Az év legjobb filmzenéi:

Véleményem szerint rendkívül erős évet zártunk filmzenei viszonylatban, hiszen amióta csak évértékelést készítünk a Filmzene.netre, nem történt olyan, hogy a top 10 három dobogósára egyaránt tíz pontot adjak, a következő négy helyezett kilencet érdemeljen, és csak a záró triónak kelljen beérnie nyolc ponttal.

1. Howard Shore: A hobbit: Váratlan utazás Kétségkívül megérdemli a maximum pontszámot a mű, még ha ezt az első részt egyelőre egy hangyányival kevésbé tartom szerethetőnek a korábbi nyitánnyal összevetve. A tíz ponthoz hozzájárult a lenyűgöző erőfeszítés és a tiszteletreméltó teljesítmény ténye is, amivel Howard Shore ebben a szűk határidők uralta, és sok esetben előre elkészített panelek, valamint számtalan segédzeneszerző jellemezte filmzenei korszakban képes volt egy ennyire összetett, értékes, időtálló művet megalkotni. Újra.




2. Mychael Danna: Pi élete Különleges szerzeményei révén a szerző már régóta ismert név a reflektorfényen kívül eső mozikra is kíváncsi nézők előtt, de most végre a középpontba került. A születés score-ja mellett ez az eddigi legnagyobb szabású munkája, s minden tehetségét bevetette, hogy ilyen lenyűgöző mű szülessen meg. Egzotikus motívumok, briliáns hangszerelés jellemzi ezt az elképesztő mestermunkát, amely csak azért csúszott le az első helyről, mert két tökéletes zene között egyedül csak a hosszuk szolgáltathatott igazságot.




3. Alexandre Desplat: Az Argo-akció Kevésbé látványos, de ugyanúgy elképesztő munkával állt elő Alexandre Desplat is, aki valószínűleg beásta magát az arab zenei kultúrába, hogy olyan hangszereket is használhasson, amilyeneket korábban nem. Műve mégsem valami világzenei imitáció hollywoodi módra, hanem egy milliónyi ötletet bevető, igen figyelemreméltó, minden pillanatában élvezetes gyöngyszem, melyet valahol a szintén Desplat jegyezte Syriana, valamint a Kémjátszma Harry Gregson-Williams nevével fémjelzett zenéje határvonalán lehetne elhelyezni.



4. Tom Tykwer, Johnny Klimek, Reinhold Heil: Felhőatlasz Ez a score nemcsak azért az év egyik legtökéletesebbje, mert elképesztően összetett hangszerelésű, a kiszámíthatóságtól a lehető legmesszebb álló mű, amely önmagában is kétségtelenül megállja helyét, hanem mert nem gyakori az sem, amikor egy ennyire igényes, témagazdag és a jelenetek alá tökéletesen illő, azokhoz rengeteget hozzátevő zene születik meg. A mű akkor kerül a helyére, amikor megtekintjük azt, amihez készült, hiszen a szerzeményekbe jobban belemélyedve, a komponisták szándékát talán át is látva, felfedezhetünk olyan értéket is, mely felületes hallgatással nem feltétlenül érzékelhető.


5. Hans Zimmer: A sötét lovag: Felemelkedés Hans Zimmer zenéje alaposan megosztja a film és a művész rajongóit, nagy lelkendezés pedig nem igazán tapasztalható részükről. Azonban úgy gondolom, hogy a korábbról ismerős témák remekül tovább lettek fejlesztve, kiegészítve, és az újakkal történő összeeresztésük is nagyszerűen sikerült. Azoknak lehet élvezetes e soundtrack, akik nem fantáziátlanságnak, hanem továbbgondolásnak tartják a szerzeményeket, emellett pedig a filmet is látták (netán szerették is), mert ezzel plusz élményt is kapnak. Elképzelhető, hogy csak az újdonság varázsa teszi, de mivel az első rész legjobb pontjai itt is feltűnnek, ezt a score-t én ugyanolyan erősnek tartom, mint a nyitányt. Egy leheletnyivel gyengébb évben akár vezethette is volna a szerző munkája listámat.

6. Christopher Young: Sinister Bátor kísérleti zene ez, aminek szerzője nem törődik azzal, hogy ki mennyire tartja majd befogadhatónak munkáját. Annyi káoszba hajló, véletlenszerűen zajongó horrorzene után (amikor az ember a felvételt úgy képzeli el, hogy egyszerre kezdte el minden zenész játszani emlékezetből kedvenc Krzysztof Penderecki-művét, ráadásul visszafelé) ebben végre látni rendszert. Itt ez a hatvanadik életéve felé haladó komponista, akit mára az egyetlen olyannak tartok, aki bármilyen műfajba is vágja fejszéjét, garantáltan színvonalas munkát végez. Ezúttal egy olyan elektro-minimált hozott össze, ami után sok nevesebb zajművész is sárga lenne az irigységtől. Eredeti, hatásos és bátor őrülettel találkozhat az a lemezen, aki el tud vonatkoztatni egy rövid időre a klasszikus értelemben vett dallamoktól, hiszen ilyet idáig még nem nagyon lehetett hallani. Le a kalappal az előtt, aki még képes ebben a műfajban ennyire újat mutatni. Akad az albumon egy remix is a Boards of Canada révén. Ez egy szinte vidám lezárás, amiből a Hans Zimmer neve alatt futó soundtrackek végét gyakran szétverő remixelős titánok tanulhatnának, hogy mégis miként kellene átértelmezni teljesen más stílusra egy filmzenei témát úgy, hogy ne egy porcelánboltból áttévedt elefánt tehetségét gyanítsuk az újragondolás hallatán.

7. James Horner: A csodálatos Pókember A hideg kiráz, amikor meghallom a komponista jól ismert, négyhangos, "evil motifként" becézett védjegyét, amelyet szinte már bosszantásként alkalmaz a legtöbb zenéjében, és nálam innentől már egyből elvérzik mindegyik ezt bevető munkája. Nos, örömmel jelenthetem, hogy ezúttal nemcsak e motívum nincs jelen (nyugalom, azért a szintén 2012-es For Greater Glory: The True Story of Cristiada filmzenealbumán már az első track felétől megkapjuk – konkrétan a tétel második fele csak erről szól...), de még a szokásos önismétlésről sem beszélhetünk, mellyel hol jogosan, hol már csak rutinszerű rosszindulatból vádolják a művészt. A Pókember-reboothoz egy olykor könnyed, de többnyire fajsúlyos muzsika született, ezzel is demonstrálva, hogy milyen is az, amikor igazán komolyan veszi a feladatot a szerző.

8. James Newton Howard: Hófehér és a vadász Az újabb Bourne-epizódhoz ugyan csak egy átlagos JNH-mű született, de Az éhezők viadala, valamint e film aláfestésével igencsak szépített a komponista. A főleg a második felében kiteljesedő album hozza mindazon jellemzőket, amely miatt rengetegen kedvelik Howardot. Akadnak itt fékevesztett akciók, valamint monumentális pillanatok egyaránt, de a legerősebbek az olyan érzelmes részek, mint például a "Sanctuary" című gyönyörűség, vagy éppen a "White Hart".





9. Thomas Newman: Keleti nyugalom – Marigold Hotel A címből következik, hogy miféle megközelítéssel találjuk szemben magunkat. A komponista mindig is otthon érezte magát a különféle etnikus hangszerek között, és ennél az Indiában játszódó mozinál aztán nem kellett visszafognia magát a tabla vagy éppen a szitár használatában. E vidám, ritmikus, ugyanakkor egzotikus hatásokban bővelkedő aláfestésben nem csupán a jól ismert newmanes hangulat köszön vissza, hanem a bollywoodi mozikra jellemző vidám stílus is.





10. Dario Marianelli: Lazacfogás Jemenben Patrick Doyle mellett Dario Marianelli képviseli leginkább napjainkban a klasszikusabb, komolyzenei jellegű filmzenei nyelvezetet, de néha azért ő is lazíthat. Ehhez a romantikus mozihoz egy nagyon különleges, könnyed, mégis elegáns megoldásokkal teli eredeti és szerethető aláfestés született meg.









 

További kiemelkedő albumok:

Ha úgy tetszik, ez a kategória a 11-20. helyezetteket tartalmazza. A fenti első körbe ugyan nem fértek bele, de így is kedvelt hallgatnivalókról van szó, melyekre szeretném felhívni a figyelmet.

1. Victor Reyes: A gyilkos médium Akik az Eltemetve kapcsán kedvelték meg a szerzőt, azok számára e score-ja is kötelező darab, hiszen még emlékezetesebbre sikerült. Hogy nem került az összeomlás közelébe a film, az a színészi alakítások mellett elsősorban a zenének is köszönhető, mely sötét atmoszférával ajándékozta meg a szcénákat. Annak ellenére, hogy bőségesen találunk olyan zaklatottabb kompozíciókat a CD-n, melyek ennél jóval keményebb moziban is megállnák helyüket, a kiadvány majdnem teljes egészében fogyasztható egy hétköznapi filmzenekedvelő számára is.



2. Howard Shore, Metric: Cosmopolis Az év egyik legjobb hangulatával rendelkezik ez a score. Howard Shore leginkább a Karambolnál használt rideg, sötéten minimalista megközelítését gondolta tovább, és ami így született meg, az igazán eredeti és modern lett. Ehhez az egyébként teljesen vállalható zenét játszó Metric is hozzátette jellemzőit, az eredmény pedig megerősíti azt, hogy nyugodtan szabad a filmzenék világában is kísérletezni.






3. Marc Streitenfeld: Prometheus Elsőre különösebben nem fogott meg, azonban a film alatt annyira remek atmoszférát teremtett, hogy a moziból hazaérve egyből újrahallgattam, és így már összeállt a kép. Ugyan a távoli jövőben járunk, a szimfonikus zenekart mégsem nyomják agyon az elektronikus effektek, sem fordítva, mindenben sikerült eltalálni a kellő arányt. Az elektronika és a hangokkal trükközés jóvoltából ráadásul olyan, eddig nem igazán hallott stílusú, súlyos darab is létrejött, mint a "Too Close", ahol a zörgés művészi szintre van emelve. Meg kell még említeni a Harry Gregson-Williams jegyezte tételeket is, melyek további színfoltot jelentenek.


4. Alexandre Desplat: Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajsza Hasonló színvonalú munka a szerzőtől, mint Az Argo-akció aláfestése, ebből a szempontból jól is jöhetett Desplat-nak, hogy ismét a Közel-Keletre tehetett zenei kirándulást. Ezúttal a fojtogató hangulatképek, a lassú, csöndes lopakodás morózus dallamai dominálnak, az említett művel szemben pedig ennek kicsivel több időt kell adni, hogy hasson, de utána kétségkívül fog. Szerencsés megközelítése ez a témának, egy másik szerző talán engedett volna a csábításnak, és hazafias, zászlólobogtató irányból próbálkozik, de Desplat-nak ilyen eszébe sem jutott.



5. Robert Folk: There Be Dragons Hogy honnan szedték össze az alkotók a mára teljesen elfeledett, sokak számára elsősorban a vígjátékok területéről ismert Folkot, az rejtély. Ami viszont biztos, az az, hogy jobbat nem is tehettek volna sem a film, sem a zeneszerző szempontjából. Ehhez a spanyol drámához egy impozáns, kórust is bevető score született meg, amelyből az jön le, hogy a mellőzés ebből a szempontból jót tett a művésznek. Rossz hír viszont az, hogy ugyan úgy tűnik, sűrűsödnek a felkérései, ám eljövendő mozijai közül egyik sem tűnik komoly büszkeségre okot adónak...



6. Sacha Di Manolo, Adrien Jolivet: Mains armees Cliff Martinez egyik kedvenc szerzőm, de a 2012-es megmozdulásai nem fogtak meg annyira, hogy bármelyik munkája helyezett legyen évértékelésemben. Ám itt ez a francia duó, akik jól helyettesítik a maestrót, még ha nem is teljesen olyan a stílus. Ez a visszafogott, trip hopos/ambientes atmoszférateremtés nagyon egyéni és hangulatos lett, el sem hiszem, hogy ezt a score-t be merték rakni egy krimi alá, és el nem tudom képzelni, miként működhet a jelenetek alatt.





7. The Newton Brothers: A mintatanár Az Amerikai história X rendezője, Tony Kaye a tanárt alakító Adrien Brodyra szabadított egy egész osztályt, míg az érzelmeinkre történő hatással a The Newton Brothers nevű duót bízta meg. A formáció neve a Felültetve stáblistájáról lehet esetleg ismerős annak a három embernek, aki látta Bruce Willis ezen moziját, ám ide teljesen más jellegű kompozíciókra volt szükség. Ez a bő egy óra abba a kategóriába tartozik, melynek tagjait egyszerűen jó hallgatni. Remek, szomorkás dallamok ezek, és különösen igaz ez a "Grandpa" című gyönyörű gyöngyszemre, mely Edward Shearmur vagy az Asche & Spencer legjobbjaira emlékeztet.

8. Nigel Stanford: TimeScapes Kicsit Mike Oldfield legutóbbi albumainak stílusa ugrik be erről az egyórás operatőri erődemonstráció zenéjéről. Mivel a time-lapse eljárással rögzített képeket narráció nem kíséri, a zenére hárul a feladat, hogy a számos különböző helyszín közt összeköttetést biztosítson. Az ambient irányából érkező komponista meditatív utazásra viszi a hallgatót dallamai segítségével, ebbe pedig belefér a szintetizátoros, "planetáriumi" lebegéstől Gary Moore-os gitárszólón át a törzsi ütemekig minden. És a legjobb az egészben, hogy mindez mégis egységes és tetszetős.



9. John Debney, Tony Morales: A Hatfield – McCoy viszály Az HBO-s minisorozathoz John Debney egy ízig-vérig westernes/countrys aláfestést dobott össze Tony Morales dobos-gitáros társaságában, mely hatására szemeink előtt tökéletesen megjelenik a jellegzetes vidék. Ugyan 40 track jut a közel 80 percre, amit én nem nagyon szoktam szeretni, de érdekes módon ez a zene még úgy is tökéletesen működőképes, hogy a legtöbb szerzemény másfél perc körüli.






10. A.R. Rahman: Hétköznapi emberek A lassan 85 éves Ennio Morricone úgy ötszáz filmzenét szerzett, és a most 47 éves, 130 körüli score-jánál járó A.R. Rahman bizonyára utol fogja érni. A bollywoodi mozik egyik legnépszerűbb komponistája a Gettómilliomos óta Hollywoodban is ismertté vált, és a rengeteg indiai produkció mellett már oda is bedolgozik olykor. 2012-ben az első két Transformers egyik forgatókönyvírója, Alex Kurtzman alacsony költségvetésű drámája volt az aktuális amerikai filmje szerzőnknek. Műve egy melankolikus, szívhez szóló aláfestés lett. Kifejezetten erősnek nem nevezném, de a maga műfajának jól eltalált darabja.



 

Az év legellentmondásosabb filmzenéje:

John Williams: Lincoln Bevallom, nem nagyon tudtam, hová soroljam John Williams ezen munkáját, ami nálam az ő esetében először fordult elő. Egyfelől semmi olyat nem nyújt az album, amit már ne hallottunk volna a szerzőtől korábban, és mivel egyórás mű, egyben még nem tudtam meghallgatni, csak két részben. Mégis, ha egyesével emelünk ki trackeket a műből, szinte minden esetben nagyon kellemes, himnikus vagy melankolikus dallamokat hallhatunk. Azaz ha egyhuzamban lejátszva rá is ununk a score-ra, részleteiben már szép a kép, mivel a legközkedveltebb Williams-zenéket idéző művel találjuk szembe magunkat.



 

Az év legjobb trackjei:

Ezúttal 15 olyan tracket szeretnék megemlíteni, melyek albuma nem minden esetben feledhetetlen, sőt néhol épp ellenkezőleg, de az e listán szereplők mégis kimagasodnak társaik közül. Találhatunk persze jobbakat a fenti első két kategóriában, de szándékosan nem a top 20 trackjei közül válogattam ide is, hiszen ott mindenhol a teljes score kiemelkedő, míg itt csak egy-egy szerzemény.

1. Dan Romer & Benh Zeitlin: "Once There Was a Hushpuppy" (A messzi dél vadjai) A messzi dél vadjai score-ja egy friss és szerethető, a hallgatót különleges miliőbe eljuttató, pozitív érzéseket sugárzó filmzene, amelyet valóban nem lehet eleget méltatni. Mivel azonban nemcsak a teljes játékideje rövid, hanem ezen belül a trackeké is, illetve a vokális részek nem annyira értékesek, 2012 legjobb albumai közé azért nem sorolnám, de a "Once There Was a Hushpuppy"-nak kétségkívül ott a helye az év legkiválóbb szerzeményei között.





2. Fernando Velázquez: "The Impossible Main Titles" (A lehetetlen) Elég régen hallottunk ilyen klasszikus jellegű, fülbemászó, érzelmes főtémát, mint amilyeneket például Ennio Morricone szerzett annak idején. Bár a teljes album annyira nem kötött le, a főtémája olyan mesteri, mintha legalábbis egy Giuseppe Tornatore-filmhez íródott volna.








3. tomandandy: "Flying Through the Air" (A kaptár – Megtorlás) Amikor először hallottam, az első perc után reméltem, hogy a végére nem szúrja el a kéttagú zörejbrigád, akiknek pont az a jellemzőjük, hogy majdnem minden zenéjüket elszúrják. Ez a kivételek közé sorolandó: erősen kezd, súlyosan folytatódik, és ugyan tulajdonképpen mindvégig egy nagyon egyszerű, szinte csúfolódó dallam ismétlődik, egyre ütemesebb dobkísérettel, az egésznek nagyon eltalált íve van. Ebben a stílusban egyébként legutoljára a Fűrész főtémáját tartottam ennyire elképesztően hatásosnak.



4. James Newton Howard: "Rue's Farewell" (Az éhezők viadala) Noha a lemez legfeltűnőbb kompozíciója a "Horn of Plenty" című kórusos himnusz, számomra sokkal kedvesebb ez az andalító, minőségi muzsika, melyhez hasonlót M. Night Shyamalan mozijaihoz szokott írni a szerző, közvetlenül a történet csúcspontja elé vagy után.








5. Marc Streitenfeld: "Into the Fray" (Fehér pokol) Alig két perc, de micsoda két perc! Egy ismétlődő, csendesen elpengetett dallamot hallunk, melynek letisztultsága és minimalizmusa a legnagyobb értéke. Feljebb már méltattam a Prometheus-t is, szóval azért akadnak arra utaló jelek, hogy a szerzőről fogunk még később is sokat hallani, ahogy egyre inkább rátalál saját útjára.







6. Andrew Lockington: "Bee Chase" (Utazás a rejtélyes szigetre) Nincs is annál szomorúbb, mint amikor egy kevésbé ismert komponista élete fő művét írja meg egy tingli-tangli, a mozikból pár hét alatt nyomtalanul eltűnő kalandfilmhez, és így a zene is osztozik a mozgókép sorsában. Ezt a kompozíciót például a Jurassic Park egyes jelenetei alatt is el tudtam volna képzelni.








7. Jean-Pierre Taieb: "One Way to Life" (Hasadás) Elképesztően hatásos, közel nyolcperces posztrock darabbal van dolgunk, valahol a The American Dollar, a Mogwai és az Explosions in the Sky nyomdokain. Erre a szerzeményre garantáltan felkapja mindenki a fejét az album hallgatói közül.









8. John Powell: "Funeral for a Tree" (Lorax) Nem örülök neki, hogy John Powell nevével már csak animációs filmek stáblistáján találkozom, még ha ez ma már nem is jelent pejoratív skatulyát. Bár kreativitását, illetve a hangszerként alkalmazott "nemhangszerek" iránti vonzódását leginkább e műfajban élheti ki, és azért még mindig kerül ki olyan csoda a kezei közül, mint az Így neveld a sárkányodat zenéje is volt, azért jobb lenne valamiféle egyensúlyt tartania az élő szereplős mozik kapcsán, hiszen így nagyon könnyű eljutni a "Beethoven 28." zeneszerzői posztjára. 2012-es teljesítményéből ez a nagyon szép, akár Thomas Newmannek is jól álló kétperces téma ragadta meg igazán a figyelmemet. Persze ez nem azt jelenti, hogy rossz dolgokkal állt volna elő a komponista, hiszen a minőség nála mindig magas, de akkor is kérem vissza azt a Powellt, aki hol dokumentumfilmhez, hol akciómozihoz, hol krimihez, esetleg drámához vagy romantikus filmhez komponált, és mindezek mellett jutott ideje animációs filmekre is.

9. Alan Menken: "Happy End" (Tükröm, tükröm) Összességében nem tartom kiemelkedőnek a teljes CD-t, de az utolsó instrumentális kompozíció elég kellemesre sikeredett. Van benne egy olyan adag szerethető meseiség, amilyet például George Fentontól hallottam az Örökkön-örökké jelenetei alatt.









10. Clinton Shorter: "Panama" (Csempészek) Egy gigantikus hajó siklik felénk a kikötőben, és nem úgy tűnik, hogy meg szeretne állni – egy ilyen látványhoz mi sem illik jobban, mint Clinton Shorter érdekes elektronikával megspékelt lüktető akciózása. Társdarabja a "Stashing the Goods".









11. Nathan Furst: "SWCC Boats" (A bátorság törvénye) Túszmentő kommandósok siklanak motorcsónakjukon felénk, és nem úgy tűnik, hogy meg szeretnének állni – a fejlövés előtt még hallgassuk meg gyorsan Nathan Furst érdekes dobütemmel és egzotikus női vokállal megspékelt lüktető akciózását.









12. Paul Leonard-Morgan: "She's a Pass" (Dredd) Ezzel a brutálisan jól szóló, szokatlanul kemény, tulajdonképpen főtémának tekinthető, súlyos ütemekkel kísért szerzeménnyel indul a film és a lemez egyaránt; vélhetőleg elektromos gitár – a végletekig szétzúzott, recsegősen torz – hangja a főszereplő.









13. Henry Jackman: "Wreck-It Ralph" (Rontó Ralph) Megnyerő és szokatlan, a 8 bites stílusra finoman utaló téma lett Ralphé. Mit nem adtam volna azért, ha ez a bátorság a teljes zenén át kitart...











14. Nightwish: "Wonderfields" (Imaginaerum) A finn zenekar billentyűs-dalszerzője, Tuomas Holopainen a rossz nyelvek szerint Hans Zimmernek képzeli magát. Az Imaginaerum hallatán nekem inkább a trailerekre specializálódott, ám azon kívül is szinte csak kizárólag monumentalitásban gondolkozó formációk ugranak be. Ez a kórust is bevető, pergődobos darab azonban kiemelkedik az albumról – a hatásvadászatot tehát lehet jól is művelni.






15. Orbital: "Go with the Flo" (Veszélyes ultimátum) A közel tíz évig hallgató Orbital nemcsak egy soralbummal, de egy filmzenével is előállt, melynek csúcspontja ez a 11 perces szerzemény, ahol a formáció a populárisabb énjét hozza.











 

2012-ben felfedezett vagy átértékelt korábbi zenék:

1. Michal Lorenc: II. János Pál – A fehér ruhás vándor Ez a 2011-es dupla album (mely A fehér ruhás vándor – II. János Pál élete tényleges aláfestésén túl továbbgondolásokat, variációkat egyaránt tartalmaz) egy óriási, maximális pontot érdemlő meglepetés, amely arra ösztönöz, hogy alaposan megismerkedjek a lengyel szerző munkásságával. Nem csupán az a meglepő, hogy tudtommal egy dokumentumfilmhez sem született eddig még ennyire igényes aláfestés, hanem az is jelzi minőségét, hogy a legelismertebb, legnagyobb múltú zeneszerzők neve ugrik be a hallgatónak erről a nagyszabású, ritkán hallott hangszereket is felhasználó szimfonikus, kórusos muzsikáról, mely a legnagyobb filmeposzok alatt is tökéletesen megállná a helyét. 

2. Thomas Newman: Sorsügynökség Ez egy 2011-es muzsika, amelyet első hallgatásra csak érdekesnek, de átlagosnak találtam – mármint csakis Thomas Newmanhez viszonyítva átlagosnak. Aztán amikor végül megnéztem a kellemes meglepetésnek bizonyuló filmet (ahol a ritkán látott módon összeillő Emily Blunt és Matt Damon párosa menekül a sorsa és titokzatos kalapos férfiak elől), feltűnt, hogy egyedibb és a jelenetekhez ennél tökéletesebben passzoló művet nem is lehetett volna írni.





3. Paul Leonard-Morgan: Filmtales A szerzővel a Dredd kapcsán készített interjúnk apropóján kezdtem utánanézni a 2011-es Csúcshatáshoz írt score-ja előtt készült munkáinak. Még csak e három zenéjét ismerem, s ezek közül a 2007-es Filmtales egy olyan nem filmzenei, de ilyen hatásokat szépen éreztető album, melyben a filmzenék kedvelői is találnak értékes pillanatokat. Noha a komponista le sem tagadhatná, hogy korábban sokat dolgozott Craig Armstronggal (ez főleg a "Sweet Denial" című, egyébként zseniális szerzeménynél ugorhat be), egy sokszínű dallamcsokrot kapunk.



4. Lyle Workman: Győzzünk már! Szintén egy 2011-es zene, amelyet azért nem említettem meg akkori évértékelésem valamelyik kategóriájában (persze nem az élbolyban), mert túl felületesen hallgattam meg. A Judd Apatow-féle vígjátékok környékéről érkező, legutóbb az Amerikai pite: A találkozónál felbukkanó szerző darabjai biztosan nem több hónapos tervezés eredményei, azonban annyi bombasztikus szimfonikus muzsika után itt épp ezt a megkapó és harmonikus egyszerűséget vettem pozitívumnak. Ugyan nem állíthatom, hogy sok vizet zavaró produktumról van szó, mely hallatán tömegek fognak velem egyetérteni, mégis több olyan pontja akad ennek a gitár-szintetizátor-dob felállású aláfestésnek, amely miatt mégis megfogott. Az egészet pedig a The National kifejezetten ide írt, fantasztikus albumzáró dala, a "Think You Can Wait" teszi kerekké.

5. Ben Frost & Daniel Bjarnason: Solaris 2011 végén kiadott, rendkívül súlyos, az azonos című Andrej Tarkovszkij-mozi ihlette, lélekmarcangoló album, kifejezetten késő éjszakai, hajnali hallgatáshoz, nappal egyáltalán nem működne. Ambientes hangulatképekből áll össze a mű szerkezete, konkrétan megjegyezhető témák nélkül. Ezekről érdekes módon a lejjebb "méltatásra" kerülő Jonny Greenwood jutott eszembe, ami elsőre riasztó lehetne, viszont ez az album épp arra jó példa, hogy lehet ezt az alternatív, kísérleti irányt kiválóan, a hallgatónak fejfájást okozás nélkül is művelni. A művet a két zenész 2012 májusában – vonósokkal kiegészülve – hazánkban is előadta.

6. Panu Aaltio: Dawn of the Dragonslayer Ehhez a 2011-es, a kritikák alapján bődületesen rossz sárkányos fantasyhez egy meglepően jó, kalandfilmes aláfestés született a közepesen ismeretlen The Home of Dark Butterflies finn komponistájától. Amikor először halkan lepörgött a háttérben, valamiért fel sem tűnt, hogy nem a szokásos alacsony költségvetésű, de magukat nagyszabásúnak mutató filmektől "várt" minőséget kapom, de a kiemelkedő záró szvit hallatán már jobban odafigyelve hallgattam újra, és alaposan meglepődtem. Ugyan hallhatóan jóval kevesebb pénz jutott a score-ra itt, mint amit az Így neveld a sárkányodat vagy a Sárkányszív esetében sejthetünk, de az azért jelent valamit, hogy Panu Aaltio munkájának több részletét is be lehetne illeszteni John Powell, illetve Randy Edelman említett filmjébe – és persze nem dallamazonosság miatt.


 

Az év új tehetsége:

Dustin O'Halloran (Őrülten hiányzol, Most jó) Új, eddig csak néhány filmzenét szerző komponista is felbukkant a színtéren. Dustin O'Halloran tehetségét jól jellemzi az a tény, hogy egy éven belül két score-ja is megjelenhetett, hiszen ezekben még úgy is látott fantáziát a kiadó, hogy mindkettő kis költségvetésű, és kasszát nem igazán robbantó produkcióhoz készült, s kreátoruk sem ismert név. Ezen muzsikák alapján elmondható, hogy Dustin O'Halloran igen jó a csöndes, drámai szerzeményekben. Aki konkrét bizonyítékot is szeretne, az pörgesse le az Őrülten hiányzol soundtrackjéről például a varázslatos "Twin Stars"-t, a Most jóéról pedig a melankolikus "All Things Must Fall"-t.


 

Az év ötlete:

Brian Tyler: Gyötrelmes csapda A rengeteg hangszeren játszó komponista bemikrofonozott egy sportkocsit, hogy az alkatrészei és bizonyos elemei (ablaktörlő lapát, kazettás magnó, szelepek stb.) hangjának felhasználásával dúsítsa fel a szintén egyedül általa feljátszott score-t. Mivel a film fő helyszíne egy autó csomagtartója, így elmondhatjuk, hogy igazán autentikus aláfestés született.








 

Az év különlegességei:

Vangelis: Chariots of Fire – Play A Tűzszekerek dallamain alapuló színpadi mű skót dudás részeket is tartalmazó kiadványa számomra szenzációs. Persze ehhez el kell fogadni azt, hogy Vangelis nem különösebben törődik azzal, hogy hol tartanak ma mások, és ebből adódóan ezt a művét akár húsz évvel ezelőtt is írhatta volna. De így is örömmel üdvözölhetjük az idős mestert, aki annak idején meghatározta egy korszak zenei világának bizonyos szeletét.





Kevin Costner & Modern West: Famous for Killing Each Other Ez a minisorozat-zene már szerepelt az évértékelésben feljebb, de John Debneyék kompozícióin kívül született hozzá egy másik kiadvány is, melyre az elhangzott betétdalok mellett a jelenetek által inspiráltak is felkerültek. A két család viszályáról szóló epizódok egyik főszereplője Kevin Costner, aki a Modern West nevű formáció frontembere is. A score album másfél perces darabjaihoz hasonlóan itt is szolidan countrys stílussal találkozunk, csak valamivel hosszabbak a kompozíciók. Ezúttal is akad instrumentális mű, illetve betétdal egyaránt, némelyikben pedig maga Costner is énekel, és nem is rosszul, hiszen pontosan tudja, hogy hangja mit bír el, így korlátait nem lépi át.

Antonio Pinto & Dudu Aram: The Odyssey Ebben az esztendőben Antonio Pinto nevével a Mel Gibson-féle Börtönregény, illetve a The Odyssey című, a nyári olimpiai játékok kapcsán megszülető rövidfilm stáblistáján találkozhattunk, és utóbbi egészen érdekes darab lett. Dudu Aram zenei producerrel összefogva egy élő hangszerekkel (köztük természetesen a szerző védjegyének számító rabecával) kombinált elektronikus aláfestéssel jelentkezett. A dub, a breakbeat, a minimál elektronika és az indusztriál zenék birodalmába tett kirándulás sajnos csak alig félórás, de így is egy különleges színfolt lett Pinto pályáján. A kizárólag a szimfonikus zenékben hívők mindenesetre kerüljék.



 

Az év legjobb betétdalai:

1. Clint Mansell: "Final Movement (feat. "Not at Home")" (Tegnap éjjel) Amennyire vissza tudok gondolni, a kifejezetten filmekhez születők közül nálam ez a dal minden idők legbensőségesebb és legcsodálatosabb darabja. Ennél a szinte félénk, rendkívül intim és megható zongoradallamnál lenyűgözőbbet erre a hangszerre már talán nem is lehet írni. Engem akkor szippantott magába a film atmoszférája, amikor instrumentális verziója felcsendült a medencés beszélgetésnél – végül ez a lemezre a gitáros-énekes Peter Broderick énekével kiegészítve került fel. Érdekesség, hogy "Not at Home" címmel már a jellegzetes hangú Broderick is írt egy olyan, gitárral kísért folkos dalt 2008-as, Home című lemezére, melynek ugyanez a szövege, a dallam mégis némileg eltér. Bár ez is remek darab, ugyanaz az egyszerű, mégis sűrű dalszöveg Clint Mansell zenei kíséretével még méltóbb, egyenesen feledhetetlen köntöst kapott.

2. Florence + The Machine: "Breath of Life" (Hófehér és a vadász) E rendkívüli csapat már rég megérdemelte, hogy jóval szélesebb körben legyenek ismertek, és ha ehhez az kellett, hogy egy ennyire feledhető mozinál bukkanjanak fel, hát akkor megérte. A felvételben egyszerűen minden a helyén van: a grandiózus szimfonikus hangszerelés, a kórus, valamint a zenekar saját világa tökéletesen illeszkedik egymáshoz, és mindezt megkoronázza Florence Welch erőteljes hangja.





3. Adele: "Skyfall" (007 – Skyfall) Chris Cornell nem túlzottan bondos, valamint a Jack White-Alicia Keys duó óbégatós katasztrófája után végre méltó nóta íródott az aktuális ügynökkalandhoz. Bár nem az első ilyen eset, Adele dala furcsa módon lemaradt a soundtrackről, holott egy olyan szerzeményről van szó, melynek már csak a klasszikus Bond-dalokhoz méltó stílusa okán is helyet kellett volna kapnia az albumon.






4. Ioanna Gika: "Gone" (Hófehér és a vadász) Hollywoodi blockbusterben ilyen jellegű felvétel még talán soha nem csendült fel. A meglehetősen sűrű dark new wave-ben mozgolódó IO Echo énekesnője itt szerencsére épp az ellenkezőjét csinálta, mint amit nem véletlenül ismeretlen formációjával. Így egy olyan rendkívül különleges dal született meg, amely tábortüzes balladából egy elképesztően éteri szerzeménybe fordul át.






5. Will Ferrell & Genesis Rodriguez: "Fight for Love" (Latin macsó visszavág) Őrületes stílusparódia, amihez ha hozzágondoljuk az elmebeteg Ferrell halálosan komoly arcát, már teljesen le vagyunk fegyverezve. Ha a hátteret nem ismerjük, úgy akár még azt is hihetjük, hogy egy kimaradt darab bukkant fel valami Mexikóban játszódó romantikus kalandfilmből.








6. Ilan Eshkeri & Andy Burrows: "Light the Night" (A hóember és a hókutya) A nagy karácsonyi rajzfilmklasszikus folytatásának score-jából kiemelkedik ez a betétdal, ahol az impozáns instrumentális háttér remek alapja a Razorlight egykori dobosa énekének.










7. Badly Drawn Boy: "Let it Rain" (Mocsokváros utcáin) Annak idején született egy különleges soundtrack az Egy fiúról című Hugh Grant-filmhez, ahol Badly Drawn Boy, azaz Damon Gough az ének nélküli felvételek mellett kimondottan oda írt dalokat is. A Mocsokváros utcáin soundtrackje ugyanezt a szisztémát követi, a legjobb szerzeménynek pedig ezt találtam róla.








8. Julie Fowlis: "Touch the Sky" (Merida, a bátor) Hangulatos és szerethető lett ez a dalocska, melynek erénye abban rejlik, hogy folkos, skót dudás hangszerelésével alaposan kilóg a szokásos rajzfilmes betétdalok közül.










9. The National: "The Rains of Castomere" (Trónok harca – 2. évad) Mintha csak A hobbit: Váratlan utazásban hallható "Misty Mountains" szolgáltatta volna a Trónok harca második évada betétdalának ötletét: a The National szerzeményében Matt Berninger énekes baritonját egy nagyon tapintatos zenei kiegészítés kíséri.








10. Owl City: "When Can I See You Again?" (Rontó Ralph) Látszatra az egyszemélyes Owl City ugyanott van a palettán, mint mondjuk Katy Perry, csak férfi változatban. Ám alapvető különbség az, hogy az inkább egy rendszergazda, mintsem popsztár külsejű Adam Young maga írja dalait, és ezeket a dallamos, legtöbbször jókedvű, senkinek sem ártó, naiv elektro-pop szerzeményeket valahogy nem lehet igazán utálni (a "Vanilla Twilight" klipje is ezt támasztja alá). Ugyan ez az effektezett, boldog és a világra rácsodálkozó hang hosszabb távon azért sok lehet, de a Rontó Ralph pixeluniverzumában tökéletesen megtalálta a helyét ez a nóta.


+1. Erran Baron Cohen (feat. Jules Brookes): "Money's on the Dresser" (A diktátor) Ugyan az első hely másé lett, de talán ezzel a nagyon hirtelen ránézésre elsőnek tűnő hellyel sikerül elkerülnöm Aladeen admirális generális haragját. A dal megjárta a wadiyai slágerlista élét is, amúgy pedig Erran Baron Cohen szerzeménye, amely olyan aljas módon fülbemászó, hogy arra már nincs is szó.









 

Kiemelkedő, filmzenéhez köthető albumok:

1. The Piano Guys: The Piano Guys Két szimpatikus zenész, Jon Schmidt zongorista és Steven Sharp Nelson csellista alkotja ezt a formációt, melyre youtube-os szenzációként figyeltek fel sokan. Humoros és/vagy látványos klipjeikkel sok rajongót szereztek, és igazán megérdemelten. Legyen szó az "Over the Rainbow" reagge-s köntösbe öltöztetéséről, a Star Wars-széria témáinak csellópárbajos formába öntéséről, Vivaldi és Jason Bourne zenei összeeresztéséről, Adele egyik legismertebb nótájának variációjáról, esetleg a Coldplay nagy slágere, a "Paradise" vendégénekessel rögzített átgondolásáról, rengeteg ötlettel találkozunk mind a zenéik, mind a videoklipjeik esetében. Tehetségükre jellemző, hogy átiratukban még egy olyan tucatáru, mint a One Direction nevű fiúcsapatocska "What Makes You Beautiful"-ja is zseniális formát öltött.

2. Dead Can Dance: Anastasis  Lisa Gerrard nem is sejtette, hogy amikor erős hangja felcsendült a Gladiátorban, ahol szerzőként is közreműködött, onnantól karrierje gyakorlatilag újraindult. Ám visszatért a kezdetekhez, és Brendan Perryvel alkotott zenekara, a Dead Can Dance újra kiadott egy nagyszerű, a világzenei megoldásokból természetesen ismét merítő kiadványt, mely nemcsak kiválóan illeszkedik a duó korábbi lemezeihez, de új rajongókat is szerezhet nekik.





3. Rodrigo y Gabriela with C.U.B.A.: Area 52 A legutóbbi karibi kalózos kaland feledhető aláfestéséből azok a tételek emelkedtek ki, amelyekhez a Rodrigo y Gabriela nevű gitárvirtuóz duónak köze volt. El nem utasítom ugyan a flamencót és az ebből kiinduló műfajokat, de túlzottan nem is vagyok a rajongójuk, ez az album mégis annyira lendületes, és a vitathatatlan tehetség, illetve tudás olyan magas szinten sugárzik belőle, hogy az első percétől az utolsóig megfogott. Hogy a kiadvány ennyire nagyszerű lett, ahhoz természetesen a C.U.B.A. nevű bandának is rengeteg köze van.



4. Geoff Barrow & Ben Salisbury: Drokk (Music Inspired by Mega-City One)  Eléggé szokatlan alkalmi duóról van szó: a Portishead egyik tagja, Geoff Barrow a főleg természetfilmek zenéjét jegyző Ben Salisburyvel állt össze, hogy a Dredd bíróról szóló képregények helyszínét ihletforrásként felhasználva, egy jéghideg elektronikus zenét alkossanak meg. Az eredményben megtaláljuk inspirálóként John Carpenter vagy a Tangerine Dream egyes muzsikáinak hatását, sőt néhol még Vangelis Szárnyas fejvadásza is beköszön. További érdekesség, hogy ezek a szerzemények bizonyos szempontból nagyon jól illenének a 2012-es Dredd-mozi univerzumába is; különösen az "Exhale" passzolna a filmbeli, mindent lelassító drog hatását szemléltető jelenetekbe. Azonban jelzem, hogy a 2012-es listámban szereplő valamennyi album közül talán ez a legkevesebbek által befogadható, tehát ennek tudatában érdemes csak megpróbálkozni vele.

5. Silencio: Music Inspired by the Works of David Lynch & Angelo Badalamenti Adná magát, hogy ez a most feltűnt formáció tehetségtelen nímandokból áll, akik a két ismert név hátán szeretnének felkapaszkodni valami jól látható helyre. A második tagmondat azért egy ideig még tartani fogja magát, de szerencsére (és a kezdeti elutasításom ellenére) nem gátlástalan könyöklésről van szó, hanem olyan dalokról, melyek a Lynch-Badalamenti-féle Julee Cruise-os univerzumba valóban illenek.






 

Az év legjobb játékzenéi:

1. Austin Wintory: Journey Sokan túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a díjaknak és a nominációknak, de ezúttal valóban jelent valamit, hogy ez lett az első játékzene, melyet Grammy-díjra jelöltek. A címbeli, eredeti és utánozhatatlan hangulatú utazás során első számú kísérőnkül a cselló szegődik, hogy vonósok, hárfa, fafúvósok társaságában egy különleges, misztikus univerzumba léphessünk be.







2. Daniel Licht: Silent Hill - Book of Memories Elképesztően megfoghatatlan zene a Dexter-széria méltatlanul alulértékelt komponistájától. Horrorjáték ide vagy oda, félelmetesnek nem nevezném, viszont olyan remek, kiszámíthatatlanul kavargó atmoszférát teremt, amihez foghatót ritkán hallani még filmzenében is. Akik ennél több őrültségre vágynak, azoknak megjelent a témában még egy, valamivel kevésbé ütős soundtrack, szintén Lichttől, a Silent Hill Downpour aláfestése.





3. Neil Davidge: Halo 4 Bár már volt filmzenei próbálkozása is, a Massive Attack tagja rátalált egy újabb útra. Minimum kétszer meg kell hallgatni ezt a szimfonikus zenekart elektronikával, néhol kórussal vegyítő monumentális albumot, hogy megkedveljük, legalábbis én először csak a második felére figyeltem fel, mintha csak ekkorra talált volna magára a szerző (még ha nem is feltétlenül ebben a sorrendben íródtak a szerzemények). Utána viszont már a játékidő első felének értékeit is felfedeztem, az pedig külön öröm, hogy öt-hét perc a felvételek átlagos hossza. Egyelőre csak a 15 trackessel próbálkoztam meg, de a díszdobozos változat tartalmaz egy bónusz CD-t is különböző remixekkel.

4. Ramin Djawadi & Mike Shinoda: Medal of Honor – Warfighter Ramin Djawadinak akadtak már jó megmozdulásai, és ez a lendületes, néhol himnikus pillanatokat is tartalmazó, ütemekben igen erős, karakteres akciózene abszolút ilyen lett. Bedolgozott még a Linkin Park mindenese, Mike Shinoda is.









5. Jack Wall: Call of Duty – Black Ops II. Az elején még át kell verekedni magunkat néhány feledhető kompozíción, de a kiadvány jelentős részét sajátos és mozgalmas zenei megközelítés teszi ki. Itt viszont a hossz negatívumot jelent, mert a két és fél óra alatt azért olykor leül az album. Bár a szerzeményeket Trent Reznor nevével is népszerűsítik, ő valójában csak a főtémáért felelt.







6. Brian Tyler: Far Cry 3 Pár témát leszámítva teljesen érzelemmentes, egyre minimalistábbá váló ütemzene, amely néhol nyakatekert, ügyes torzításokat is bevet. Nem éppen a szerző rajongóinak készült, de a célját tökéletesen ellátja, ezenkívül azt is megmutatja, hogy ha kell, Brian Tyler ilyet is tud. Tulajdonképpen emiatt is méltatást érdemelnek ezek a darabok, hiszen a szerző egy eléggé bevállalós irányba ment el velük.






7. Bignic: Zombies Ez az online is teljes egészében, ingyen meghallgatható album a szokásos kellemesen idegesítő chiptune zenének indul, de a játékidő haladtával fergeteges és kifejezetten élvezhető, sokszor gátlástalanul pofátlan Daft Punk-imitáció lesz belőle. Ha az olyan igencsak eltalált, fejbólogatást garantáltan előidéző trackek, mint például a "Book of Days", a "Sorry", a "Sweet" vagy a Tetrapod" a csapat "Discovery" című lemezére kerültek volna, nem mondanánk meg, hogy más formáció írta őket.




8. DVA: Botanicula A természet hangjai természetellenes hangokkal kombinálva. Így lehetne összefoglalni ennek a nem egészen normális játéknak a teljesen abnormális zenéjét (mely szintén ingyenesen meghallgatható). Ami valahogy mégis működik, hiszen a vokálok, neszezések, zörgések, ritmusok és ütemek okozta káoszból egy álleejtő, kifejezetten alternatív, de végeredményben "dallamos" valami áll elő. Stílusát tekintve pedig... hát igen. Ha Björk meselemezt készítene, az lenne ilyesmi. Úgyhogy csak óvatosan a hallgatásával, mert egészen őrült, pozitív módon infantilis szerzemények ezek, emiatt – sejtésem szerint – a hallgatók kilencven százaléka nem jut el a feléig sem.


 

Az év legrosszabb zenéi:

1. Laibach: Iron Sky: Támad a Hold Minden idők egyik legfeleslegesebb kiadványával állunk szemben. Bár az egy korábbi Laibach-albumról ide átemelt "B Mashina" eléggé hatásos tétel, és akad még két-három élvezhetőbb szerzemény is, az albumon gyakorlatilag minden más borzasztó. A hangszerelés olyan, hogy ilyet ma már talán még egy észrevehetetlen költségvetésű amatőrfilm alkotói sem engednének meg maguknak. Leginkább nagyon régi játékzenékre hajaz, de ezt óvatosan írom, hiszen a fenti játékok aláfestései közül bármelyik korszerűbb, mint ez. Ráadásul az egész olyan, mint egy hangoskönyv, mert a rengeteg trackbe szőve folyamatos jelleggel hallunk német nyelvű párbeszédet és üvöltözéseket, melyek a mocsárba viszik le villámgyorsan az eleve elképesztően gyászos összképet.

2. Jonny Greenwood: The Master Pedig én próbálkoztam. Mondogattam magamban, hogy ez afféle hegedűs ambient, a kortárs zenék formabontó darabja, s biztos bennem van a hiba, mert nemhogy nem állok rá sehogy sem erre a különleges stílusra, de Greenwood minden egyes művét az adott év egyik legrosszabbjának nyilvánítom. Ám ott kezdődnek a bajok, ha már győzködni kell saját magamat, hogy amit hallok, az igazából nem bosszantó, hanem jó, és inkább csak velem van a baj. Hát nem. Miért van az, hogy akiket soha nem foglalkoztatnak a filmzenék, azok is megemlítik, hogy mennyire tökéletes volt a Vérző olaj, csak hát az az iszonyatos zene ne lett volna. Greenwood ugyanazt a számomra visszataszító parasztvakítást műveli ezúttal is, amit mindig: értelmes témákat (értelmeset? bármilyen témát!) képtelen írni, a hangszerek mintha csak keresgélnék a hangot, találomra és bágyadtan lépegetnek erre-arra, és mivel nincs gyakorlatilag egyetlenegy dallam sem, továbbra is alibizenélgetésnek hat ez az egész, a tehetségtelenség leplezésének. Pedig tehetség talán van, a Radioheadbe sem a semmiből érkezhetett a szerző, és a Norvég erdő esetében nem is minden pillanat volt bosszantó Greenwoodtól. Itt is akad próbálkozás, hiszen például a "Back Beyond"-ból majdnem lesz valami, de aztán hamar visszasüppedünk ugyanabba a bárki által elkészíthető vonósnihilbe, amely sokszor úgy hat, mintha a koncert előtt hangolna a zenekar – még ha az jobb is. Ahogy hallgattam ezt az albumot, a vége felé már konkrétan kiröhögve, arra gondoltam: ennyi erővel akár ostorral is csapkodhatnám a hátam, az is van legalább ilyen kellemes élmény. Igazából az az érzésem, hogy ezek nem is megírt darabok, hanem improvizációk, amivel nem feltétlenül lenne baj, ha nem olyan érzése lenne emellett folyamatosan az embernek, hogy a "Játsszunk valamit, aztán majd csak lesz valahogy, gyerekek!" hozzáállás uralkodott az ezt feljátszó zenészek körében. Tartom azt a véleményem, hogy aki ezeken a hangszereken alapfokon játszik, bármikor készít hasonlót. Csak éppen őt nem fogják kikiáltani a filmzenei kifejezésmódot megújító csodagyereknek, és nem halmozzák el díjakkal. 

3. Gustavo Santaolalla: Úton Ha lenne ilyen közvéleménykutatás, akkor feltehetően kiderülne, hogy Santaolalla bír a legalacsonyabb népszerűséggel a filmzenerajongók körében, aki rossz hírnevét most tovább polírozza. Húsz percre rúgó, nem sok értéket felmutató szerzeményeit szó szerint túl kell élni, és a legelvetemültebb jazzfanatikusok kivételével valószínűleg a betétdalokat is a legtöbben túl töménynek fogják találni. A talán még gramofonon is kiadott felvételek egy része úgy lett összeválogatva, hogy az ember ideges lesz tőlük. Legalábbis Slim Gillard vállcsapkodva bratyizós stílusú "Yip Roc Heresy"-je hallatán szívesen szétvertem volna valamit, pedig ez annyira nem jellemző rám, sőt még a jazz két nagyágyúja, Charlie Parker és Dizzy Gillespie duettje is hasonló hatást váltott ki nálam, a folyamatosan affektálva mondogatott (sőt eljátszott) "salt peanuts" okán. Kifejezetten kellemetlen hallgatnivaló ez a soundtrack.

4. David Sardy: A szellemlovas 2. – A bosszú ereje Ezt a zenét nem értem. Az egy dolog, hogy senki nem foglalkozott a szvitekbe szerkesztéssel, így végül 41, egy-két perces trackből állt össze a soundtrack. De hogy ez a bő egy óra miért hangzik úgy, mintha beküldtek volna a hangszerekkel teli stúdióba egy csapat, komolyabb zenei tanulmányokkal nem rendelkező csimpánzt, hogy adjanak elő bármit, hát az egyáltalán nem világos.






5. Steve Jablonsky: Csatahajó Valahol védhető lenne ez a zene, hiszen Peter Berg rendező bizonyára azt kérhette, legyen olyan a score, mintha a Transformers zenéjét hallanánk, és hogy azért mégis legyen valami ötlet is, színesítsék az MRI hangjával. Az már más kérdés, hogy ha nem ezt kéri, akkor is ezt kapja. Mostanra már tolerálhatatlan lett, hogy a szerző mindig ugyanazt variálja, vagy épp azt használja fel, ami máshol vagy másnál már bevált, és az is sokatmondó, hogy ezúttal egy négyperces berregéssel ("Full Attack") milyen szépen megússza egy normális téma megalkotását. A probléma tehát ott keresendő, hogy Jablonsky mindenhez a Transformers zenéjét gondolja ideálisnak, hiszen közben már kiderült, hogy az 1947 Los Angelesében játszódó Gengszterosztaghoz is az óriásrobotok zenei megidézését vetette be. Egyszerűen hihetetlen az a kényelmesség, amely miatt a komponista ennyire szépen ellavírozgat ezen a szinten, amikor pedig már olyan zenét is komponált egykor, mint a Gőzfiú című anime aláfestése. 

6. Tahiti Boy & Mr. Oizo: Gázos A világ legnagyobb rejtélyei közé tartozik, hogy a zenéi alapján sem túl kiegyensúlyozottnak tűnő Quentin Dupieux, azaz Mr. Oizo mozgóképes agymenéseit ki támogatja, hiszen nem olyan darabok, melyekről az ugrik be, hogy az alkotót akár csak minimálisan foglalkoztatta volna az: érdekelnek-e bárkit is munkái. Mr. Oizo – Tahiti Boyjal közösen írt – szerzeményei mellett akad ugyan itt két kiváló retrós, a The Palmtree Family bedolgozásával megszülető muzsika is, de sajnos az összes többi is itt van.




+1. különdíj Danny Jacobsnak a legrosszabb feldolgozásokért (Madagaszkár 3.) Tisztában vagyok vele, hogy e kiadvány célcsoportjának a film rajongói számítanak, én pedig nem vagyok az. De bárhogy is próbálnék finomkodni, ennek az albumnak az ominózus tíz perce szemét. A hallgathatatlan részért Danny Jacobs felel, aki mintha kavicsokkal teli szájjal énekelne, bicskanyitogató stílusban, és nem tudom elképzelni, hogy ez bárkinek is tetsszen. A katonai parádés fúvószenéknél már csak a cirkusziakat utálom jobban, itt viszont Jacobs, illetve a zebrát szinkronizáló Chris Rock a közismert cirkuszi zene (Julius Fucik: "Gladiátorok bevonulása") egy rettenetesen irritáló remixével is előáll. A lemez többi része sem túl erős ugyan, de legalább hallgatható, ami a Jacobs-féle próbálkozásokról egyáltalán nem mondható el. Tudom, hogy ez egy szinkronmunka volt csupán, ahol emberünk a kért stílusban kornyikált, de attól ez még iszonyatos.