Kevesen hitték volna, hogy James Gunn rendezőnek végül sikerül trilógiává bővítenie szerelemprojektjét, hiszen amikor széles nyilvánosságot kaptak korábbi, sok-sok éve írt, ám már akkor is vállalhatatlanul humorizáló bejegyzései a Twitteren, a legtöbben úgy vélték, egy életre kiírta magát nemcsak a Marvel Moziverzumból, de egyenesen Hollywoodból is. Az álomgyár azonban nemhogy megbocsájtott meggondolatlan fiának, és lehetőséget adott neki A galaxis őrzői lezárásának elkészítésére, de ráadásul rögtön utána a konkurencia DC Filmsnél a társelnöki szék várta őt. Űrlord, Gamora, Nebula, Drax, Groot és társaik tehát visszatérhettek az ebben a felállásban végleges búcsúra, az igazi főszereplő azonban Mordály lett, akinek múltjába ezúttal nagyobb mértékű betekintést nyerünk, s megtudhatjuk, miért is vált megkeseredetté. Noha humoros pillanatoknak sem vagyunk híján, a trilógiazáró lett a legkomorabb rész, mert a 12-es korhatárt erősen feszegető flashbackekben egy megrendítő, állatkísérleteket az állatok szemszögéből bemutató cselekményszál is végigvonul.


Gunn bölcsen úgy döntött, hogy amennyire csak lehet, elkülöníti a korábbi Marvel-alkotásoktól a lezárást, így akik nem ülnek be a moziba minden egyes képregényfilmre, de az első két részt látták, és nagy vonalakban azért tisztában vannak ezen univerzum kulcspontjaival, azoknak sem kell elveszettnek érezniük magukat. Engem ugyan egyre kevésbé mozgatnak meg a képregényfilmek, főként, ha olyan nagy hatalmú és szinte legyőzhetetlen lények a főszereplői, mint az Örökkévalók vagy Black Adam, az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy a trilógiazárót moziban nézem meg, és Gunn ezúttal sem okozott csalódást.

Bár a mondás úgy tartja, hogy a bevált recepten ne változtass, a sorozat harmadik részénél történt a stábban egy félig-meddig meglepő csere. Az első két epizód aláfestését Tyler Bates komponálta, aki pályáját alacsony költségvetésű filmekkel kezdte, majd többek közt a 300, a Watchmen: Az őrzők, illetve a John Wick-széria zeneszerzője lett. Gunn-nal ápolt barátsága legalább 2006-ig nyúlik vissza, már a direktor első filmje, a Slither – Féltél már nevetve? stábjába is bekerült, legnagyobb dobásának pedig kétségtelenül A galaxis őrzői első két etapja számít, melyekkel korábban nem ismert oldalát mutatta meg. Épp ezért volt némileg váratlan, hogy harmadjára már nem ő, hanem John Murphy kapta meg a lehetőséget, aki Gunn-nal a 2021-es The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag kapcsán dolgozott először együtt. Kooperálásuk olyannyira meggyőzte a rendezőt, hogy már nem Batest, hanem Murphyt kérte fel a 2022 novemberében bemutatott, egyfajta karácsonyi meglepetésnek szánt negyvenperces rövidfilm, A galaxis őrzői: Ünnepi különkiadás zeneszerzőjének, ahonnan egyenes út vezetett a trilógia utolsó epizódjáig. Murphy egyelőre nem tartozik a legismertebb művészek közé: két korai Guy Ritchie-opusz, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, valamint a Blöff mellett Michael Mann Miami Vice-át, továbbá két Danny Boyle-filmet, a Napfényt és a 28 nappal későbbet szokás megemlíteni a legismertebb munkái közt, utóbbi kettő pedig emlékezetes zenei pillanatokat is tartalmaz.


Ahogy Bates esetében történt, Murphy szintén Űrlord és barátai aktuális kalandjával tudta a leglátványosabban bebizonyítani, hogy a továbbiakban nagyszabású feladatokat is nyugodtan rá lehet bízni. Szimfonikus művében a legfeltűnőbb különbség a korábbi két rész zenéjéhez képest, hogy kapott egy fennkölt, operaszerű, női vokállal kísért megközelítést („The High Evolutionary”, „Mo Ergaste Forn”, illetve utóbbi azonos című, egy perccel kibővített változata), melyet az új főgonoszhoz, az Evolúció Mesteréhez kapcsolt. A riadt kisállatok rettegését, félelmeiket és egymás iránti szeretetüket kifejező trackek az albumot leginkább meghatározók: a nyomasztó „Kits”, a női kórussal éterivé tett „That Hurts”, a rendkívül érzelemdús „Naming”, az egyaránt katartikus „It Really Is Good to Have Friends”, a „Did That Look Cool?”, a „Use Your Heart Boy” és az „Into the Light” bár zömében rövidek, mégis nagyon hatásosak. A szomorkás szerzemények sorát olyanokkal lehet még bővíteni, mint az „On the Spaceport”, az „I Love You Guys”, az „All Life Has Meaning”, a „Mantis and the Abelisk” és a „Who We Are”. A trilógia legérzelmesebb darabjáról beszélünk tehát, és a zeneszerző rendkívül jól vizsgázott e téren, több olyan drámai jelenet is akad, amelyek hatását a muzsika alaposan felerősíti.

A széria, illetve a korábbi két zene rajongóinak első kérdése az lehetett, hogy Batesnek az Őrzők számára írt, rendkívül markáns témáját vajon Murphy átveszi-e. Természetesen átvette, valószínűleg nem is merte volna kihagyni (annak ellenére, hogy a zeneszerzők nagy eséllyel nem szeretnek elődeik témáival dolgozni – kivéve, ha az előd John Williams), azonban csak elvétve alkalmazta. Ezzel nemcsak elkerülte az ötlethiány vádját, hanem nyomatékossá is tette a motívumot. Mindössze háromszor tűnik fel: a „Guardians vs. Hell Spawn” és a „Domo! Domo!” vérbeli akciómuzsikák, ezen kívül a már említett „I Love You Guys” eleje is tartalmazza zongorán, nagyon lelassítva előadva. És ha már akció: az egyik negatív karakter, Adam szó szerinti berobbanását kísérő, a szimfonikus zenekart elektromos gitárral megbolondító „Warlock vs. Guardians”, a lüktető „Hooray Time Forever!”, az „Exploding Planet”, a „Face Off” és a „Stampede” egyaránt jól teljesítenek a jelenetekben. Végül ne maradjon ki egy vicces kakukktojás sem. Az „Orgoscope Elevator” pontosan az, amit a címe sugall: egy vérbeli lötyögős liftzene, mely azért érezteti, hogy nem egy földi, hanem egy orgoscope-i liftben ácsorognak hőseink.


Ha A galaxis őrzői kerülnek szóba, akkor rögtön eszünkbe jut az első két részből ismerős Awesome Mix, amelyik harmadszorra is jól eltalált – egy külön albumon helyet kapó – betétdalokból áll. A leghangsúlyosabb szerepet kapók közt hallhatjuk a Radiohead „Creep”-jét, mégpedig akusztikus verzióban, mely a film elején felcsendülő, Mordály szomorkás énekével kísért verzióban még hatásosabb. Az élő anyagból kifejlesztett planétára, a biohorrorba illő Orgoscope-ra átszálláskor jó kis csapaterősítő hatású az „In the Meantime” a Spacehogtól, továbbá emlékezetes még a „Since You Been Gone” a Rainbow-tól (akkor halljuk, amikor a megkínzott állatok megtalálják az egyetlen örömöt nyomorúságukban: a barátságot), a „We Care a Lot” a Faith No More-tól (az Ellenföldre érkezéskor szól) vagy a „No Sleep Till Brooklyn” a Beastie Boystól (a folyosói csata aláfestése). A Florence + The Machine „Dog Days Are Over”-jével búcsúzunk a csapat klasszikus felállásától, és bár az efféle film végi, táncolós örömködés már számtalanszor el lett lőve (legelőször talán a 2001-es Shrekben láthattunk ilyet), elcsépeltsége ellenére itt nem fordult át kínosba. Végül pedig egy igazi keretbe foglalással találkozhattak azok, akik nem álltak fel a moziszékből a film végén, mert az első stáblistajelenetben ugyanaz a „Come and Get Your Love” szólal meg a Redbone-tól, amelyre tátogva rugdosta szét Űrlord a patkányszerűségeket az első Őrzők-mozi frenetikus nyitányában.


A dalokkal tehát minden rendben, és a score-t sem érheti sok panasz. Legnagyszerűbb részei annak köszönhetők, hogy a harmadik rész tobzódik a melankolikus jelenetekben, ezek pedig a szerzőt is szépséges melódiákra ihlették. A kritika írása során arra jöttem rá, hogy az album élvezeti értékét jelentős mértékben növeli, ha a lassúbb, érzelemdús kompozíciókat egy csoportba tesszük, míg a mozgalmasabbakat egy másikba, ezáltal két külön hangulati egységet kapunk, melyek így nem keresztezik egymást. Bár a dinamikusabb pillanatok közt kevesebb az emlékezetes, így is találhatunk olyat, ahol érdemes feltekerni a hangerőt. Miként Tyler Batesre, úgy John Murphyre is illik, hogy az Őrzők részére alkották meg életük legösszetettebb művét, ezáltal mindkettőjük előtt új utak nyíltak meg. Úgy tűnik, az előd nem tudta kihasználni kellőképpen a lehetőségeket, filmzenei körökben igazán nagy visszhangot kapó művekkel azóta sem jelentkezett, de talán utódja, akinek mellesleg a trilógia legemlékezetesebb aláfestését köszönhetjük, nagyobb sikerrel jár a későbbiekben.