Az erős női karakterek nem túl terjedelmes listáját Jennifer Lopez egy bérgyilkost alakítva bővítette. A név nélküli címszereplő alkut kötne az FBI-jal, mely alapján feladja két, fegyverkereskedelemmel foglalkozó egykori barátját (Gael Garcia Bernal, Joseph Fiennes) az ügynökségnek, amennyiben az garantálja, hogy a tanúvédelmi program keretén belül megvédik őt és születendő gyerekét. Azonban az egyik bűnöző csapatával rajtaüt az egyezség helyszínéül szolgáló védett házon, nyomukban pedig több halott ügynök marad. A szervezet az anyának így már csak egy köztes megoldást ajánl fel: örökbe kell adnia lányát, s annak biztonsága érdekében többet nem találkozhat vele. Hosszú évek elteltével a világtól elvonult nő tudomására jut, hogy kamasszá cseperedett utóda élete veszélybe került, így visszatér, hogy megóvja.


J-Lo szerencsére képes arra, hogy filmszerepeiben elfeledtesse a nézőkkel azt a nem túl rokonszenves dívaképet, amely a médiában átszűrődik róla, és jól állnak neki az olyan karakterek, mint amilyeneket a Most már elég!-ben, A sejtben vagy a Mint a kámforban hozott. Az Anya nem miatta lett feledhető, és még csak teljesen hiteltelennek sem mondanám akcióhősként. Többnyire nem puszta kézzel esik neki ellenségeinek: szögesdróttal áttekert ököllel vallat, és bukósisakkal üti ki a kellemetlenkedő civilt – utóbbi jelenet kifejezetten bevállalós lett. Ugyanakkor kevés a pozitívum, Niki Caro (A bálnalovas, Mulan) egy ígéretesnek tűnő, ám az átlagosság skatulyájából végül ki nem emelkedő akciómozit rendezett, melynek – Apa címmel – főszereplője lehetne akár Liam Neeson vagy Jason Momoa is (a sztori eleve olyan, mintha utóbbi Édes kislányom és Braven című félresikerült opuszai lennének összegyúrva), akkor is ugyanilyen átlagos volna.


Két fontos betétdal van jelen, közös bennük, hogy egyik sem illik ide. Az éjszakai rajtaütés alatt a Massive Attack „Angel”-je, míg a kislány felkészítése alatt a Portishead „Roads”-a szól, ám mindkét esetben túl átlátszó az erőlködés, hogy e remek klasszikusok majd lenyűgözővé változtatják a jeleneteket; az ilyesmi Michael Mann-nek sokkal természetesebben megy. Gond van az instrumentális trackekkel is, melyek kreátora, Germaine Franco legismertebb mozija a számára Grammy-díjat és Oscar-jelölést hozó Encanto, továbbá – John Debney társaságában – ő írta a Dóra és az elveszett Aranyváros, valamint a Jeremy Renner-féle Haverok harca aláfestését is. Kifejezetten támogatom, hogy Hollywood a női zeneszerzőknek ne mindig csak drámákat és vígjátékokat biztosítson, de az Anya esetében az a helyzet, hogy Franco meglehetősen felemásan teljesített. A zongorára írt főtémával és különféle változataival kimondottan hatásosan követi az anya és lánya problémás kapcsolatának alakulását, az érzelmes oldal vonatkozásában tehát jól működik a Royal Scottish National Orchestra közreműködésével feljátszott mű, a pörgősebb jelenetek elektronikával bőségesen megszórt kísérete viszont teljesen érdektelen lett. Nem véletlen, hogy az alább felsorolt kiemelkedő trackek közt mindössze egyetlen akciódarab árválkodik: a havannai üldözés alatt szóló, mindössze egyperces „El Malecón Chase Pt.1” flamencóba oltott Jason Bourne-muzsikaként jellemezhető. A komponista lendületes szerzeményei kuszák, a koncepció fésületlen, e tételek nem bírnak kicsit sem érdekessé válni. Azt ugyanakkor érdemes figyelembe venni, hogy ez a szerző első akciófilmje, és e szegmens legelismertebb mai komponistái sem feltétlenül szállítottak elsőre telitalálat score-t, azaz Franco a következő alkalommal talán már nem csak az érzelmes vonalon tűnik majd magabiztosnak.


Kiemelkedő trackek: Mother Daughter Theme (Solo Piano Version), A Life Apart, Who's Your Birth Mother?, Zoe's Snow Globes, El Malecón Chase Pt.1, Mother to Mother, Mother Daughter Theme (Orchestral Version)