Az év legjobb filmzenéi, az év meglepetései, a legjobb tételek, a legjobb betétdalok, a legjobb sorozatzenék, a legszínvonalasabb kiadványok, csalódások, és az év legrosszabb zenéi. Hogy melyikünk miképpen vélekedik 2011-ről, az a szerző nevének kiválasztása után letekerve, új ablak megnyílása nélkül elolvasható.
Bíró Zsolt összesítése
Az év legjobb filmzenéi:
1. Christopher Young: Rumnapló

2. Thomas Newman: A segítség

3. Cliff Martinez: Drive – Gázt!

4. Paolo Vivaldi: Az élet egyik napja

5. Mark Isham: Delfines kaland

6. David Hirschfelder: Sanctum

7. John Williams: Hadak útján

8. Alexandre Desplat: Rém hangosan és irtó közel A moziról nem sok jót hallani, de Alexandre Desplat zongorára épülő, csilingelő, szépséges drámai score-ját csak méltatni lehet. Az utóbbi időben már némileg eltávolodtam a napjainkban talán legkeresettebb szerző művészetétől, mert úgy tűnt, kezdenek egybefolyni munkái (ami ekkora hajtásban nem is csoda), de most végre a szokásosnál erőteljesebben hatott rám egy szerzeménye.
9. Christopher Young: A pap – Háború a vámpírok ellen Christopher Young ezen munkája is megérdemli a Top 10-be kerülést. Gótikus hatású, monumentális nagyzenekari művet alkotott a szerző, egyúttal Lisa Gerrardot is visszatéve a filmzenei térképre (ráadásul úgy, hogy elsőre nem is mindenkinek esett le, hogy kinek a vokálját hallja). Kasszasikert ettől a mozitól sem várt senki, de persze a komponista itt is beleadott apait-anyait, és megint csak a filmzenekedvelők nyertek.
10. Craig Armstrong: Lopott idő

További kiemelkedő albumok:
1. Jonas Bjerre: Skyscraper

2. Howard Shore: A leleményes Hugo

3. Tyler Bates: Vándorút

4. Jeff Grace: Vámpírok földje

5. Atli Örvarsson: A sas

6. Antonio Pinto: Senna

7. Matteo Zingales, Michael Lira, Andrew Lancaster: Az orvvadász Ez a score egy külön kategóriába tartozik a filmzenéken belül. Az effélék nem lenyűgöző melódiáikkal vagy elképesztően összetett hangszerhasználattal érnek célt, hanem azokkal a finom hangulati elemekkel, melyek segítségével a jelenetek nélkül is magunk elé tudjuk képzelni az itt például ködbe burkolódzó tájakon ballagó címszereplőt. Az album csúcspontja a "Martin David", ami Moby – a maga minimalizmusában is gyönyörködtető – "God Moving Over the Face of the Waters"-ére emlékeztet némiképp a Szemtől szemben stáblistája alól, de eltalált megoldásként kiemelhetném a "Burnt House" súlyos fémhangját, ami azt jelzi: valami nagyon rossz közelít. Ismeretlen a szerzőtrió, de soha rosszabb bemutatkozást.
8. John Powell, Hans Zimmer: Kung Fu Panda 2.

9. Patrick Doyle: A majmok bolygója: Lázadás Patrick Doyle a Thornál és e filmnél ezúttal – tőle szokatlan módon – blockbusterekhez írt alá. Sokan várták, mi sül ki majd ebből, és a jelek szerint kevesen csalódtak. A komponista itt megtartotta saját kifejezési módját, ám mivel más irányból jött, abszolút különleges lett a végeredmény. És legalább bebizonyosodott, hogy nyugodtan bevethető idegen közegben is egy, a sajátjából kirángatott szerző.
10. Ludovic Bource: The Artist – A némafilmes

Akik kimaradtak:
1. Cecile Corbel: Arrietty – Elvitte a manó

2. Naoki Sato, Yasushi Miyagawa: Space Battleship Yamato

Az év legjobb trackjei:
Ezúttal tizenhat olyan albumot találtam, melyek összességében nem fogtak meg annyira, hogy a teljes lemez bekerüljön a fenti kategóriák valamelyikébe, de attól még szeretném legjobb pontjukra felhívni a figyelmet.
1. Alexandre Desplat: "The Ressurrection Stone" (Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész) Ugyan félúton búcsút vettem a Potter-szériától, de amikor egyszer talán végignézem minden részét, valószínűleg Desplat munkája is méltó helyére fog kerülni. Addig is van egy első helye trackként.
2. Marco Beltrami: "Half Pint Boards" (Életem a szörf)

3. Lorne Balfe: "Pressure Ridges" (Harry's Arctic Heroes)

4. Asche & Spencer: "We're Staying" (Géppisztolyos prédikátor)

5. Brian Tyler: "For Home, Country and Family" (A Föld inváziója – Csata: Los Angeles)

6. Stuart Hancock: "The Rising Soul (End Credits)" (Hawk)

7. Carter Burwell: "A Nova Vida" (Alkonyat: Hajnalhasadás – 1. rész) Dicséret jár azért, hogy ugyanaz az ismétlődő, eleve eltalált dallamsor ennyire érdekessé lett téve.
8. Klaus Badelt, Ian Honeyman: "Celebration" (Jock of the Bushveld)

9. Ludovico Einaudi: "Fly" (Életrevalók) Nehéz választani a váratlanul népszerűvé vált dráma albumának zongorás szomorkodásai közül, de talán ez a legszebb.
10. James Newton Howard: "French Toast" (Larry Crowne)

11. Henry Jackman: "X-Training" (X-Men: Az elsők) A mutáns Rocky edzésbe lendül. Bár a sztori a kubai rakétaválság körül bonyolódik, a teljes score-ral egyetemben e track abszolút 21. századi.
12. John Debney: "Dream House End Credits" (Álmok otthona)

13. Sheridan Tongue: "Symhony of Light" (Wonders of the Universe)

14. Paul Leonard-Morgan: "Trippy" (Csúcshatás)

15. Ramin Djawadi: "Fright Night" (Frászkarika)

16. Mark Isham: "Sparta - Night One" (Warrior – A végső menet)

Az év legkülönlegesebb hangzásai
1. Matthew Cooper: Some Days Are Better Than Others

2. Fall on Your Sword: Felettünk a Föld

3. Trent Reznor, Atticus Ross: A tetovált lány Az év legmegosztóbb zenéje, amit érdemes is a maga helyén kezelni (bár a Reznorné által előadott betétdal, illetve a főcímzene nagyobb sikert aratott). Az biztos, hogy lehetetlen egyhuzamban végighallgatni ezt a három órát, ám nem is kell: rövidebb részletekben, leginkább éjszaka hallgatva azért felértékelődhet.
4. Cliff Martinez: Fertőzés

5. The Chemical Brothers: Hanna – Gyilkos természet

Az év legjobb soundtrackje:
1. Muppets

2. Őrült, dilis, szerelem.

3. A Symphony of Hope: The Haiti Project

4. Álomháború A félresikerült mozit egyedül a zenei összeállítás mentette meg, amiben egykor vagy máig népszerű dalok jól sikerült átértelmezéseit hallhatjuk. Tyler Bates itt is jelen volt, hiszen speciális feladatként a különféle stílusokat kellett egybefognia, és sikerrel hajtotta végre küldetését.
Kiemelkedő, nem filmzenei albumok:
1. Thomas Bergersen: Illusions

2. Yann Tiersen: Skyline

3. Superheavy: Superheavy

Az év legjobb játékzenéi:
1. Darren Korb: Bastion

2. Brian Tyler: Need for Speed – The Run

3. Michael McCann: Deus Ex: Human Revolution

4. Nervous Testpilot: Frozen Synapse

5. Brian Reitzell: Red Faction: Armageddon

6. Jesper Kyd, Lorne Balfe: Assassins Creed Revelations

7. Hans Zimmer, Lorne Balfe: Skylanders's – Spyro's Adventure

8. Nathan Allen Pinard: Gemini Rue

9. Andrew & Simon Hale: L.A. Noire

10. Martin Stig Andersen: Limbo

Az év legrosszabb zenéi:
1. Michael Wandmacher: Vonat

2. Mark Kilian: The Ward

3. Tyler Bates: A legsötétebb óra

Gregus Péter összesítése
A 2011-es év filmzenei felhozatala se jobb, se rosszabb nem volt, mint amit az előző években megszokhattunk. Pár nagyobb csalódás ugyan érte a filmzenerajongókat, mivel akadtak jó nevű komponisták, akikhez a tavalyi évből csak komoly betli fűződik. 2011 a nagy visszatérések éve is volt, hiszen John Williams és Patrick Doyle a régóta tartó nagy hallgatását törte meg, ráadásul visszatérésük elég parádésra sikeredett. Szintén felébredt Csipkerózsika-álmából Thomas Newman és Mark Isham is, akik az elmúlt években sajnos nem halmoztak el minket említésre érdemes muzsikákkal, de a tavalyi évben kitettek magukért.
2011-ből számomra négy zeneszerző munkássága volt egyértelműen kiemelkedő, így listámon a legjobb tíz zene között John Williams, Alexandre Desplat, Patrick Doyle és Christopher Young egyaránt két-két zenével képviselteti magát. Ezt a bravúrt Howard Shore és Thomas Newman is majdnem összehozta, azonban ők csak egy-egy zenével lettek részesei az idei Top 10-nek, mivel Shore Veszélyes vágya és Newman A segítsége az utolsó rostálás során kikerült az élmezőnyből. John Powell, egyik nagy kedvencem idei munkáival sajnos nem voltam annyira megelégedve, hogy szükségét éreztem volna a legjobbak közé beemelni 2011-ben született négy alkotásának bármelyikét is. Noha kétségkívül ezen score-jai is jók, csak ez a minőség tőle már alapelvárás a részemről, így sem a Rio, sem az Anyát a Marsra!, sem pedig a két rajzfilm-folytatáshoz írt score-ja (Kung Fu Panda 2., Táncoló talpak 2.) nem érte el nálam azt a hatást, mint művei az elmúlt években.
Erős esztendőt futott ugyanakkor Alex Heffes, akinek mindhárom zenéje valamilyen formában felkerült a listámra. 2011-ben az olyan európai komponisták, akik munkáit nagy érdeklődéssel szoktam várni, mint például Armand Amar vagy Johan Söderqvist, gyakorlatilag nem mutattak fel semmit, és a korábban több emlékezetes európai filmzenét szállító MovieScore Media kiadó sem tudott meglepni érdekes hallgatnivalóval. Idén a tévés mezőnyben sem találtam igazi kedvencet, ami talán azzal is magyarázható, hogy a kiadók valamiért az igazán jó aláfestéssel rendelkező sorozatok zenéit ignorálják.
Folytatódott az a nem túl kedvező trend is, hogy elektronikus stílusokban vagy a rockban jártas zenészeket bíznak meg score komponálásával. Ez néha, például a Daft Punk esetében jól sült el, viszont többnyire igen erőltetett, és a filmzene kívánalmainak nem megfelelő produktumokat szült. Így a Basement Jaxx (Idegen arcok), vagy a The Chemical Brothers (Hanna – Gyilkos természet) esetében inkább a középszer és az amatőrizmus dominált. Sajnálatos ugyanakkor, hogy több filmkritikusnál már ezen aláfestések jelentik a filmzene csúcsát.
Az év komponistája címért versenyben volt Alexandre Desplat, Thomas Newman és John Williams is, végül nálam a három remek és egy részleteiben emlékezetes zenével előrukkoló Patrick Doyle lett az év legjobb zeneszerzője.
A 2012-es esztendő elé nagy reményekkel tekintek, hiszen olyan muzsikák várhatók, mint James Newton Howardtól Az éhezők viadala, a fantasybe oltott új Hófehérke-feldolgozás, illetve Bourne legújabb kalandja, vagy Danny Elfman két Tim Burton-mozihoz íródó score-ja (Éjsötét árnyék, Frankenweenie – Ebcsont beforr), valamint nagy bizalommal tekintek Alan Silvestri újabb szuperhősfilmjére, a Bosszúállókra, továbbá kíváncsian várom, hogy Thomas Newman jó formáját át tudja-e menteni erre az évre, és milyen zenét komponál majd az új Bond-mozihoz. Tavalyi munkái alapján Henry Jackmant is egyre nagyobb érdeklődéssel követem majd, így idei nagy filmjének, az Abraham Lincoln, a vámpírvadásznak a zenéje is a figyelem középpontjában lesz nálam. Szintén várom még Marc Streitenfeld a Prometheus-hoz készülő aláfestését, John Williams feltételezhetően egyik utolsó muzsikáját, a Lincolnt, és Craig Armstrong A nagy Gatsby-jét. John Powell pedig ismét elmerül majd az animáció világában, hiszen két ilyen irányú zenével is jelentkezik, és Alexadre Desplat is komponálhat ehhez a műfajhoz egy score-t (Az öt legenda). Az abszolút két legjobban várt alkotás azonban a Pixar soron következő animációs filmjének, a Merida, a bátornak aláfestése, amit Patrick Doyle szállít majd, illetve Howard Shore is visszatér Középföldére. A hobbit: Váratlan utazás előzetesen bemutatott főtémája is már egy nagyon sokat ígérő score-t sejtet.
Az év legjobb filmzenéi:
1. Alexandre Desplat: Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész A széria legjobb részét sikerült kihozni Harry Potter utolsó nagy kalandjából, és ehhez a minőséghez a stáb minden tagja, így a zeneszerző is hozzájárult. Desplat a befejezéshez a sorozat egyik legkiemelkedőbb muzsikáját szállította, hiszen a varázslótanonc és ellenségei végső összecsapásához egy grandiózus, saját stílusát szinte teljesen nélkülöző nagyzenekari művet álmodott meg. A score méltó társa John Williams harmadik, és Patrick Doyle negyedik részhez született muzsikáinak.
2. Christopher Young: A pap – Háború a vámpírok ellen Valószínűleg Christopher Youngon kívül minden más zeneszerző sajnálta volna a jó zenei megoldásokat és dallamokat ettől a silány filmtől, ráadásul emellett a komponista olyan korszakát is éli, amikor nem tud hibázni, így A pap – Háború a vámpírok ellen zenéje igen kiváló alkotás lett. A finom elektronikus megoldásokkal megtámogatott, gótikus horrorba hajló aláfestése kétségkívül az év egyik legmarkánsabb filmzenéje volt. Igaz, nem az első pillanattól kezdve éreztem erősnek, de az újbóli hallgatások alkalmával már nagy kedvencemmé vált.
3. John Williams: Tintin kalandjai Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elsőre beleszerettem ebbe a muzsikába, mivel nem ezt vártam, nem erre számítottam, és teljesen hitetlenkedve fogadtam azt az aláfestést, ami Steven Spielberg Tintin-filmjéhez született. Aztán a zenét újra és újra elővettem, és lassan megértettem, hogy itt az elsőre kihallható szétszórtság téves megállapítás, mert bizony a Tintin kalandjai muzsikájában minden hangjegy a helyén van, és a szerző mérhetetlenül nagy zenei intelligenciájáról tanúskodik. A score egy igazi komolyzenei energiabomba, mely kétségkívül Carl Stalling rajzfilmzenéinek jól ismert stílusa előtti tisztelgés, azonban Williams Stallinggal ellentétben nem mások műveiből használt fel jól ismert részeket, hanem saját régi zenéit dolgozta bele a muzsikába. A mester korábbi témáit így úgy formálhatta újjá, hogy nem érheti az önmásolás vádja, hiszen ennek a stílusnak pont ez a jellegzetessége.
4. Alexandre Desplat: Rém hangosan és irtó közel Ez a visszafogott, szolid, de rendkívül érzelemgazdag score, bár magán viseli a szerzője stílusát, ám mégis inkább Jan A.P. Kaczmarek muzsikáit juttatja eszembe, főként egyik nagy kedvencemet, a méltán Oscar-nyertes Én, Pán Pétert. A két mű közötti rokonságot erősítik a kiváló zongoradallamaik, melyeket neves zongoristák szólaltattak meg. Hasonlóan szerényen kezelik a szimfonikusokat is, és melankolikus motívumaik is egyformán szívszorítóak. Desplat sokadik remek zenéjét prezentálta, ráadásul egy olyasféle stílusban, melyben előtte alig járt.
5. Patrick Doyle: La Ligne Droite

6. Howard Shore: A leleményes Hugo

7. Christopher Young: Rumnapló

8. Thomas Newman: A Vaslady

9. Patrick Doyle: A majmok bolygója: Lázadás A szerző az elmúlt években leginkább drámák és családi filmek környékén mozgolódott, így már nem is vártam, hogy ebből a körből valaha is ki tud törni. A Thorban való közreműködése a rendezővel való kollaborációja miatt érthető volt, de hogy A majmok bolygója sokadik részébe milyen megfontolásból került, azt nem tudom, mindenesetre zenéjével bizonyította, hogy kiválóan megállja a helyét a mozgalmasabb akcióscore-ok tájékán is. Régóta tanúsítja, hogy mestere a ritmusnak és a doboknak, ebben a muzsikában pedig mindezt tökélyre fejlesztve prezentálja. A mű legfőbb érdeme viszont abban keresendő, hogy a szerző megmutatta, hogy az ütemes, pergősebb aláfestések terén létezik a Remote Control-stílusnak alternatívája.
10. John Williams: Hadak útján

Az év meglepetése:
Thomas Wander, Harald Kloser: Anonymous A két zeneszerző művei általában a középszer sűrű dagonyáiból előcammogó szerzemények, melyeket sem dicsérni, de olyan nagyon átkozni sem lehetett. A Shakespeare műveinek keletkezési körülményét firtató titokzatos történet viszont meglepően érett kompozíciót csalt elő a zeneszerző duóból. Sötét, ám élvezetes dallamok, különleges megoldások és meglepően egyedi hangzás jellemzi a score-t. Bízom benne, hogy a páros ezen az úton halad majd tovább.
Az év legjobb tételei:
1. Ludovic Bource: "George Valentin" (The Artist – A némafilmes)

2. Mark Isham: "Sparta - Night One" (Warrior – A végső menet)

3. Christopher Young: "A World Without End" (A pap – Háború a vámpírok ellen) A zene főtémáját csúcsra járató gyönyörű, katartikus finálé olyan, mintha Hans Zimmer és James Newton Howard közös szerzeménye lenne, tehát az biztos, hogy nem Christopher Youngra tippelnék először ezen tétel komponistája kapcsán.
4. Alan Silvestri: "Captain America March" (Amerika Kapitány: Az első bosszúálló) Amerika kapitány rézfúvósokra íródott főtémájának ebben a tételben hallható nagyszabású kiteljesedése a tavalyi év egyik legpazarabb filmzenei epizódját jelentette. Az egész albumot nem tudtam annyira megszeretni, de kétségtelen, hogy a címszereplő dallama egy nagy erényekkel bíró, lendületes klasszikus téma, melynek ebben a trackben hallható változatával nyilvánvalóan John Williams hasonló fanfáros munkái előtt tisztelgett Alan Silvestri.
5. Alexandre Desplat: "The Resurrection Stone" (Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész) A Harry Potter-sorozat záró részéhez született új téma elsőre nem az a grandiózus dallam, mely belopja magát az ember fülébe, de nem is ezért lehet szeretni, hanem sokkal inkább azért a hangzásért, mely ebben a trackben is jelen van. Ez a tétel ugyanis majdnem olyan kiváló lett, mint a varázslótanonc filmfolyamának egyik legkiemelkedőbb zenei momentuma, a harmadik részben elhangzó "Window to the Past".
6. Patrick Doyle: "Sons of Odin" (Thor) Érthető, hogy Kenneth Brannagh a zeneszerzővel való évtizedes együttműködését nem szakította meg a Thor esetében sem, és miért is tette volna, hiszen a királydrámába hajló képregény-feldolgozás pontosan azt a fajta stílust követelte meg, amit Doyle is képvisel. Azaz erős, klasszikus zenébe hajló szimfonikus muzsikát és markáns ritmusszekciót, melyet ügyesen kevert a Remote Control stúdió zeneszerzőire jellemző megoldásokkal. Gyakorlatilag bármely tétel kiemelhető lenne az albumról, hiszen annyira jól képviselik Doyle emelkedett, hősies zenei világát.
7. Michael Giacchino: "Letting Go" (Super 8)

8. Hans Zimmer, Rodrigo Y Gabriela: "The Pirate That Should Not Be" (A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken) Hans Zimmer nevét ugyan adta A Karib-tenger kalózai negyedik részéhez, de tehetségét már nem, így egy szörnyű, az előző rész témáiból kikeveredni nem tudó aláfestés született a mozihoz. A kreatív erőként bevont Rodrigo Y Gabriela gitáros duó a film alatt elnyomódott, az albumon viszont több tracket is önállóan jegyeznek, melyekben a sorozat zenei témáit dolgozták fel saját stílusukban. Ha valamiért, akkor ezekért érdemes foglalkozni ezzel a lemezzel, bár a Zimmer-tanítványok műveit és a szörnyű remixeket jobb elkerülni. Tanakodtam, hogy a páros két remek trackje közül végül melyiket emeljem külön ki, igazából lehetetlen volt dönteni, de a főtéma remek adaptálása miatt végül erre a tételre esett a választásom, ám az "Angry and Dead Again" ugyanúgy megérdemli a kiemelést.
9. Atli Örvarsson: "The Return of the Eagle" (A sas)

10. Marco Beltrami: "Meet and Greet" (A dolog) A zeneszerző tavalyi munkái közül – volt egy pár – sokan a Életem a szörf zenéjét dicsérik, én mégis inkább maradnék a Beltramira legjellemzőbb stílus, a horror tájékán. A Ne félj a sötéttől! esetében Buck Sundersszel közösen alkottak egy különös atmoszférájú muzsikát, míg A dolog előzményfilmjéhez önállóan komponált egy érdekes, kortárs komolyzenei alapokon nyugvó horrorisztikus zenét. A "Meet and Greet" tracket már az első hallgatás alkalmával többször visszapörgettem, hiszen hihetetlenül zseniális vonós megoldásai olyan karakteresek, melyeket manapság horrorzenében nagyon ritkán találni meg. Egyszerűen vérfagyasztó.
11. Nicola Piovani: "Sarkomarch" (La Conquéte)

12. Alex Heffes: "The Farewell" (A rítus) Az év néhány nagynevű zeneszerző mellett Alex Heffesről is szólt, nálam mindenképpen, mivel három zenéjével is felkerült a listámra. A rítus című horror muzsikája mely néhány igen összetett, kigondolt tétellel rendelkezik, pár középszerű track mellett. A score zárása ugyanúgy hozza el a zenében a feloldozást, mint a történetnek a finálé.
Az év legjobb soundtrackjei:
A szégyentelen

A lány és a farkas A két komponista (Brian Reitzell és Alex Heffes) bevonásával született aláfestés az év első negyedének kedvence lett nálam. Diszkréten horrorisztikus, kellően fiatalos, pontosan annyira klasszikus zenei, amennyire az a film célcsoportjának tűréshatárába még belefér. A dalok, melyek egy része a filmhez íródott, szintén ütősek és hangulatosak a film alatt is, de az albumon is működnek.
Skyscraper

Az év legjobb kiadványai:
Howard Shore: The Lord of the Rings Symphony (Howe Records) Kétségkívül van színvonalbeli romlás az eredeti nagy mű és a belőle varázsolt szimfónia között, de azt gondolom, mindenképpen elismerésre méltó, ha egy komponista a filmzenéjéből egy hangversenytermi darabot komponál. Howard Shore szimfóniája a trilógia minden lényeges muzikális elemét tartalmazza, ráadásul mindennek valóban komolyzenei hatása van.
Bernard Herrmann at 20th Century Fox (Varése Sarabande)

Basil Poledouris: Conan, a pusztító (Prometheus)

Az év legrosszabb zenéi:
1. Tyler Bates: A legsötétebb óra

2. Michael Wandmacher: Vonat

3. Steve Jablonsky: Király!

4. James Newton Howard: Zöld Lámpás

5. Trent Reznor, Atticus Ross: A tetovált lány Zseniális sound design, de katasztrofális filmzene, pontosabban ez nem filmzene, és ezzel mindent elmondtam a tavalyi év Oscar-díjas zeneszerzőinek munkájáról. Remélem, ők is követik az Akadémia díjával elismert zeneszerzők némelyikét, én a magam részéről a Tan Dun és John Corigliano által befutott filmzenei karriert kívánom a duónak.
Egyéb említésre érdemes zenék:
Thomas Newman: A segítség

Alex Heffes: Az iskolakezdő

Thomas Bergersen: Illusions

Dario Marianelli: Jane Eyre

James Newton Howard: Vizet az elefántnak

Danny Elfman: IRIS: Cirque du Soleil

Paul Haslinger: A három testőr

Cliff Martinez: Drive – Gázt!

Antonio Pinto: Senna

Danny Elfman: Vasököl

Stuart Hancock: Hawk

Kulics László összesítése
Az év nagy része azzal telt, hogy kizárólag az általam preferált komponisták újdonságaira figyeltem, s mellettük inkább a korábbi, régen vagy egyáltalán nem hallott műveknek szenteltem időmet. Mindezt elsősorban az okból tettem, mert az elmúlt egy-két év némi csalódással zárult amiatt, hogy nem hallottam igazán átütő művet, másrészt pedig azért, mert a mozikba került filmek érdektelenek voltak számomra. Így tulajdonképpen fel sem tűnt, hogy milyen aktualitásokat "engedek el" magam mellett. Az utolsó negyedévben azonban felzárkózásként elkezdtem megismerkedni a 2011-es felhozatallal – persze a teljesség igénye nélkül, de rendkívül sok albumot hallgattam meg.
2011-ben számos emlékműsorral tisztelegtek Nino Rota és Bernard Herrmann előtt születésük századik évfordulója alkalmából, ám ezen év nemcsak tőlük volt hangos, hanem attól a hatalmas veszteségtől is, hogy január végén elhunyt a többszörös Oscar-díjas komponista, John Barry, kinek neve örökre összeforrt a brit titkosügynökkel, James Bonddal.
Az alábbi listám összeállítása során a tavaly megkezdett gondolatmenetemet vettem alapul, vagyis nem állítottam fel csoportosításokon belüli rangsort, hanem ABC-sorrendbe rendeztem őket, ugyanis egy-két kivétellel hasonlóképpen vélekedem a muzsikákról, s ugyanannyi pontot adnék rájuk.
Legkedveltebb hallgatnivalók:
Alexandre Desplat: Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. rész Idén lezárult az ifjú varázslótanonc története, s ezzel párhuzamosan az utóbbi évtized egyik legnagyobb sikertörténete is véget ért. A Potter-zenék közül Patrick Doyle kompozícióját tartottam a legjobbnak – mindamellett, hogy minden tiszteletem John Williams népszerű témái iránt –, s bár Desplat előző ide vonatkozó műve nem mozgatott meg túlzottan, a záró rész második feléhez készített score pozitív csalódást okozott, s a második legkedveltebb Potter-zenémmé emelkedett.
Brian Tyler: Halálos iramban: Ötödik sebesség Az idei év legjobb akciózenéjét Tyler szállította, aki az előző két FF-mozihoz készített művéhez képest módosított a hangzásvilágon, illetve a keverési arányokon, így a túlzott gitárhasználatot félretéve egy nagyzenekari művet tett le az asztalra, a korábbi FF-zenék stílusát pedig a Need for Speed: The Run című játék aláfestésének elkészítése során vitte tovább. A Halálos iramban: Ötödik sebesség szinte végig pörög, ugyanakkor azért van benne kellő változatosság ahhoz, hogy a hosszú játékidő ellenére se fulladjon unalomba.
Craig Armstrong: Lopott idő

David Arnold: Paul

Eric Serra: The Lady

Harry Gregson-Williams: Karácsony Artúr A csilingelésekkel spékelt karácsonyi vígjátékzenék egyre kevésbé nyújtanak újdonságot, ám Gregson-Williams ezen műve hozta el számomra idén a szeretet ünnepének szellemét (elsősorban a "Trelew, Cornwall, England"-del, valamint a "One Missed Child"-dal). Tény, hogy az érzelmesebb részek egy része a két Narnia-mozihoz készült művéből eredeztethető, ugyanakkor az is, hogy manapság egyre kevesebb olyan szerzeményt készít, amely ennyire hallgatóbarát és összetett lenne.
James Newton Howard: Vizet az elefántnak

Ludovic Bource: The Artist – A némafilmes

Mark Isham: Warrior – A végső menet

Symphony of Hope: The Haiti Project

Többször elővett témák kevésbé hallgatott albumokról:
Alan Silvestri: "Troop Liberation" (Amerika Kapitány: Az első bosszúálló) Idén sem volt hiányunk képregény-, illetve szuperhősökben, a hozzájuk tartozó aláfestések közül azonban ez az egy ragadott meg, illetve pörgött végig többször is a lejátszómban. Silvestri végre visszább fogta az elektronikus elemeket, melyek először még egész érdekesek voltak, A szupercsapatra azonban már kicsit unalmassá váltak. Az album azonban nem olyan erős, mert hosszú és a szerző korábbi zenei megoldásokból táplálkozik, ezen tétele azonban számomra megunhatatlan.
Alexandre Desplat: "Largo Virtuoso" (Largo Winch II)

Bear McCreary: "Zom-B-Movie Suite" (Zom-B Movie)

Christopher Young: "The Vampire Train" (A pap – Háború a vámpírok ellen) Ha Young nevét látjuk egy horror, thriller vagy akár az olyan jellegű alkotások stáblistáján, mint például A pap – Háború a vámpírok ellen is, biztosak lehetünk abban, hogy bármilyen lesz is a film, annak aláfestésében nem csalódunk majd. Bár jelen esetben nem annyira erőteljes a kompozíció, mint például a "Pokolba taszítva" esetén, a filmhez viszonyítva azonban korrekt mű lett. A score hangulatát, illetve Young vízióját tökéletesen összefoglalja a "The Vampire Train", melyet akkor is érdemes meghallgatni, ha esetleg a teljes művel való ismerkedés kudarcba fulladna.
Ilan Eshkeri: "London" (Johnny English újratöltve)

John Debney: "Little Girls Die" (Álmok otthona)

Az év megjelenései:
Bernard Herrmann: The Alfred Hitchcock Hour – Volume One & Two

Fernando Velázquez: Ördög A film 2010-ben került a mozikba, s bár a rendkívül markáns főtémával rendelkező, hátborzongató zenéjére vonatkozólag több pozitív visszajelzés is érkezett, e score közel egy évig nem volt elérhető. Ezen a Varése Sarabande változtatott, mely a Limited Edition Series keretén belül adta ki néhány perc híján a teljes zenei anyagot. Az ezer darab egy hét leforgása alatt elfogyott, s immáron hetven dollár körüli áron mérik. Mi sem jobb reklám ennél egy komponista számára...
Hans Zimmer: Thelma és Louise

Howard Shore: The Lord of the Rings Symphony Shore megalapította a Howe Recordsot, és nem sokkal később elő is állt a The Lord of the Rings Symphony zenei anyagával, amely eddig annak ellenére nem volt elérhető, hogy mind a film, mind pedig a zene hatalmas sikert aratott, illetőleg e szimfónia is többször felcsendült már a különböző koncerttermekben, melyek ekkor mindig telt házasak voltak. A kétlemezes kiadvány a svájci Lucernében megrendezett koncert zenei anyagát foglalja magában, melyet Ludwig Wicky vezényelt.
Jerry Goldsmith 80th Birthday Tribute Concert – Fimucité 3

Játékzenék, melyekre felfigyeltem:
Brian Tyler: Call of Duty: Modern Warfare 3

Nick Arundel: Batman: Arkham City

Az év kiadója:
La-La Land Records Ezt a címet idén is a La-La Land Records érdemelte ki nálam, melynek munkatársai a tavalyi évhez hasonlóan ezúttal is több olyan kiadvánnyal jelentkeztek, melyek közel állnak a szívemhez. Ezúttal főleg a Jerry Goldsmith-albumokban jeleskedtek nálam: újból elérhetővé vált a Tora! Tora! Tora!, illetve olyan bővített korongok bukkantak fel, mint a Rosszlányok, az Egy ágyban az ellenséggel vagy a Halhatatlan szerelem. Továbbá az idei nagy dobásuk Michael Kamen Drágán add az életed! score-jának kétlemezes változata volt, amely hiánypótló megjelenésnek számít.
Több is lehetett volna...
Harry Gregson-Williams: Cowboyok és űrlények

Henry Jackman: X-Men: Az elsők Michael Kamen és John Ottman is korrekt muzsikát írt a mutánsok történeteihez, aztán jött John Powell, aki könyörtelenül maga mögé utasított mindenkit. Őt követte Harry Gregson-Williams, idén pedig Henry Jackman, akik az elődökhöz képest egy abszolút középszerű művet tettek le az asztalra – a film alatt és önállóan is csak döcögnek. Holott itt mind történetileg, mind pedig karakterileg jóval több tér van a komponisták számára, mint bármilyen más képregény-adaptáció esetén, ám ezzel Jackman sem tudott élni.
Tyler Bates: Conan, a barbár

Az év vesztesei:
Graeme Revell: Cápák éjszakája

Hans Zimmer: A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken / Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték Kedvenc szerzőm idén két olyan zenével is előállt, melyek előző részei mai napig kedvelt darabok. Nos, idén mindkét totemet sikerült ledöntenie nálam: először egy erőltetett Karib-zene-folytatással tette be nálam a kaput, majd az új Sherlock Holmes-score-ral. Ezek közös tulajdonsága, hogy az élvezhető mozzanataik döntően az előző részekből származnak, s ezeket próbálta a komponista továbbvinni – az előbbi esetén egy latinosabb irányba, utóbbinál pedig cigányzenéhez hasonlatos felé. Nem kellett volna...
John Ottman: Ismeretlen férfi

Az év pofáraesése:
Hans Zimmer, James Newton Howard: A sötét lovag

James Horner: A farkas Tény, hogy nem nagyon ismerem Horner korai szerzeményeit, de azt gondolni sem mertem volna, hogy az általam egyik legjobbnak vélt műve, amelyet a pályafutásának első szakaszában tett le az asztalra A bolygó neve: Halál című akció-sci-fihez, egy az egyben merő önkoppintás. Az Aliens score összes emlékezetessé és jellegzetessé vált témája ("Main Title", "Ripley's Rescue", "Sub-Level 3" és még sorolhatnánk) részben vagy teljes egészében megtalálható ebben az 1981-ben készített műben.
2011-es slágerek, melyek nem hoztak lázba:
The Chemical Brothers: Hanna – Gyilkos természet

Cliff Martinez: Drive – Gázt!

Tyler Bates: Álomháború A gazdag látványvilággal bíró, s meglehetősen ígéretesen induló Álomháború összképe olyan, mintha egy FPS-játékot néznénk, s mint ilyen, a látványos akcióelemek mellett hamar képes unalomba fulladni. Aláfestő zenéje némileg szokatlan, ugyanis Batesnek nem egy önálló score elkészítése volt a feladata, hanem eltérő stílusú betétdalok feldolgozása. A filmhez képest ugyan minőségi előrelépést jelent a szerző munkája, engem azonban sem a film alatt, sem pedig önállóan hallgatva nem sikerült meggyőznie.
Tihanyi Attila összesítése
2011 – Jót vagy semmit
Tavaly zavarban voltam, mert nem tudtam annyi időt szentelni a filmzenéknek, mint amennyire egy rajongónak mindenképpen szüksége lehet. Idén ezt annyiból módosítanám, hogy a 2011-es évben nem tudtam annyi türelmet szentelni a műfajnak, ami elvárható lehetne. Sorozatosan kapcsoltam ki az egyes új megjelenéseket gyakorlatilag az albumok első harmadában, mert azt vettem észre, hogy vagy egyáltalán nem kötnek le, vagy a kiszámíthatóságuk miatt előre dúdolok bizonyos hangokat. Bizonyos kategóriáknál jelenleg úgy érzem, nincs különösebb változás a már ismert művekhez képest, az általam kedvelt ágazatok pedig (a horror, a misztikus thriller, illetve a dráma) nem igazán termeltek jelentős produkciókat. Hiába születtek általánosan elismert akciózenék (az éves listák kiemeltjeinek zöme dinamikus muzsika lesz, ezt lefogadom), vagy nagyon jól eltalált aláfestések egy-egy animációs filmhez – én egyre távolabbnak érzem a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek akkor még alig értékelt, B- és még alsóbb kategóriás muzsikáit, nem szimpatizálok azzal az akkordszerűre egyszerűsödött, staccatótól hemzsegő megszólalással, ami a mai filmzene jelentős részére jellemző. Erről garantáltan nem kizárólag a zeneszerzők tehetnek, kicsit olyan ez, mint a klasszis futballisták esetében: ha nem megfelelő az edző személye vagy az edzésterv, esetleg nem a képességeiknek legmegfelelőbb poszton kell játszani, óhatatlanul is látványos minőségromlás következik be. Biztosan nem újdonság, de a jelenkor filmzenei követelményeit már rég nem képzett zenészek vagy zenei vezetők határozzák meg; sokszor olyan kezébe kerül az irányítás, akinek a legcsekélyebb fogalma sincs az összetettebb muzsikákról, és egy többszólamú kompozíciót zsigerből elutasít. Az érdemei elismerése mellett legalább ugyanennyire szidott Remote Control zenei világa teljesen átvette a hatalmat olyan zeneszerzők fölött is, akiktől nem szoktam meg a fentebb már jellemzett egyszerű megszólalást (lásd például Christopher Young A pap – Háború a vámpírok ellen vagy Patrick Doyle A majmok bolygója: Lázadás zenéit), emiatt viszont az újonnan hallott muzsikáik sem okoznak különösebb katarzist. John Williams két zenével is tiszteletét tette a szakmában, de nyilván neki semmi szüksége csodára vagy nagy visszatérésre – épp ennyire kellemes, de komoly mérföldkőnek nem tekinthető művekről beszélhetünk. Nagy kedvencem, James Newton Howard pedig megint olyan felkéréseknek tett eleget, amelyek bankszámlanövelő hatásúak csupán, és nem alapjai az általam nagyra tartott zenei katarzisainak.
Azt a hibát 2011-ben is elkövettem, hogy a legtöbb esetben a filmektől függetlenül véleményeztem egy zenét, márpedig a műfaj egyik sajátosságát pont a hozzá kapcsolódó látványnak köszönheti. Ezért egyáltalán nem biztos, hogy bizonyos művek valóban annyira erősek csupán, ami a CD-lejátszón keresztül megtapasztalható. Az én listám az önálló hallgatás utáni élmények alapján állt össze, és megint azt szűrtem le tanulságul, hogy általában azok a muzsikák nyerik el tetszésemet, amelyeket kis költségvetésű, esetenként pedig egyáltalán nem ismert filmekhez komponáltak. A 2011-es évből Cliff Martinezt emelném ki, kinek három albuma nagyjából pontosan ugyanúgy muzsikál, mint előző darabjai, de az ő varázsa még mindig kitart, és akárhányszor elővezetheti zenei eszköztárát, mindig fogok rá időt szakítani.
A feltétel nélküli befutók:
Vagyis azok a művek, melyeket jó érzés volt végighallgatni. Nem feltétlenül hiszem, hogy mindegyik maradandó, klasszikus érvényű muzsika, de ebből az évből biztosan ezekre emlékszem majd leginkább.
Dario Marianelli: Jane Eyre

Harry Gregson-Williams: Cowboyok és űrlények

David Arnold: Paul

Alexandre Desplat: A kútásó lánya

Zenék, fenntartásokkal:
Néhány olyan album, ahol hiányérzetem volt: vagy témagazdagságát tekintve lehetett volna erősebb, vagy erős kezdés után vált lapossá az egész, esetleg fordítva, és a végére lendült be igazán. Lemezek, amelyekről bőven van mit szemezgetni egy egészséges válogatáshoz, ám különálló hallgatásukhoz szükség van a trackprogramozó funkcióra.
John Debney: Álmok otthona

Craig Armstrong: Álmok otthona

Mark Kilian: The Ward

Marco Beltrami: A dolog Róla írtam bővebben, de amit mindenképp ismételten meg kell említeni Beltramival kapcsolatban: amilyen hatalmas csörtékre képes a partitúra mögött, olyan szinten kellene menedzselnie is magát. Ezen album fele egészen fantáziadús, a maradék viszont teljesen felesleges kompozíció, amelyeket ha meg tudna bolondítani saját színes megoldásaival, egész biztosan klasszikussá válhatna. Olyan érzésem van, mint ha a rendező igényeinek való megfelelés az ő esetében sokkal erősebb mozgatórugó lenne, mint a zenei világának teljes kibontása.
A fájdalomküszöbön túl:
Az idei év is hozott agyzsibbasztó darabokat, értelmetlen felkéréseket és kiadványokat. Sok esetben nehéz eldönteni, ki és miért bólintott rá a végeredményre, bizonyos komponistáknál pedig komolyan nem tudom elképzelni, hogy a munka végeztével elégedetten dőltek volna hátra.
Tyler Bates: A legsötétebb óra

Brian Tyler:Végső állomás 5.

Steven Price, Felix Buxton, Simon Ratcliffe: Idegen arcok

Távol álljon tőlem:
Vannak olyan megjelenések, amelyeket egész biztosan el tudok képzelni a helyén, de az érdeklődés legcsekélyebb jelét sem éreztem soha, hogy akár egyetlen hangot is meghallgassak belőle. Nem kifejezetten zsigeri gyűlöletről van szó, inkább az az elutasítás, amelynek alapját a közelmúlt hasonló jellegű darabjai jelentik. Ezek azok a zenék, amelyeket valószínűleg illik megismernie egy filmzenékkel komolyabban foglalkozó embernek, én azonban nagyvonalúan kikerültem.
Steve Jablonsky: Transformers 3. A második rész kapcsán mindent leírtam, amit az egész témáról gondolok, így bármi, ami Jablonsky és Transformers, részemről az abszolút mellőzendő kategóriát képviseli. Elképzelni nem tudom, hogy bármi, számomra izgalmas megoldást fel tudnék fedezni ebben a műben.
John Powell: Rio / Kung Fu Panda 2. / Táncoló talpak 2.

Hans Zimmer: Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték / A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken

Trent Reznor, Atticus Ross: A tetovált lány Az előző közös produkciójuk a Gustavo Santaolalla-féle túlértékelt kalapba került, köszönhetően az aranyszobrocskának is, de mindent összevetve semmi kiemelkedőt nem éreztem a Social Network – A közösségi háló zenéjében. A szóban forgó svéd sikerfilm feldolgozásához háromórányi zenét jelentettek meg, ez a megalománia pedig nekem inkább nagyképűséget sejtet, és a szakma felé egy tiszteletlen gesztust, mint valóban értékelhető zenei produktumot. Számos, nagyon komoly múlttal rendelkező zeneszerző ír hasonló mennyiségű szimfonikus zenét, amely aztán a stúdió filléreskedése (vagy egyéb ismeretlen ok) miatt még csak töredékében sem ér meg hivatalos kiadást, ilyen körülmények között pedig túlzónak érzek egy efféle megjelenést. Biztos, hogy három szabad zenehallgatási órámban más műveket vettem/veszek elő.
Jane Antonia Cornish: Közös titkunk
