Haim Saban és Shuki Levy a kilencvenes évek során számos japán alkotás hollywoodi megfelelőjét álmodta tévéképernyőre, s e folyamat eredményeként láthatott 1993-ban napvilágot a Mighty Morphin Power Rangers-folyam is, amely a hetvenes évekre visszanyúló múlttal büszkélkedő Himitsu Sentai Gorengerből táplálkozott. A Saban Entertainment égisze alatt futó széria három évadot élt meg, sikere hatására pedig a hozzájuk kapcsolódó árucikkekre (játékfigurák, ajándéktárgyak stb.) épülő üzletág kellő mértékben vált jövedelmezővé. Az "addig üssük a vasat, amíg meleg" elvet követve a rangerek történetei első körben a mozikban próbáltak helytállni (ezzel hazánkban Atomcsapatként, folytatásával pedig Turbócsapatként találkozhattunk), majd sorra követték egymást a különböző alcímeket viselő sorozatok, így napjainkra a Power Rangers-vonal egy teljesen önálló univerzumot tudhat magáénak.


Mivel folyamatosan készülnek az újabbnál újabb szériák – közülük néhány itthon is bemutatásra került –, csupán idő kérdése volt, mikor próbálják meg jelenkorunk tini közönségével megbarátkoztatni ezeket a hősöket. A Saban Capital Group és a Lionsgate 2014 májusában jelentette be, hogy szárnyuk alá vették a projektet, e hír azonban érdeklődés helyett csupán nosztalgikus emlékeket ébresztett bennem. Bevallom, az eredeti Power Rangerst annak idején hétről hétre figyelemmel kísértem, ráadásul, mivel anno még nem volt ennyi magyar tévécsatorna, a Youtube, illetve a megannyi megosztó portál szintén fasorban sem volt (hiszen az internet sem létezett), a "nyugati csodát" a német nyelvű adók hozták el nekem. A gonosz ellen tarkabarka sztreccsruhákban, a végletekig lebutított mozgású, Transformers-szerű robotok (ami alatt korántsem a mostani, Michael Bay-féléket kell érteni, hanem a nyolcvanas évek rajzfilmjeiben láthatóakat) közreműködésével harcoló fiatalok már akkoriban is furának tűntek, ugyanakkor volt egyfajta varázsuk, ami miatt képernyő elé ültem. Igaz, mai fejjel nézve éppúgy értetlenül, kínosan feszengve állok egykori rajongásom előtt, ahogyan másik régi sci-fi kedvencem, a Power kapitány és a jövő katonái említésekor.

A direktori széket a johannesburgi születésű Dean Israelite foglalhatta el, akinek első egész estés mozija a 2015-ös Az Almanach-projekt volt, amelyet követően a Power Rangers meglehetősen öles előrelépésnek számított a maga százmilliós büdzséjével. Míg a fiatal harcosokat a különösebb színészi múlttal még nem rendelkező Dacre Montgomery (Stranger Things), Naomi Scott (A harminchármak), RJ Cyler (Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni), Ludi Lin (Marco Polo) és az énekesnő Becky G. személyesítik meg, addig mentorukat, Zordont Bryan Cranston (Totál szívás, de feltűnt a klasszikus Mighty Morphin Power Rangers-szériában is) alakítja, segítőjüknek, Alpha 5-nek Bill Hader (Kész katasztrófa) kölcsönzi a hangját, ősi ellenségük, Rita Repulsa bőrébe pedig Elizabeth Banks (Az éhezők viadala-sorozat) bújt bele. Már az előzetesből is kitűnik, hogy a technika fejlődése és a kellő mérvű anyagi keret jókorát dobott a hősök, illetve robotjaik megjelenésén, és az általam olvasott beszámolók szerint a film hozza a tőle elvárható szintet (ezt ki-ki értse pozitívumként vagy negatívumként), amit a bevételi adatok is alátámasztanak, ám valahogy mégsem érzem azt, hogy ennek a rebootnak mozis keretek között kellene esélyt adnom.


Amikor a Power Rangersszel kapcsolatos munkálatok zöld utat kaptak, még Roberto Orci bábáskodott a produkció felett, a Star Trek: Mindenen túlban azonban nagyobb potenciált látott, ezért utóbbi kedvéért hátrahagyta ifjú rangerjeit. Ahhoz viszont elegendő időt töltött a stábban producerként, hogy gyakori munkatársát, Brian Tylert tegye meg dallamfelelősnek, akit Orci kilépése nem tántorított el, a témához ugyanis – a Dragonball: Evolúcióhoz hasonlóan – fiatalkori emlékek fűzték, ezért személyesebbnek tekintette a kínálkozó lehetőséget annál, mintsem hogy ő is leléceljen. A szerzőnek ezúttal olyan együttesekkel és énekesekkel kellett osztoznia a kíséretet igénylő jeleneteken, mint például Beyoncé, Ricky Luna, a Twenty One Pilots vagy a Phantogram, a betétdalok közül azonban végül csak a With You, Santigold és Vince Staples által közösen előadott, a Snap "The Power"-jén alapuló "Give It All" jelent meg önállóan, de az is csak a Varése Sarabande filmzenealbumának zárásaként.

"A muzsika hangulatáról már akkor megegyeztünk a rendezővel, amikor a projekt még csak a szkript fázisánál tartott. Azt szerettük volna elérni, hogy egyszerre legyen múltidéző, tematikus, fülbemászó és érzelemgazdag" – mesélte Tyler, majd hozzátette: "A Power Rangerek olyan központi témát kaptak, amely mind az ötükre érvényes. Úgy szerettem volna őket zeneileg megjeleníteni, mint akik számukra esélytelennek hitt dolgokat értek el. Ezért motívumuk nem hősies, hanem inkább szívből jövő". A szerző által leírtak remekül visszaköszönnek a "Power Rangers Theme"-ben, amelyen ugyan érződik a diadalittasság, a fennköltség, szó szerint vett hőstémának azonban tényleg nem nevezhető. A címszereplő formáció dallama úgy képezi a score gerincét, hogy számtalan stílusban, hangszerelésben köszön vissza többek között az "It's Morphing Time!"-ban, az érzelmes "Confessions"-ben, a "United"-ban vagy éppen a komorabb hangvételű "You Were Born for This"-ben. E vezérfonal azonban többször csendül fel olyan megoldások kíséretében, amelyek első hallásra nem Tylert, hanem inkább Ramin Djawadit, Steve Jablonskyt, Lorne Balfe-ot vagy a Daft Punk Tron: Örökséghez írt munkáját idézik, ezért első körben némi ellenszenvet tápláltam a muzsika iránt. Másodjára azonban már hasonlóan tekintettem rá, mint a szerzőtől A Föld inváziója – Csata: Los Angeles kíséretére: vannak benne Remote Control-os megoldások, de mégis észrevehető benne Tyler látásmódja – a Transformers Prime széria és a Tini nindzsa teknőcök mozi ugyanilyen vonásokban tobzódó lemezeivel viszont az erőteljes RC-hatás okán nem tudtam ilyen engedékeny lenni.


A xXx: Újra akcióban score-jának ismertetőjét azzal zártam, hogy az ott hallott pörgős, hentelős akciómuzsika a Halálos iramban 8. és a Power Rangers esetén bizonyosan visszaköszön majd, utóbbi kapcsán viszont be kell látnom, tévedtem. Bár Israelite mozijának aláfestése nem fukarkodik akciómegoldásokban, a képsorokat nem a hirtelen, csapongó, harsány elektronikus praktikákkal tarkított variációk támasztják alá, hanem dallamosabb felépítésű társaik. Ilyenek figyelhetőek meg például a "Seek Those Who Are Worthy"-ban, a "Destiny"-ben, a "Goldar"-ban, a "The Lost Ship"-ben, a "Hold the Line"-ban, illetőleg a "Together We Stand"-ben - utóbbi kettő ráadásul azt is példázza, hogy az akciórészek a tini hősökkel karöltve törekednek a fejlődésre. S minthogy a Power Rangers-csapatot újoncok alkotják, Tyler - amennyire csak lehetett - szakított a klasszikus folyam kíséretének stílusával, motívumaival, ezzel párhuzamosan viszont tisztában volt azzal, hogy nem láthatnánk vérbeli Rangers-bevetést akkor, ha kihagyja a Levy és Saban által jegyzett "Go Go Power Rangers" indulót. Ennek instrumentális változatát a "Let's Ride"-ba, valamint a "Go Go Power Rangers / End Titles"-be olvasztotta bele a szerző, aki ennek köszönhetően egy kisebb mérvű nosztalgiafaktort biztosított az eredeti szériát ismerő hallgatók részére. Tyler azonban a motívumok megalkotásakor nemcsak a csapatot tartotta szem előtt: a harcosok robotjai éppúgy részesültek dallamsorban ("The Zords"), mint a belőlük összeálló óriásgép ("Megazord") vagy pártfogójuk, Zordon ("Zordon Awakes"). De természetesen Repulsa sem maradt ki a szórásból ("Rita"), ám míg témája a vártnak megfelelően, morgó rezesekre és elnyújtott, vészjósló vonósokra épül, valahogy mégsem sugallja azt a tipikus főgonosz-jellemzést, amilyet mondjuk a Thor: Sötét világ vagy a Vasember 3. vonatkozásában hallhattunk a szerzőtől.

Arról, hogy hetvennyolc percen keresztül ne egy folyamatosan zakatoló score-t halljunk, számtalan lassú, melankolikus, érzelgős kompozíció gondoskodik, melyek egyenletesen kerültek szétosztásra - a tracklista így nincs összhangban a film kronológiájával. A sort a "Confessions" indítja, amely Tyler jellegzetes emocionális megközelítéséből táplálkozik (a Halálos iramban-folyam bensőségesebb darabjait éppúgy megidézi tőle, mint A Lazarus-terv kíséretét), majd folytatódik a főtémába torkolló "United"-del, a "Metamorphosis"-szal, a végén némiképp tempósabbá váló "The Morphing Grid"-del, a "Reflection"-nel, a "Be Who You Want to Be"-vel, a "This Is What Matters"-szel, s zárul a "Square One"-nal. A magam részéről ezek a tételek járulnak hozzá leginkább ahhoz, hogy a Power Rangers-muzsika nem került a Transformers Prime és a Tini nindzsa teknőcök score-jának sorsára.


Minthogy a muzsika megismerésekor vegyes érzések támadtak bennem, mielőtt nekiültem volna az ismertetőmnek, körbenéztem a neten, hogy lássam, ki milyen véleménnyel van a kíséretről. Bár én mostanra valamelyest kibékültem ezzel a fajta megközelítéssel, azokkal értek egyet, akik az alábbi párhuzamot vonták a film, illetve a score között: a Power Rangers tipikus popcornmozi, s az elmúlt másfél évtizedben megfigyelhető gyakorlathoz hűen, ehhez idomuló kíséretet is kapott. Gondot ugyanakkor én is látok abban, hogy mindez Brian Tyler kezei közül került ki, aki az ismeretlenségből sikeresen tört fel a nagy költségvetésű alkotások világába, ugyanakkor a futószalagszerű üzeme okán egyre kevesebb olyan ütős muzsikát szerez, mint karrierje hajnalán – a Frank Herbert: A Dűne gyermekei című minisorozat itt éppúgy remek példa, mint az Idővonal, az Isten haragja, a Pánik vagy A sötétség leple. Kíváncsi lennék, hogy ez a fajta út azért bukkant-e fel repertoárjában egyre többször az elmúlt időszakban, mert megbízói ezt kérték tőle, vagy azért, mert az ebben történő alkotás kisebb ellenállást jelent az ilyen zsánerű mozik vonatkozásában. Egy biztos: ez a korong nemcsak azt mutatja meg, hogy szerzője mennyire képes idomulni a trendekhez, hanem azt is, hogy emellett saját stílusát sem hagyja maradéktalanul elnyomni.