A Marvel filmes univerzuma 2016-ban újabb állomásához ért, hiszen az Amerika Kapitány: Polgárháborúval a gigászi franchise a harmadik fázisba érkezett. A stúdió másik nagy kiugró sikere a Doctor Strange lett, amellyel új hőst és – szó szerint – új dimenziókat vezetett be a széria életébe. A középpontban az arrogáns, de egyben zseniális idegsebész, Dr. Stephen Strange (Benedict Cumberbatch) áll, akinek egy autóbalesetet követően súlyosan megsérülnek a kezei. Ahelyett azonban, hogy kényszerűen feladná hivatását, ahogy azt mindenki javasolja neki, megoldást keres a problémára, és végső kétségbeesésében eljut Nepálba, ahol az Ősmágus (Tilda Swinton) felnyitja a szemét, miszerint számtalan dimenzió létezik a miénken túl, Strange-ben pedig legalább ugyanennyi lehetőség rejtőzik, amit ki is kell aknázni a Föld védelmében. Erre pedig szükség is van, hiszen egy renegát tanítvány (Mads Mikkelsen), valamint egy dimenziófaló entitás (eredetiben szintén Benedict Cumberbatch) fenyegeti a világot, Strange-nek pedig a saját egóját is legyőzve kell az élre állnia az emberiség védelmében.

A jobbára horrorokban utazó Scott Derrickson (Sinister, Ördögűzés Emily Rose üdvéért) mozija kétségtelenül a Marvel egyik leglátványosabb filmje, amelyben úgy tekerednek a városképek egymásra, hogy Christopher Nolan Eredet című mozija is olcsó origaminak tűnik mellette. Ugyanakkor a kritikák leginkább azzal illették, hogy olyan, mintha az első Vasember-filmet néznénk LSD hatása alatt, és noha valóban van ráció eme leegyszerűsítésben, tisztán érezhető, hogy a Marvel a Robert Downey Jr. nevével fémjelzett "one-man-show" óta mennyit fejlődött. A Doctor Strange egy lényegesen érettebb dolgozat annál, a színészi (és nem sztár-) felhozatal a stúdió eme filmjében a legerősebb, és a készítők sem az ő nevükkel, improvizatív képességeikkel, valamint a látvánnyal kívántak egy félkész forgatókönyvet eladni, hanem valóban van egy jól behatárolható íve az egésznek, amely mindezek ellenére sem mer elég bátor lenni és kilépni az egyszeri szórakozás skatulyájából.


A filmzenerajongók nagyon sokáig reménykedtek abban, hogy a zenéért a Derricksonnal többször is együtt dolgozó Christopher Young fog felelni. Young ráadásul – olyan zseniális horrordarabok mellett, mint a már említett Sinister vagy az Ördögűzés Emily Rose üdvéért – a szuperhősmozik világába is belekóstolt A szellemlovassal, valamint a Pókember 3-mal, viszont utóbbi filmek negatív visszhangja az ő munkáira is rányomta a bélyeget. Helyette viszont nem kisebb névre esett a készítők választása, mint korunk egyik legjobb klasszicista stílusú zeneszerzőjére, Michael Giacchinóra, aki – a rendezőhöz hasonlóan – gyerekkora óta hatalmas rajongója a képregényeknek. A komponistának 2004-ben pont a zsáner egyik klasszikus darabja, A hihetetlen család aláfestése hozta meg a nagy áttörést, és azóta váratott magára, hogy ismét egy hasonló jellegű filmhez szerezzen zenét. 2011-ben ez majdnem összejött, mivel az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló kapcsán sokáig közszájon forgott a neve, végül a befutó a veterán Alan Silvestri lett. Giacchino kiválasztásának azonban volt egy másik, sokkal prózaibb oka is.


Az első fázis filmjei alá – a Vasembertől a Bosszúállók első részéig – inkább olyan klasszikus komponistákat alkalmaztak a producerek, mint Silvestri, John Debney (Vasember 2.) vagy Patrick Doyle (Thor), akik ugyan kicsit a tömegigényhez igazították stílusukat, de így is érződött munkáikon a klasszikus zenei múlt. A második fázisban (a Vasember 3-tól A Hangyáig) azonban a producer Kevin Feige érezhetően spórolni próbált inkább a score-on, és olyan szerzőket alkalmazott, mint az indokolatlanul felkapott Henry Jackman (Amerika Kapitány: A tél katonája), a James Gunn rendezővel is többször együtt dolgozó Tyler Bates (A galaxis őrzői), a vígjátékzenékből kitörni képtelen Christophe Beck (A Hangya), vagy a szuperprodukciókhoz a középszerű, esetleg annál valamivel jobb aláfestéseket szállító Brian Tyler. Utóbbi sokáig a producer személyes preferáltja volt, hiszen a Vasember 3. után a Thor: Sötét világ bombasztikus score-jával hálálta meg a belé fektetett bizalmat (hovatovább a Marvel Studios ekkor debütált új logója alatt is az ő dallamai szóltak), így kaphatta meg a Bosszúállók: Ultron kora zenéjét is. Azonban Tyler a Halálos iramban-széria zenei felelőse is már hosszú évek óta, és Paul Walker tragikus halála miatt a hetedik rész munkálatai csúnyán megcsúsztak, így 2014-ről 2015-re vándorolt át a bemutató, nem sokkal megelőzve a Marvel gigaprodukcióját. Ezzel együtt a két munka ütötte is egymást, ami a képregényfilmek veteránjának, Danny Elfmannek is a fedélzetre hívását vonta magával, Tyler pedig be tudta fejezni a benzingőzös akciófilm score-jának munkálatait. Csakhogy ez nem nyerte el a Marvel tetszését, mivel ez idő alatt Tyler nem foglalkozhatott volna másik filmmel (ráadásul az Ultron kora zenéjének a minőségét rengeteg támadás is érte), feltehetően ezért néztek új komponista után. Így jött a helyére Giacchino, akit a Disney-nél (amely alá a Marvel Studios is tartozik) hosszú évek óta kiemelt szakemberként tartanak számon. Elsősorban az olyan Pixar-moziknak, mint a L'ecsónak vagy a neki Oscar-díjat hozó Fel!-nek köszönhetően vívott ki nem kevés szakmai presztízst az egeres cégnél, de nemrég a Disney aktuális meséje, a Zootropolis alatt is az ő dallamai szóltak, és a Zsivány Egyes: Egy Star Wars történet élén is ő váltotta az utolsó pillanatban távozó Alexandre Desplat-t. Hogy Giacchino pedig nem csak egyszerű zeneszerzői minőségében csatlakozott a stúdióhoz, azt az is bizonyítja, hogy a Doctor Strange előtt debütált új Marvel-intró alatt is az ő szerzeménye szól.


És ebben a kis egyperces szerzeményben – amely sajnos nem foglalt helyet jelen albumon – kiütközik a legfőbb problémám Giacchino ezen munkájával: túlságosan nagyszabású. Tegyük hozzá, hogy a szerző alapvetően valóban a minél nagyobb zenekari csinnadrattákban mozog otthonosan, de az elmúlt időszakban mintha már nem lenne képes másban gondolkodni, és ez a Doctor Strange-nél a leginkább szembeötlő. A 66 perces játékidő nemegyszer töménynek hat, és az album végére hajlamosak vagyunk belefáradni a hallottakba. Pedig – ahogy az Giacchinótól elvárható – egy igencsak igényes zenéről van most is szó, valóban remek pillanatokkal. A score pszichedelikus hatásában az indiai hangszereknek végig kiemelt szerep jut, mint például a szitárnak, vagy a jellegzetes dobnak, a khanjirának. Például az is nagyon igényes koncepcióra vall, hogy a főhős ilyenkor elengedhetetlennek számító motívumát csupán a végén hallhatjuk teljes pompájában ("Strange Days Ahead"), ezzel is jelezve, hogy addigra érdemelte ki azt. Variánsai többször is felbukkannak a játékidő alatt, mint például a "Mystery Training"-ben vagy az "Inside the Mirror Dimension"-ben. Ehhez hasonló megoldással legutóbb James Horner A csodálatos Pókemberhez írt score-jában találkozhattunk. Ráadásul Giacchino a "pszichedelikus" főtéma több variánsát is megmutatja, például erősen barokkos hatással, a cimbalom kiemelt játékát előtérbe helyezve, ahogy azt a "Go for Baroque" című track is mutatja, de a "The True Purpose of the Sorcerer"-ben is hallhatjuk ezt a fajta megközelítést.


Strange mellett a Mads Mikkelsen alakította Kaecilius és követői is kaptak egy kórussal tarkított motívumot, amely már rögtön a nyitótrackben, az "Ancient Sorcerer's Secret"-ben bombasztikusan dübörög, de erejét először a "The Eyes Have It"-ben hallhatjuk igazán, hogy az "Astral Worlds Worst Killer"-ben teljes egészében kibontakozhasson. A két motívum ütköztetése a karakterek első konfrontációjával veszi kezdetét a monstre "Sanctimonious Sanctum Sacking"-ban, amelynek közepén egy hirtelen váltásnál mintha Danny Elfman szelleme idéződne meg, annyira könnyed és groteszk a cimbalom játéka. Ezzel a trackkel pedig a szerző keze mintha meglódult volna a kották felett, mivel innentől egyik nagyszabású tétel követi a másikat. Ezek közül a "Smote and Mirrors" emelkedik ki igazán, amelyben a basszusgitár is jobban előtérbe kerül, de a rezesszekció vagy a kórus is minden tőle telhetőt megtesz, hogy elvarázsolja a hallgatót. Giacchino azért a lágyabb dallamokról sem feledkezett meg, de a zenekari csörték fényében ezek a trackek inkább elsikkadnak. Pedig az "Ancient History" meghittsége igencsak jól tud esni, míg a "The Hands Dealt" zongorafutamai annyira ismerősen hatnak a szerző Star Trek-zenéiből, hogy az ember ösztönösen várja az Enterprise űrhajó felbukkanását.


A score felvételei a londoni Abbey Road stúdióban történtek, ahova Giacchino jó barátja, az egykori The Beatles-tag, Paul McCartney is kilátogatott, ami nem véletlen, hiszen a zenére nagy hatást gyakoroltak az 1960-as évek jellegzetes slágerei is. McCartney szerint Giacchino score-ja nagyban emlékeztet a The Beatles "I am the Walrus" című számára. Kétség sem férhet hozzá, hogy Giacchino zenéje egy igazi stíluskavalkád, amelyben a klasszikus nagyzenekari megoldásokon kívül nemcsak a pszichedelikus rockzenék vagy a barokk kor műveinek hatása fedezhető fel, hanem a westernmuzsikáké is – utóbbi a " The Master of the Mystic (End Credits)"-ben érvényesül igazán. Sokan a Marvel-filmek eddigi legjobb zenéjét köszöntötték benne, személy szerint én mégis úgy gondolom, hogy a kevesebb jelen esetben tényleg több lett volna. Ugyanis míg Giacchino szintén grandiózus score-ja a Jupiter felemelkedésében lényegesen egyenletesebben oszlik el, itt a hallgatónak - mint jelen sorok írójának is – könnyedén a torkán akadhat ez az elemeiben mégiscsak nagyszerű mű, amely minden érdeme ellenére sem lett egy újabb, A hihetetlen család muzsikájához hasonlatos kultuszdarab. Mindenesetre Giacchinónak még bőven lesz alkalma megörvendeztetni hasonló darabokkal a rajongókat, hiszen 2017-ben (Danny Elfman, Christopher Young, James Horner és Hans Zimmer után) ő is az aktuális Hálószövő-mozihoz, a Pókember: Hazatéréshez szolgáltathatja a talpalávalót, 2018-ban pedig A hihetetlen család régóta esedékes folytatását láthatja el aláfestéssel.