Getno (2004)
- zene: Balázs Elemér
- kiadó: kiadatlan
Egy itthon sehogy sem boldoguló háromtagú család fogja magát, és kiköltözik az Amerikában élő nagypapához (Király Levente). Apu (Gesztesi Károly) a papa vállalkozásában kezd el dolgozni, anyu (Szalontay Tünde) takarítónő lesz, lányuk (Péter Kata) pedig egy gyorsétterem alkalmazottja. Minden jel arra mutat, hogy álmaik nem épp úgy valósulnak meg, ahogyan azt elképzelték...
A sokoldalú rendező, Salamon András nem ma kezdte a pályát. Karrierje gyerekszínészként indult, majd operatőrré, illetve rendezővé vált, legismertebb alkotása pedig az 1998-as Közel a szerelemhez volt (melynek zenéjéért egyébként az Anima Sound System volt felelős). Ezúttal valami félresikerült. Getno című alkotása a vígjátékok sorát erősíti, csak kár, hogy nem annak készült, drámának viszont értékelhetetlen. Nem feltétlenül a kézikamerának köszönhető, hogy – a jobb sorsra érdemes színészek ellenére – az egész vállalkozást belengi a nagyfokú amatőrizmus, mert például egy alkalommal belóg a képbe még az autó is, amiből az adott jelenetet rögzítik. Az egybe nem igazán álló szcénákban teljesen ésszerűtlenül viselkedő karakterekkel sem nagyon sikerülhet együtt érezni. Az évtizedek óta kint élő nagypapa (Király Levente nem véletlenül lett a Nemzet Színésze, de hogy miért, az nem innen derül ki) hibátlanul beszél magyarul, egyedül a sivatagot hívja "dezőrtnek", és a "fáking kóbor kutyát" nem látja szívesen otthonában – ebből derül ki, hogy ő "amerikás magyar". A családfő (Gesztesi Károlyban van valami elfojtott agresszivitás, ami miatt nem lett éppen ideális választás egy ilyen szerepre) meg egy akkora mamlasz, hogy amikor például elkezd felmászni egy létrára egy eleve nyögvenyelősen kitalált cselekményszálban, már tudjuk, hogy milyen módon fog lejutni róla – tehát a "fordulatok" is meglehetősen váratlanul érhetik a nézőt.
Költségvetési okokból művészinek szánt, ám kifejezetten primitív megvalósításokkal is találkozhatunk: két jármű úgy ütközik össze, hogy csak elsuhanó fákat látunk, egy minden logikát nélkülöző autós üldözésnél pedig úgy borul fel az egyik fél, hogy okára nincs magyarázat. Ebben a logikátlan világban a potenciális gerincsérültet elkezdik a földön vonszolni, a közlekedési baleset áldozatát meg keresztben fektetik a tolókocsiba, ami aztán szépen meg is nehezíti a bejutást a kórházba – mindez a sokadik vidám perccel gazdagítja a komolyan addig sem vehető történetet. Szereplőink olykor mesterkélten örülnek valaminek, de az sosem jön át, hogy minek, ami különösen a lezárásra igaz. Az egész vállalkozás elkészültét két dolog motiválhatta: a két női főszereplő mellét mindenféleképpen meg akarta mutatni Salamon, ami nem is róható fel neki, az azonban annál inkább, hogy nem a saját pénzéből nézett körbe Las Vegasban.
Mindig örülök, ha jó magyar filmzenéről számolhatok be honlapunkon, persze más kérdés, hogy ha ezen múlna a boldogságom, meglehetősen boldogtalan lennék – és ezzel jellemeztem is a hazai aláfestések mostoha sorsát. Filmünkkel ráadásul különösen nagy gondban vagyok, hiszen senkinek nem ajánlanám, ám aki megfogadja tanácsom, nem hallhatja Balázs Elemér kiváló aláfestését sem, ami az egyetlen pozitívum az egész vállalkozásban. A komponista ugyan a jazz világából érkezett, de kedvenc filmzeneszerzői közt olyan nevek találhatók, mint Ennio Morricone, John Williams vagy Vladimir Cosma. A Getnonál azt tartotta elsősorban szem előtt, hogy ne csak megtörje valami a csendet, hanem az aláfestés amellett, hogy passzoljon a jelenethez, még "szóljon is valamiről". Bár elsőfilmesként kifejezetten szabad kezet nem kapott a rendezőtől, ennek ellenére szerencsére nem érezni a végeredményen, hogy olykor más utat kellett követnie, mint az általa helyesnek vélt.
A szerzeményeket saját zenekarával, a Balázs Elemér Grouppal adja elő (ő maga dobol és szintetizátoron játszik), így természetesen a zenei megközelítés hű maradt stílusához. A szerzemények körülbelül fele volt előre megírt, a maradék improvizáció, a zenei felvételek pedig egy hetet vettek igénybe. Ennek során a tizenkét tag, illetve közreműködő kisebb kamaraformációkban játszotta fel az aláfestést, miközben pergett előttük a film. Az instrumentumok között az akusztikus gitár kap sokszor szólószerepet, de a palettán a zongora és a szintetizátor, az ütőhangszerek, a trombita, sőt a tárogató és a cimbalom is megtalálható.
Már a filmbeli első percek alatt váratlanul ért, hogy mennyire igényes és stílusos, a magyar filmektől abszolút szokatlan, ambientes, finoman jazzes stílusú zene szól. A nyugodt, fülbemászó dallamok aztán végig is kísérik a produkciót, az aláfestés pedig kiérdemli azt, hogy minden pillanatára odafigyeljünk, sőt kifejezetten jó érzés hallgatni. A Group egyik jellegzetessége, hogy két énekes is közreműködik dalaikban, Kazai Ági és Winand Gábor kettőse révén végül betétdalok túlzott használatára sem volt szükség, a vokáljukat felhasználó témák mintegy kiváltották ezeket. Két dal azért akad: az Animától az átlagos "Legyen úgy" hallható, míg a stáblista alatt a Ghymes "Szárnyaskezű szeretők" című, igazán különleges hangulatú felvétele bukkan fel. Utóbbi jól idomul Balázs Elemér instrumentális aláfestéséhez is, amely sajnos nem került kiadásra. A zene mintegy harminc százaléka azonban megtalálható a csapat harmadik, Refracting Sounds című albumán, mely 2005-ben az év hazai jazzalbuma lett. Remélhetőleg nem ez volt az utolsó filmes felbukkanásuk, azt azonban merem remélni, hogy ez a visszatérés egy olyan produkciónál történik meg legközelebb, ami a Getnonál sokkal jobban megérdemli azt.
A sokoldalú rendező, Salamon András nem ma kezdte a pályát. Karrierje gyerekszínészként indult, majd operatőrré, illetve rendezővé vált, legismertebb alkotása pedig az 1998-as Közel a szerelemhez volt (melynek zenéjéért egyébként az Anima Sound System volt felelős). Ezúttal valami félresikerült. Getno című alkotása a vígjátékok sorát erősíti, csak kár, hogy nem annak készült, drámának viszont értékelhetetlen. Nem feltétlenül a kézikamerának köszönhető, hogy – a jobb sorsra érdemes színészek ellenére – az egész vállalkozást belengi a nagyfokú amatőrizmus, mert például egy alkalommal belóg a képbe még az autó is, amiből az adott jelenetet rögzítik. Az egybe nem igazán álló szcénákban teljesen ésszerűtlenül viselkedő karakterekkel sem nagyon sikerülhet együtt érezni. Az évtizedek óta kint élő nagypapa (Király Levente nem véletlenül lett a Nemzet Színésze, de hogy miért, az nem innen derül ki) hibátlanul beszél magyarul, egyedül a sivatagot hívja "dezőrtnek", és a "fáking kóbor kutyát" nem látja szívesen otthonában – ebből derül ki, hogy ő "amerikás magyar". A családfő (Gesztesi Károlyban van valami elfojtott agresszivitás, ami miatt nem lett éppen ideális választás egy ilyen szerepre) meg egy akkora mamlasz, hogy amikor például elkezd felmászni egy létrára egy eleve nyögvenyelősen kitalált cselekményszálban, már tudjuk, hogy milyen módon fog lejutni róla – tehát a "fordulatok" is meglehetősen váratlanul érhetik a nézőt.
Költségvetési okokból művészinek szánt, ám kifejezetten primitív megvalósításokkal is találkozhatunk: két jármű úgy ütközik össze, hogy csak elsuhanó fákat látunk, egy minden logikát nélkülöző autós üldözésnél pedig úgy borul fel az egyik fél, hogy okára nincs magyarázat. Ebben a logikátlan világban a potenciális gerincsérültet elkezdik a földön vonszolni, a közlekedési baleset áldozatát meg keresztben fektetik a tolókocsiba, ami aztán szépen meg is nehezíti a bejutást a kórházba – mindez a sokadik vidám perccel gazdagítja a komolyan addig sem vehető történetet. Szereplőink olykor mesterkélten örülnek valaminek, de az sosem jön át, hogy minek, ami különösen a lezárásra igaz. Az egész vállalkozás elkészültét két dolog motiválhatta: a két női főszereplő mellét mindenféleképpen meg akarta mutatni Salamon, ami nem is róható fel neki, az azonban annál inkább, hogy nem a saját pénzéből nézett körbe Las Vegasban.
Mindig örülök, ha jó magyar filmzenéről számolhatok be honlapunkon, persze más kérdés, hogy ha ezen múlna a boldogságom, meglehetősen boldogtalan lennék – és ezzel jellemeztem is a hazai aláfestések mostoha sorsát. Filmünkkel ráadásul különösen nagy gondban vagyok, hiszen senkinek nem ajánlanám, ám aki megfogadja tanácsom, nem hallhatja Balázs Elemér kiváló aláfestését sem, ami az egyetlen pozitívum az egész vállalkozásban. A komponista ugyan a jazz világából érkezett, de kedvenc filmzeneszerzői közt olyan nevek találhatók, mint Ennio Morricone, John Williams vagy Vladimir Cosma. A Getnonál azt tartotta elsősorban szem előtt, hogy ne csak megtörje valami a csendet, hanem az aláfestés amellett, hogy passzoljon a jelenethez, még "szóljon is valamiről". Bár elsőfilmesként kifejezetten szabad kezet nem kapott a rendezőtől, ennek ellenére szerencsére nem érezni a végeredményen, hogy olykor más utat kellett követnie, mint az általa helyesnek vélt.
A szerzeményeket saját zenekarával, a Balázs Elemér Grouppal adja elő (ő maga dobol és szintetizátoron játszik), így természetesen a zenei megközelítés hű maradt stílusához. A szerzemények körülbelül fele volt előre megírt, a maradék improvizáció, a zenei felvételek pedig egy hetet vettek igénybe. Ennek során a tizenkét tag, illetve közreműködő kisebb kamaraformációkban játszotta fel az aláfestést, miközben pergett előttük a film. Az instrumentumok között az akusztikus gitár kap sokszor szólószerepet, de a palettán a zongora és a szintetizátor, az ütőhangszerek, a trombita, sőt a tárogató és a cimbalom is megtalálható.
Már a filmbeli első percek alatt váratlanul ért, hogy mennyire igényes és stílusos, a magyar filmektől abszolút szokatlan, ambientes, finoman jazzes stílusú zene szól. A nyugodt, fülbemászó dallamok aztán végig is kísérik a produkciót, az aláfestés pedig kiérdemli azt, hogy minden pillanatára odafigyeljünk, sőt kifejezetten jó érzés hallgatni. A Group egyik jellegzetessége, hogy két énekes is közreműködik dalaikban, Kazai Ági és Winand Gábor kettőse révén végül betétdalok túlzott használatára sem volt szükség, a vokáljukat felhasználó témák mintegy kiváltották ezeket. Két dal azért akad: az Animától az átlagos "Legyen úgy" hallható, míg a stáblista alatt a Ghymes "Szárnyaskezű szeretők" című, igazán különleges hangulatú felvétele bukkan fel. Utóbbi jól idomul Balázs Elemér instrumentális aláfestéséhez is, amely sajnos nem került kiadásra. A zene mintegy harminc százaléka azonban megtalálható a csapat harmadik, Refracting Sounds című albumán, mely 2005-ben az év hazai jazzalbuma lett. Remélhetőleg nem ez volt az utolsó filmes felbukkanásuk, azt azonban merem remélni, hogy ez a visszatérés egy olyan produkciónál történik meg legközelebb, ami a Getnonál sokkal jobban megérdemli azt.
Bíró Zsolt
2009. 01. 04.
2009. 01. 04.
