Ugyan a hétköznapi használati tárgyak, berendezések, gépek zenébe történő bevonására számos példa felhozható, összességében vett ritkasága okán azonban még mindig érdekesnek és különlegesnek számít egy olyan muzsika megjelenése, amelyben a hangszerek mellett egyéb dolgok is szerepet kapnak. Ilyen például a Pink Floyd slágere, a "Money", melyben pénztárgépkattogás és -csilingelés hallható, de jó néhány további olyan formációt is említhetnénk, akik e meglehetősen tág zenei világba, az indusztriálba tartozó dalokkal álltak elő, ahol gépzajokat, ajtónyikorgásokat és egyéb hangokat alkalmaztak zenei elemként. Filmzenei vonatkozásban az utóbbi évek során Dario Marianelli a Vágy és vezeklés című drámához írt szerzeményével váltott ki szélesebb körű elismerést azzal, hogy igényesen fűzött bele írógépkattogást kompozíciójába, de említhetnénk még a Dexter-széria komponistáját, Daniel Lichtet is, aki emberi csonton zenélt. Hozzájuk csatlakozva hasonló érdekességgel rukkolt elő idén Brian Tyler is, aki egy kocsit vetett be hangszer gyanánt az elsősorban tévéfilmeket és sorozatokat jegyző Gabe Torres Gyötrelmes csapda című rendezéséhez készült aláfestésében.


A Gyötrelmes csapda az elmúlt időszakban megszaporodott, s népszerűvé vált klausztrofób, illetve döntően egy helyszínes produkciók sorát gyarapítja, melynek alaptörténete végletekig egyszerű: Jeremy Reins ügynök (akit a többek között Penge első ellenségét is megformáló Stephen Dorff alakít) egy szűk üvegdobozban ébred, amely egy kocsi csomagtartójában lapul. Fogvatartói egyetlen dologra kíváncsiak, mégpedig arra, hogy egy esetleges támadás, illetve fenyegetettség esetén hová menekítik az Egyesült Államok elnökét. A válasz kicsikarása érdekében az elrablók különféleképpen gyakorolnak nyomást Jeremyre, aki amellett, hogy megtagadja a válaszadást, minden egyes lehetőséget igyekszik megragadni arra, hogy kijusson a csapdából.

A Gyötrelmes csapda a vele leginkább rokonítható Élve eltemetvéhez képest lényegesen mozgalmasabbra sikerült, ugyanakkor utóbbi jóval feszültebb légkört tudott teremteni (mely elsősorban a környezeti zajok teljes hiányának, valamint Victor Reyes aláfestésének köszönhető), ezt pedig inkább egy akcióba forduló thrillerként jellemezhetnénk, amelynek majd’ minden pillanata előre kiszámítható.

Először a Varése Sarabande hivatalos honlapján találtam információt arról, hogy milyen muzsika is várható Tylertől ehhez a produkcióhoz, s amikor az elektroakusztikus minimalista score meghatározást olvastam, eszembe jutott tőle A gyilkos szoba című dráma zenei kísérete, melyet bár egyedinek tartok, végighallgatására teljes mértékben képtelen voltam. Így aztán számomra érdektelennek minősítettem a zenét mindaddig, amíg meg nem jelent egy rendkívül hangulatos klip a neten, amiben a zárótétel bemutatása közben lehullott a lepel arról, hogy honnan is származnak azok az érdekes hangok, illetve effektek, melyek a kompozíció szerves részét képezik. E kis videó annyira megfogott, hogy még a film megtekintése előtt meghallgattam a score-t, és közben nem az járt a fejemben, hogy ezalatt vajon éppen mi történhet a produkcióban, hanem arra koncentráltam, hogy minek a hangja szól vagy szólhat.


A score alapjaival kapcsolatosan Torres és Tyler maximálisan egyetértett mindketten úgy vélték, hogy nem volna szabad nagyzenekari művet komponálni, mert azzal könnyedén szertefoszlana a film minimalista stílusa – igaz azonban, hogy ezen félelmük némileg alaptalan volt, hiszen a szintén nagyobb részt egy helyszínen játszódó Ördögben vagy a már említett Élve eltemetvében is nagyzenekart használtak, s remekül működött. Miután mindent megbeszéltek, a komponista visszavonult stúdiójába, hogy felépítse a mindössze néhány hangszerre támaszkodó muzsika hangulatát, illetve megfelelő témákat komponáljon. Az autóhangok (úgymint a kazettás rádió gombjainak vagy az irányjelzőnek a kattogása, a hűtő ventillátorának moraja, az ajtózár kattanása stb.) beleszövése Tyler ötlete volt, ezzel szándékozta ugyanis megjeleníteni zenéjében a cselekmény helyszínét, pontosabban második főszereplőjét, a csomagtartót.

Ambient elemek, zongora, autóhangok, dobok, gitár, szintetizátor és samplingek együttese alkotja a muzsikát, amely némileg eltér az eddig ismert klausztrofób mozik aláfestésétől. Ennek fő oka a megannyi külső zajban keresendő, mert bár a játékidő nagyobb része a dobozban lévő Jeremyre összpontosít, e doboz nem a föld alatt van, hanem egy csomagtartóban, s minthogy az autó többnyire mozgásban van, a környezeti zajok (dudálás, kerékcsikorgás, más autók zaja stb.) olyan dinamikus és rapszodikus hátteret biztosítanak, amivel a zenének is fel kellett vennie a versenyt. A főbb dallamokat a nyitó ("Brake (Main Title)"), valamint zárótételek ("Brake (End Title)") foglalják magukban, és bár számos, az itt megismert motívumokon, illetve hangzáson alapuló, összeszedett muzsika hallható még a korongon (mint az "Inside the Box", a "Plae Blue Dot", az "Intrinsic Motion" vagy a "One Last Chance" is), vannak olyan tételek, amelyek kapcsán felmerült bennem a kérdés, hogy a tudatosságot vajon milyen mértékben írta felül a jelenetsorra történő improvizáció ("The Cold and the Dark", "Sense Memory")?

Az effektek mellett egy másik jellemzője a zenének a zongoratéma, melynek lágy verziói kellemes pontjai az egyébként ridegnek tűnő aláfestésnek. Ezzel Jeremy karakterét kívánta érzékeltetni Tyler, pontosabban azt, hogy a kiszabadulásért egyre elkeseredettebben küzdő ügynök miként próbál kapcsolatot teremteni a külvilággal, illetve miként igyekszik minden lehetőségben meglátni a reményt. Ide tartozik többek között a "The Blind Watchmaker", a "Regarding Melancholy", továbbá a legüdítőbb színfoltnak mondható "Coda" is, amely szerkezeti felépítését tekintve már a kommerszebb Tyler-művek drámai témáival rokonítható.


A Gyötrelmes csapdával kapcsolatos első beharangozót követő lemondásom eredménye végül az lett, hogy a score egy csapásra kedvelt hallgatnivalómmá vált, ugyanakkor a fenti értékelésemnél többet nem érdemel, mivel a zenei megoldás tekintetében érdekesnek és színesnek mondható muzsika sajnos szűkölködik a változatosságban. Az első néhány tétel után már egyértelműen belőhető a zenét ezúttal majdnem egyszemélyes hadseregként megteremtő Brian Tyler (aki az összes hangszeren maga játszik, továbbá egyedül vette fel és keverte ki a muzsikát) albuma, amely a játékidő előre haladása során mindössze egy-két alkalommal mutat eltérést az addig hallottakhoz képest, s azok is igen rövid ideig tartanak.