A filmforgalmazók és a tévétársaságok a nyári blockbusteridőszak és az őszi szezonkezdés mellett a karácsonyra is kiemelt figyelmet fordítanak. A stúdiók utóbbi terminusra időzítik aktuális, a szeretet ünnepe köré épülő szívmelengető vagy épp humoros alkotásaikat, a tévécsatornákról pedig annak rendje és módja szerint köszönnek vissza az elmúlt évtizedek termései – gyakorlatilag óraműpontossággal. A hazai tévés berkekben a fő csapásirányt ilyenkor a Reszkessetek, betörők!, a Holiday, az Igazából szerelem, a Mi a manó?, a Kőkemény család, a Jim Carrey-féle A Grincs, illetve a Télapu jelenti: ezek egyike sem hiányozhat a kínálatból – ráadásul enyhén szólva túltolják az ismétlésfaktort, hiszen a téli szünet bármely napjának bármely időszakában kapcsolgatjuk a tévénket, fixen szembetaláljuk magunkat valamelyikkel. Az imént felsoroltak legtöbbjét kedvelem, előszeretettel nézem újra, a Mi a manó?–val és a Télapuval azonban hadilábon állok: sikereiket elismerem, ám egyáltalán nem hoztak lázba, helyesebben a Télapu részint igen, de az sem a sztorinak vagy a kivitelezésnek, hanem a score-t jegyző Michael Convertinónak köszönhető.


A Télaput lehet szeretni vagy utálni (a neten fellehető visszajelzések között szemezgetve azt tapasztaltam, hogy mindkét tábor erős hátországgal rendelkezik), de az tény, hogy a kilencvenes évek legsikeresebb karácsonyi filmjei közé tartozik, fénye pedig három évtized elteltével sem kopott jelentős mértékben. A történet kiindulópontja dióhéjban annyi, hogy Scott Calvin (Tim Allen) megijeszti a Télapót, aki – leesvén a háztetőről – nem tudja folytatni az ajándékok kézbesítését, így Calvinnek kell a helyébe lépnie. Ám kalandja ezzel nem ér véget, az úgynevezett „télapótlási záradék” ugyanis nemcsak erre, hanem az elkövetkezendő összes karácsonyra kötelezi őt. Az alkotás népszerűségének eredményeként – némi kihagyást követően – két folytatása készült: 2002-ben a Télapu 2.: Veszélyben a karácsony, négy évre rá pedig a Télapu 3.: A szánbitorló került bemutatásra. 

Allennek és John Pasquin rendezőnek egyaránt ez volt az első jelentősebb mozis munkája, ismeretségük, együttműködésük azonban ennél korábbra, az 1991-ben útjára indított Házi barkács című vígjátéksorozatra nyúlik vissza. A Télaput követően a Dzsungelből dzsungelbe, az Akárki Joe, valamint az Apa csak egy vanra keresztelt Fox-folyamot is közös erővel hozták tető alá, s ezek közül a Dzsungelből dzsungelbe esetében velük újrázott Convertino is. A komponistának tehetsége alapján (melyet jelen írásom tárgya mellett a Hemingway és én című romantikus dráma, Az öreg hölgy és a testőr, az Egy kisebb Isten gyermekei, a Leszámolás Denverben vagy épp a Kevin Costner főszereplésével készült Baseball bikák score-ja támaszt alá) nagyobb karriert illett volna befutnia, ám valamilyen oknál fogva ez nem sikerült neki. A nyolcvanas-kilencvenes években még kellő mértékben foglalkoztatott szerző az ezredfordulót követően csupán néhány alkalommal hallatott magáról, 2009-ben pedig, a Wake Wood című horrorthrillerrel – úgy tűnik – végleg búcsút intett Hollywoodnak.


Karácsonyi film lévén, a Télapu elmaradhatatlan elemei közé tartoznak az „Oh Christmas Tree”, a „Carol of the Bells”, a „White Christmas”, a „Jingle Bells” és a „Santa Claus Is Comin' to Town” című slágerek, melyek az ezen időszakban játszódó produkciók szinte mindegyikében jelen vannak – még a családi mozik kategóriájától távol álló Halálos fegyverben és az Utánunk a tűzözönben is felbukkannak. Bármennyiszer csendüljön is fel a filmekben, a célközönség elenyésző részére hatnak elcsépelten, többségüket segítik az ünnepi hangulat átélésében. Ezen tényből kiindulva döntött a Milan Records amellett, hogy a Télapu filmzenealbumát három dallal, a Yellow tolmácsolásában hallható „Jingle Bells (Movie Version)”-nel, a Reszkessetek, betörők!-et mindig eszembe juttató „White Christmas”-szel, és a Brenda Russell–Howard Hewett duó „Christmas Will Return”-jével foglalja keretbe – igaz, csak az európai piacra gyártott változat esetén. Ezen felül pedig egy single lemez is napvilágot látott a Yellow-tól, melyen a „Jingle Bells” átiratai kaptak helyet.

Az ilyen nagy népszerűségnek örvendő, tradicionális számok mellett meglehetősen nehéz labdába rúgnia egy zeneszerzőnek, ugyanakkor nem lehetetlen. Míg John Williams a Reszkessetek, betörők!-höz alkotott maradandót, addig Craig Armstrong az Igazából szerelemhez szállított csodálatos dallamokat, Bruce Broughton a Csoda New Yorkban, Hans Zimmer pedig a Holiday apropóján mutatta meg, hogy lehet újat mutatni a témában, és persze Convertinónak sincs oka szégyenkezni, hiszen a Télapu score-ja egy méltatlanul keveset emlegetett gyöngyszem. 


Az aláfestés stílusa leginkább Williams örök klasszikusának irányába húz, ugyanakkor a karácsonyi hangzású filmzenék szinte minden elemét felvonultatja – ráadásul, Disney-alkotásról lévén szó, a szívmelengető pillanatoknak sincs híján. Az album score része a „Let's Go”-val indít, amely alig egypercnyi játékidővel bír, ám mégis egy ötletekkel teli, dinamikus és rendkívül játékos tétel. Ehhez hasonlóakat hallhatunk a „Flight”-ban, az „Away to the Window”-ban, a „Goodnight, Goodnight... Don't Forget the Fire Extinguisher”-ben, az „Elves Wit Attitude”-ben, valamint a „Not Over Any Oceans”-ben. Ezen esetekben grandiózus megszólalású, témagazdag tételekről beszélhetünk, ahol a csengettyűk és ünnepélyességet sugalló zenekari megszólalások mellett a megannyi pizzicato teszi különlegessé Convertino művét. 

A komponista a szeretet ünnepéhez kapcsolódó kívánságokat, bensőségességet érzékeltető témákat szállított, amelyek tele vannak ártatlansággal és minden olyan hozzávalóval, ami egy ilyen filmzenétől elvárható. Jó példák erre a „Believing Is Seeing”, a „The Sash Completes the Ensemble”, a „Weightless”, a „Listen”, a „Rose Suchak Ladder” és a „Someone in Wrapping”, melyek egyaránt a karakterek érzéseit hivatottak tükrözni, ráadásul nem is akármilyen színvonalon. S ami e mű hallgatása közben hamar feltűnik, az az, hogy a szerző a komikus elemeket szinte alig fordította le a zene nyelvére, többnyire figyelmen kívül hagyta azokat, így a score nagyban hozzájárul ahhoz, hogy rokonszenvet érezzünk a szereplők iránt, az ebből összeállított album pedig ne egy vígjátéklemez, hanem remek karácsonyi album legyen. A film a már korábban említett dalok mellett egy kifejezetten ide készült számmal is gazdagodott: a Convertino által hangszerelt, illetve producerelt, valamint Loreena McKennit által írt és előadott, kórussal megtámogatott "The Bells of Christmas"-en érezni, hogy a Reszkessetek, betörők! énekkaros tételei nyomán született. 


1994 igen erős esztendőnek számít a szeretet ünnepével kapcsolatos filmzenék szempontjából, hiszen Michael Convertino Télapu ihlette és a Csoda New Yorkban Bruce Broughton által jegyzett kísérete két olyan muzsika, melyeknek egyértelműen ott a helye a legjobb karácsonyi score-ok listáján. A magam részéről pedig köszönetet mondok egyik szerkesztőtársamnak, aki felhívta a figyelmemet erre a műre, a film ugyanis annyira nem érdekel, hogy csupán az előzetesét és néhány, a tévékapcsolgatás közben szembejövő részletét ismertem, így ajánlás nélkül biztos nem álltam volna neki Convertino score-jának. Habár korántsem érzem tökéletesnek, úgy vélem, hiba volt száműzöttként tekintenem rá.