszámítva e vízválasztónak mondható track hangjegyei érthető okokból ugyan, de rendre súlytalanul ágyazódnak be a hegylánc ridegségét előtérbe helyező tételekbe, ezáltal nem érződik, hogy főtémát alkotnának, szemben a havas sziklák veszélyeit könyörtelenül soroló szerzeményekkel. A kilátástalan helyzetek elfogadását, vagyis inkább az azokba beletörődést a kórus bevonásával végeredményben lágyan jajgató „Found” foglalja össze. Ez a túlvilági üzenetnek ható tétel a mű leghiggadtabb és legfülbemászóbb pontja, egyben a dallama – az ihletforrás tragikussága miatt érthetően – a score ritkán s bújtatva használt eleme.


Giacchino a tételek főtéma köré szervezésénél itt sokkal mérvadóbbnak tartja a hangszerelést. A fúvósszekciót mellőző, időnként gitárral kiegészülő szimfonikus zenekar az Andok lankáin élő őslakos mapucse indiánok nyelvén éneklő kórussal és a náluk használt ütőhangszerekkel egészül ki. Ezzel nem az egyes karakterek túlélésért folytatott küzdelmét és moralizálásait követhetjük nyomon, hanem a föléjük tornyosuló problémákat, melyeken keresztül az áldozatokról való megemlékezés fontossága válik hangsúlyossá. Elsőre talán érthetetlen, miért vannak a zene által figyelmen kívül hagyva az életben maradtak, ugyanis a rájuk nehezedő nyomáson túl a nehéz döntéseikből eredő viszonylagos sikerekkel árnyaltabb összképet lehetett volna alkotni az esetről, ellenben a címében is róluk szóló régebbi alkotás kísérete már képviselte őket. Giacchino műve tehát nem a megmenekültek dicshimnusza, hanem a téma korábbi feldolgozásához képest, úgymond, hiánypótló módon egyrészt a kegyetlen természet erejének, másrészt s leginkább az odaveszett utastársaknak, rokonoknak és barátoknak a végtelenül nagy tiszteletet adó elégiája.


Kiemelkedő trackek: Leaving Home, I See the Sky, Andes Ascent, Onward, Over the River, Found, Home