Szerencsés ember címmel Michael J. Fox memoárja – könyvespolcom ékes darabjaként – immár húsz éve folyamatosan emlékeztet az olvasmányaim szempontjából életem egyik legfontosabb tanulságélményére, egy mindenki által megszívlelendő üzenetre. A mű borítójának hátlapján csupán egyetlen mondat áll a Parkinson‑kórral együtt élő (s nem pedig azzal küzdő vagy abban szenvedő) színésztől idézve: „A diagnosztizálásom óta eltelt tíz év életem legjobb tíz éve, és szerencsés fickónak tartom magam.” A belső fülszöveg ennél még egyértelműbb képet fest a Vissza a jövőbe mozi‑, illetve a Családi kötelékek tévésztárjának határozott véleményéről, miszerint épp a betegséggel töltött korszaka miatt tartja magát Fortuna kegyeltjének: „Ha most valaki […] bejelentené, hogy […] valami csoda folytán […] a következő tíz évben ugyanaz leszek, aki azelőtt voltam – egyetlen pillanatnyi habozás nélkül kirúgnám az illetőt.”


Bizonyára sokan dicsérnék hozzáállásáért, s közben azért szkeptikusan fogadnák a fiatalkori énjére Hollywood kishercegeként tekintő Fox szemléletét, melyre azonban az afféle időutazásnak is betudható műve több ponton (és nem is közhelyes módon) meghökkentő, egyúttal elfogadható magyarázattal szolgál. Természetesen itt nem egy könyvajánlót szeretnék olvasóink elé tenni, sem az író sorsot elfogadó – sőt, azt minden nyűgével együtt szerető – magatartását követendő példaként szajkózni, ám ezeket nem lehet megkerülni a Still: Michael J. Fox élete esetében. Egyrészt a dokumentumfilmek terén gyakorlott és bizonyított rendező, Davis Guggenheim (Malala, Kellemetlen igazság) nem adaptációként, de többek között az említett könyvre és a hamarosan magyarul is megjelenő, szintén Fox által írt Előre a jövőbe című alkotásra támaszkodva vitte képernyőre a legendásan kölyökképű művész életét. Másrészt a film aláfestéséért felelős John Powell mind a hangszerelésre, mind a játékstílusra vonatkozóan viszonylag sokat merít az önmagát adó főszereplő kitartó optimizmusából.

A 2023‑as Sundance Filmfesztiválon januárban debütáló, májustól az Apple TV+ kínálatát színesítő Still voltaképpen ugyanazokat a Foxszal kapcsolatban felmerülő kérdéseket feszegeti, amiket a Szerencsés ember előszavában Réz András is feltesz: „Eljut-e a világgal való megismerkedés, a sorsával való békés együttélés állapotába? Boldog fickó lesz-e a szerencsés fickóból? – s hozzáfűzi: Nos, erről szól ez a könyv.” Húsz évvel a színész eme első, úgymond, boldogságértekezése után pedig ugyanerről szól a film. Az igen jelentős különbség köztük az, hogy az idén hatvankét esztendős fickó újra a kamerák elé kerülve már azt is elmondhatja magáról, többet élt a Parkinson‑kórral, mint anélkül, továbbá a betegség gyógymódjának lehetőségeit kereső nonprofit alapítványa azóta az ezzel foglalkozó kutatások legnagyobb finanszírozójává vált. Mellesleg – Guggenheim instrukciójára – a rendre örökké sürgő‑forgó karaktereket megformáló színész mozgáskultúráját tanulmányozó Powellnek köszönhetően ez a szerencsés életút egy felettébb reprezentatív muzsikát kapott.


Fox történetének zenei interpretációja nemcsak az általában minimalista atmoszférát igénylő műfajhoz mérten mondható kiválónak és emlékezetesnek. A Lakeshore Records jóvoltából digitális formában elérhető score tételeinek többsége akármennyire is nyugodt és higgadt, néhol azért zaklatott vagy épp nyomasztó, így elég változatos ahhoz, hogy egy lapon lehessen említeni az év komolyabb anyagi háttérrel rendelkező alkotásaival, hovatovább Powell munkásságában is egy mérföldkőnek nevezhessük. A komponista rajongójaként izgatottan vártam, mit hoz ki a múltidéző előzetese alapján nosztalgikus hangulatot árasztó témából. A Solo: Egy Star Wars‑történet zenéje tökéletes példa arra, milyen tisztelettel és kreativitással tud bánni az animációs mesék talpalávalója miatt kissé beskatulyázott szerző a kollégáitól átvett dallamokkal. A John Williams‑stafétát szóba hozva nem tudom véka alá rejteni, mi volt a sejtésem a Still 1985‑öt érintő visszaemlékezései kapcsán, melyeknél Alan Silvestri mesterművét esetleg helyettesíteni kell – hozzáteszem, ez csak a kíváncsisággal átitatott feltételezésem volt, nem pedig az elvárásom. Eleve őszintén reméltem, hogy a Vissza a jövőbe muzsikájának továbbgondolására ugyanúgy nem kerül sor, mint a minden idők egyik, ha nem a legtökéletesebb trilógia néhanapján pletyka szinten rebesgetett folytatásának elkészítésére. A problémát elsősorban Fox közlendője, valamint Guggenheim perspektívája hidalta át, innentől kezdve Powellnek nemcsak kézenfekvő, hanem adott is volt a megoldás, ami már csak azért is jól jött számára, mert most először komponált dokumentumfilmhez.

A Szerencsés ember olyan kendőzetlenül mesél a forgatások körülményeiről és – résztvevőként – a hollywoodi hírnevet szerző művészek fékevesztett bulijairól, hogy e történetek tükrében a mozi hőskorába visszarepítő 2022‑es Babylon is egy dokumentumfilmnek minősül. Ezenkívül Guggenheim minden részletre maximálisan odafigyelő, szemet gyönyörködtető és szívet melengető felvételei pislogni sem engedik a nézőt. Azonban a színész nem egy főbb mondanivaló nélküli anekdotázással tölti meg könyve lapjait, illetve a rendező sem a nyolcvanas évek napjainkban hatalmasra duzzadt nosztalgiahullámát lovagolja meg a világsztár nevébe kapaszkodva. Fura módon minderre kettejüknek a Still filmzenéjéhez való hozzáállása a leghitelesebb bizonyíték, ráadásul már a zeneszerző keresésekor egy hullámhosszon voltak az életrajz bemutatásának hangvételét illetően. A készítők a szomorú narratíva alkalmazásáról előre tudták, hogy – Fox szavaival élve – „az unalmas”, ezért messziről el is kerülték. Ez a gondolat aztán az egyik könnyed, ám legkevésbé sem unalmas track címét adta meg („That’s Boring”). De menjünk vissza az elejére, Powell felkérésének pillanatához!


Az örömteli, gyakran játékos és tematikus filmzenék komponálásához szokott Powell a megkeresését furcsállva már a kezdetekkor úgy érezte, számára nehéz ügy történetmesélő jelenetek nélkül megfelelő aláfestést szállítani a képsorokhoz. Guggenheim viszont tökéletes támpontot adott ehhez a színész jellemzésével, akit egy az életen áttáncoló örökmozgóhoz hasonlított. Így a hangulatfelelős megértette, és egy interjú során meg is fogalmazta, miért az ő stílusára lehetett vevő a rendező: „Azt hiszem, Davis azért engem kért fel, mert nem akarta, hogy durván hangozzon, és Parkinson‑kórnak tűnjön. Michael igazi szívére volt kíváncsi.” E megközelítés hátterében egyáltalán nem a betegség takargatásának szándéka áll, amit Fox is szóvá tesz a filmben, amikor arról beszél, eleinte nem a kór kezelése, hanem a remegések elrejtése miatt szedte a gyógyszereket. A helyzetének szépítését is ugyanígy elutasító művész egész egyszerűen csak nem kér a sajnálatból és a szánalomból. Nem csoda, hogy részéről az volt a Still elkészítésének feltétele: ne kísérje hegedű. A részben természetesen poénnak szánt kikötés passzol Fox humorához, emellett szépen összecseng a tévés szerepléseiben látottakkal, melyekben ő maga képes ütős, és nem kínos viccet csinálni a fájdalommal is járó mozgásszervi zavarból. Powell vette a lapot, és a végeredményt hallva tisztelettel figyelt arra, hogy a zene ne legyen merengő, sem melankolikus, de a szimfonikus zenekarok legelemibb – vonós – hangszerét azért mégsem mellőzhette.

Powell megtalálta azt az arany középutat, melyen egyfelől a készítők elképzelései, másfelől a saját kifejezésmódja mentén haladva egy tőle eddig távoli terület feltérképezésével bővítette referenciáit, ahogyan azt 2018‑ban is tette a Hubris: Choral Works című szólólemezével. A Still zenei megközelítésének két fő pillére a már‑már hiperaktív mozgáskultúráját Alex P. Keaton és Marty McFly karaktereivel hamar szerethetővé tevő Fox egyedi megjelenése, valamint az életében újra meg újra, egyre erősebb hatásokkal jelentkező Parkinson‑kór lett. Míg az előbbi bemutatásáért felelős kompozíciókat („That’s Boring”, „Growing Up”, „First Casting”, „Hollywood Struggle”, „The Audition”, „Becoming Michael J. Fox”, „Home to TV”) jobbára a hangulat köti össze, addig a betegség lefolyásán átívelő tételeket („Pinky”, „Parkinson’s Yeah!”, „Late Night TV”, „Drink and Disassociate”, „No Way Out”) a tematikusság és a hangszerelés, melyben ironikus módon épp a hegedű kapott főszerepet. Az életút különféle állomásaira jellemző egyes lelkiállapotokat képviselő szerzemények („Tracy”, „Being a Father”, „Feel It, Live It”, „Why Me?”, „Life at the Beach”) megindítók ugyan, de nem nevezhetők túlzásokba esően érzelmesnek, mivel ezekbe rendre beleszövődik a Parkinson‑kór motívumával járó realitás.


Powell gyerekkorában sokat hallgatott balettzenét, és az ebben meglelt örömöt felnőttként a partitúráiban kibontakoztatva másoknak is képes továbbadni a zenéin keresztül, amit Guggenheim meglátott benne. Azonban a karrierépítés ihlette vidám trackek a Still kronológiáját követve értelemszerűen a filmzenealbum első felére korlátozódnak, és ott olyan szolgálatot tesznek, mint egy időgéppé alakított DeLorean – visszarepítik a hallgatót a Fox által megélt nyolcvanas évekbe, minden sallangtól mentesen emberközeli képet adva a színész felívelő pályafutásáról. Ha a készítők esetleg nem Powellt kérik fel erre a projektre, akkor Daniel Pemberton és Nicholas Britell stílusjegyeinek keresztezésével kaptak volna ilyen játékos („First Casting”), néhol szolidan rockos („Growing Up”), helyenként lendületes ritmikájú („Becoming Michael J. Fox”) muzsikát.

Az első mozis alakításával, Marty McFly megformálásával egy csapásra Hollywood élvonalába kerülő Fox sikertörténetén végigkalauzoló dallamoktól fokozatosan átveszi a főszerepet a betegség tüneteinek látványát megragadó tételek zavart keltő elektronikával megtámogatott sípoló motívuma. A hegedű E húrjának némileg manipulált hangjára alapozó Parkinson‑téma egy zseniális kompromisszum Foxnak az instrumentum hanyagolására vonatkozó kérése és Powell favorizált módszerei között, ráadásul ez az ötletes megoldás kicsit sem izzadságszagú. A vonósok bevetésével alattomosan fel‑felbukkanó, majd Clint Mansell Holdhoz írt főtémáját idéző „No Way Out”‑ban kicsúcsosodó koncepciót a Parkinson‑kór kijátszhatatlan uralma adta. A zeneszerző persze nem szándékosan ellenkezett Fox amúgy is csak humorizáló kívánságával, ez szimplán így alakult, ám megnyerőnek bizonyult a stáb és immár a közönség körében is.


A később Fox feleségévé váló Tracy Pollan színre lépésétől kezdve az otthontól távol dolgozó színész apaságával, a betegség felderítésével és a sorssal való kibékülésével foglalkozó részeken át a hétköznapi élet bemutatásáig minden jelenet – a hozzájuk tartozó kísérettel („Tracy”, a „Being a Father”, a „Feel It, Live It”, a „Why Me?” és a „Life at the Beach”) – egy irányba mutat: a Parkinson‑kór szinte családtaggá fogadása felé. Az eleinte leplezett tünetek és a velük járó fájdalmak elfogadása a zene nyelvén egy halványan ambivalens színezettel kerüli el a giccses idealizálást, miközben azt is érzékelteti, hogy Fox a betegségéből eredeztetett szerencséjét mennyire felszabadítónak gondolja, aminek a miértjét már sokféleképpen megfogalmazta az interjúi során is. A zárótétel tehát azt az életszerű gondolatot sugározva válik ütőssé, amit Fox a kórnak üzen: „Igen, nagyobb vagy nálam, és simán elversz, de ha én egyszer is megütlek, az fáj.”

A Still filmzenealbumára nem került fel minden, ami a képsorokat kíséri, bár emiatt nem is támad az embernek hiányérzete, mert ez kizárólag a betétdalokat, illetve más komponisták korábbi szerzeményeit érinti, melyek egyébként is a bejátszásokkal együtt válnak igazán hatásossá – Powell tehát abból, amit ő hozott létre, nem tüntetett el semmit. Noha Guggenheim elismerte a zeneszerző kvalitásait, előrelátóan és helyesen úgy gondolta, Fox néhány filmje, köztük főként a Vissza a jövőbe megidézésénél az eredeti aláfestés semmivel nem váltható ki, de még csak el sem hagyható. Alan Silvestri popkulturális magasságokba jutó score‑ja mellett elképesztően találó lett a Rémségek kicsiny boltját és a Hatalmas aranyost jegyző Miles Goodmantől Az ifjú farkasember átváltozós jelenetéhez írt szintetizátoros kompozíció („Transformation”), mely itt a nyolcvanas években jellemző életérzés esszenciális felvezetéséül van jelen. Ennek tetejébe a Still vágása úgy hangsúlyozza Fox pályájának legismertebb fordulópontjait, hogy közben plusz jelentéstartalommal ruházza fel a múltbéli zenéket is.

Óriási hatással volt rám Foxnak a Szerencsés ember és a Still által megismert jelenbeli énje, illetve megfogott az optimista, közben a nehézségeket is tisztán látó szemlélete, mellyel Tracyt jobban kiemeli, mondván, ő nemcsak osztozik a terhében, hanem annak a nagyobb részét viszi, ami mellett a saját fájdalmait eltörpülve érzi. A színészettől visszavonult és minden megmaradt erejével a családjára, valamint az alapítványára koncentráló Fox gondolkodásmódjához bár nem fogható Powell műve, mégis bátorkodom azzal a hasonlattal élni, hogy az is ugyanígy elvarázsolt. Annak ellenére, hogy a kedvenc trilógiámról van szó, különösen örültem annak, hogy a Vissza a jövőbe a könyvben és a filmben sem kapott aránytalanul nagy szerepet. A Still zenéjének jól áll a Silvestri dallamaitól való mentesség, nekem azonban végig piszkálta a fantáziámat, vajon milyenek lennének a Marty kalandjait kísérő témák Powell feldolgozásában. Így voltaképpen nem hiányérzet, hanem a kíváncsiság figyelemelterelő tulajdonsága a magyarázat arra, miért csak kilenc pontra értékeltem a score‑t.


Ha nem is szerzőtársként (mint pályája elején a Z, a hangya, a Csibefutam és a Shrek kapcsán), de Powell a Still-lel csatlakozott a már többször is dokumentum‑ és természetfilmek felé forduló kollégájához, Harry Gregson‑Williamshez (Az élet egy napban, A majmok birodalma, Pingvinek, Polar Bear). Az animációs mesék kíséreteinek koronázatlan királya a komfortzónáján kívül kellett, hogy helytálljon, így közel fél évig dolgozott saját produkciós cégének stúdiójában, a 5 Cat Studiosnál ezen a negyvenperces aláfestésen. Meglehet, hogy emiatt (meg talán a témából és a történet bemutatásához választott műfajból kifolyólag) e munkája anyagi sikere aligha mérhető. John Powell mégis szintén szerencsés embernek tarthatja magát, hiszen új területen szerzett tapasztalatot. Sőt, egy mindenre nyitott filmzenerajongó nyugodtan magára is értelmezheti Michael J. Fox első könyvének címét, miközben a Still remek hallgatnivalója szól.