Manapság az eredettörténetek korát éljük, és még a mindenki által unásig ismert kezdetek esetében is kötelességüknek érzik a stúdiók, hogy nulláról kezdjék újra. Így hát a szuperhősök "ébredései" következetesen megkapják a maguk közel kétórás filmjeit (még akkor is, ha épp egyetlen mondattal összefoglalható lenne az indulás, mint például A fantasztikus négyes esetében), ezért nem zárható ki, hogy még párszor összefutunk a közeljövőben Pókember pókcsípéses sztorijával, Batman szüleinek halálát pedig már így is annyiszor láttuk, hogy jelentkezhetnénk a rendőrségen szemtanúként. Az 1995-ös Atomcsapat egy váratlan húzással nem fárasztotta a nézőt a kiindulóponttal, az előzmények elmesélése a nyitányban, egy rövid felirattal le van tudva, ez pedig nemcsak csodaszámba megy, de egyúttal követendő példának is kellene tekinteni a remake-készítőknek.


Amikor réges-régi, akár kedvencünkként is számon tartott filmeket előszedünk egy újbóli megtekintéshez, gyakran tapasztaljuk, hogy amire remekműként emlékeztünk, az valójában már csak nagy elnézéssel tekinthető akár csupán nézhetőnek is. A hazánkban a kitaláláskor bizonyára rettenetesen menő csengésűnek tartott címet kapó első Power Rangers-film nem ilyen, mert erre talán már a premierje idején is ujjal mutogathattak. Akik viszont nem így tettek, és ellátogattak a moziba, azok világszerte 66 millió dollárt hagytak a kasszáknál, a 15 milliós büdzsé pedig már hazájában visszacsorgott a gyártónak. Biztos volt, hogy napjainkban is eszébe jut valakinek a formáció feltámasztása, egyedül csak az a meglepő, hogy a feldolgozásra egészen 2017-ig kellett várni – már aki várt rá. Én aztán nem, mert bár a kilencvenes évek elején-közepén sok szombat estémet töltöttem moziban, a 156 részt megélt, 1993-ban indult tévésorozaton alapuló, Bryan Spicer rendezte Atomcsapat még így sem lépte át tudatosan akkoriban az ingerküszöbömet, csak most láttam először. A két évvel későbbi folytatással, a Turbócsapattal viszont már sosem szeretnék megismerkedni.

A leginkább zsírkréták bűvöletében élő óvodások ihlette tarkaságú, béna motorosruhákra emlékeztető göncökben feszítő csapat tagjai hétköznapi fiatalok, akiket egy a bolygónkra évszázadokkal korábban érkezett jóságos földönkívüli, Zordon emberfeletti képességekkel ruházott fel, hogy a segítségükkel harcoljon a gonosz erők ellen. Ez az erő ezúttal egy idegen lényt, Randag Ooze-t jelenti, akit korábbi rangersek már foglyul ejtettek ugyan, de az őt rejtő kamrát egy építkezés során megtalálják, Ooze pedig kiszabadul, hogy csatlósaival együtt uralma alá hajtsa a Földet.


Mint látható, a sztori jól illeszkedik a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli fantasyk univerzumába, még abban is, hogy a közreműködők neve nem véletlenül merült feledésbe, hiszen maximum korabeli reklámokhoz elég tehetséggel rendelkeznek, azaz mindegyiküknél jelen van a látványos túljátszás. A tévésorozatban látható trükkök a vászonra adaptáláskor némileg javultak, bár a hazai VHS-kiadás borítóján szereplő "a Jurassic Parkot is megszégyenítő speciális effektusok" megfogalmazás persze megmosolyogtató túlzás. A jelmezek, a festett hátterű stúdiós díszletek, illetve a maszkok természetesen látványosan műanyagok, ezzel is kipipálhatók az ilyen alkotásokkal szemben támasztott, eleve lejjebb adott elvárások, plusz van még helyes, fantasy-bikinis amazon is, hogy minden stimmeljen a zsánerhez. Furcsa viszont, hogy bár csak bele-bele akartam nézni az Atomcsapatba, mégis miként működik a zenéje, végül előtte ragadtam. Van az egésznek egy megfoghatatlan bája, amolyan békebeli ifjúsági filmes hangulat lengi be (leszámítva a "látványos" nindzsakoreográfiát), ami miatt nem tudtam rá haragudni egy cseppet sem, inkább egy szórakoztató, végtelenül naiv kordokumentumként fogtam fel. A magyar verzió érdekessége, hogy az eredeti Ivan Ooze-ból nálunk Randag Ooze lett, holott a rendszerváltáson már több éve átestünk 1995-ben, de talán az átkosban az öncenzúra túl erősen rögzült az illetékesben, és biztos, ami biztos alapon átkeresztelte, nehogy baj legyen az oroszos csengésből. Ez mindenesetre azzal járt, hogy az univerzumszerte rettegett gonosz neve a hazai változatban az Indul a bakterház főhősét juttathatja eszünkbe.

Ne essünk abba a hibába, hogy úgy véljük: egy rossz filmnek nem lehet jó zenéje, mert az Atomcsapat aláfestése is e vélekedésre cáfol rá. Alkotója, Graeme Revell nagy utat tett meg, mire a szimfonikus muzsikákig eljutott, mert abban az SPK nevű, teljesen őrült, indusztriál zörgésben utazó avantgárd bandában kezdte, melyhez okkal nem kötünk egyetlen slágert sem. Az 1978-1988 között létező ausztrál zenekar nevének megfejtésére egyébként több, vélhetően a rajongók által kitalált variáció is létezik, ezek egyike a Sebészeti Pénisz Klinika.


Hogy milyen trauma érhette Revellt, amelynek hatására kiiktatta a szerzeményeihez felhasználható eszközök közül a flexet, a hangszerekre pedig már nem ellenségként tekintett, azt nem tudni, de az SPK feloszlását követő évtizedben olyan filmek hallgatóbarát kíséreteit jegyezte, mint például A kéz, amely a bölcsőt ringatja, A tanú teste, A holló vagy a Nincs alku, illetve az Atomcsapat. Utóbbihoz született, a The West Australian Symphony Orchestra által előadott score-jával a lehető legtradicionálisabb, vegytisztán szimfonikus kalandzenei vonalat követte. A minőség hallatán néhol nem lenne túlzás akár Jerry Goldsmith nevét is emlegetni – utóbbi egyébként pont Revellt követte a posztján, amikor koncepcióváltás miatt utóbbi muzsikáját lecserélték A 13. harcosnál. A kalandfilmzenék nagyjait idéző stílusra jó példa a tulajdonképpeni csapattéma, a "The Great Power", mely pont a kellő mértékben dallamos, hősies és lelkesítő – ezt olyan tételekben hallhatjuk még, mint a "Freddy to the Rescue" és a "Zordon Is Saved", s minden felcsendülésekor nagyszerű. Akad még egy hasonlóan ünnepélyes szerzemény is a kiadványon: a "Power Rangers Triumph" című, akár egy westernfilmben is sikerrel helytálló győzelmi dallam. A nagy ívű darabok sorában meg kell említeni a "Summoning the Ninjetti"-t is, mely a csapattémán alapul, és halkabb, bensőségesebb formában jeleníti meg azt.

A főgonosz is kapott egy motívumot: ezt a kórusos, harsány kürtökkel teli, leheletnyit fenyegető hangvételű "Ivan Ooze" tárja elénk. Külön fejezetet képeznek a körmök lerágását nem különösebben garantáló izgalmakkal járó összecsapások alatti szerzemények. A "The Tengu's Attack", a "Jurassic Ride", a "Battle with the Gatekeepers", a "Metamorphicons Confront the Rangers" és a "The Megazord Battle" noha nem tudnak megragadni a fülben, kétségkívül fékezhetetlen lendületű szimfonikus akciómuzsikák, melyek a nagyzenekar összes tagját alaposan megmozgatják. A kórus nem egy helyen jelen van, és többek között olyan szerzeményekhez ad pluszt, mint a sejtelmes "The Monolith" vagy a harcias "Leap to Our Doom".


A tévésorozat egyik védjegye a Rangers-témának megfelelő gyengécske hajmetál szám, a "Go Go Power Rangers", amely e filmben is elhangzik, és a 2017-es produkció sem hanyagolta. A dalt az eredeti széria kreátorai, Shuki Levy és Haim Saban írták, előadója pedig az alkalmi jellegű The Power Rangers Orchestra, melynek két ismertebb tagja Matt Sorum (Velvet Revolver) és a "Be With You"-val elhíresült Mr. Big énekese, Eric Martin. A felvétel az Atomcsapat mozikba kerülésekor kihozott válogatásalbumon kapott helyet, olyan akkori, mára dögunalmassá vált slágerek mellett, mint a "The Power" a Snaptől vagy a "Trouble" egy másik egyszámos alakulattól, a Shampoo-tól. Valamint ezen találjuk meg a szintén nem tiszteletre méltóan komplex munkássággal rendelkező Carl Douglas egyetlen slágerének átdolgozását "Kung Fu Dancing" címen, s hogy javuljon az összkép a zenetörténelemben komolyabb nyomot is hagyó veteránokkal, a Red Hot Chili Peppers és a Van Halen egy-egy nótája is felfért a betétdalos lemezre.


Ami az instrumentális anyagot illeti, a végeredményhez köze van Tim Simonecnek is, aki napjainkban Michael Giacchino állandó munkatársa, és aki a rangersek dallamaihoz karmesterként és hangszerelőként járult hozzá. Érdekes módon nem a 2017-es alkotás hírének hatására vettem elő Graeme Revell ezen munkáját, hanem mert feltérképeztem, hogy mit nem hallottam még a szerző – szigorúan filmzenei, nem SPK-s – biográfiájából, és a néhány kimaradt darab közül ez volt az egyik. Mivel Revellre nagyon régen ráillesztettem a "Hollywood legmegbízhatatlanabb zeneszerzője" titulust, hiszen egy adott muzsikája éppúgy sikerülhet nagyszerűre, mint borzalmasra, egészen kellemes meglepetés ért, amikor lepörgött ez a bő félórányi score. E jelentéktelen időtartam egyébként a Varése Sarabande kiadványait ekkoriban jellemezte, ami miatt sokan utáltuk két évtizede a céget. Nem tudnám megmondani, hogy ezúttal mennyi szerzemény maradt le a soundtrackről, de különösebb hiányérzetem nincs: ha hiányzik is valami, ez a 35 perc még így is jól szemlélteti Revell elképzeléseit. Egy nem korszakalkotó, de – különösen az Atomcsapat színvonalához képest – meglepően rendben lévő, több kiemelkedő témával rendelkező aláfestést komponált, melyet a régi kalandfilmzenék és a művész kedvelői bizonyára jó érzéssel hallgathatnak.