Az Esőemberrel kapcsolatos emlékeim több mint harminc évre nyúlnak vissza. Fiatalkoromban azzal a felvezetéssel mutatták meg, hogy „Maverick játszik benne a Top Gunból”, nekem pedig több sem kellett ahhoz, hogy kíváncsivá váljak. Megannyi alkalommal ültem le elé, s miközben felnőttem, kinyílt előttem a világ, és egyebek mellett Barry Levinson moziját is más szemmel kezdtem nézni. Régen egy kedves testvérkalandos filmként könyveltem el, később azonban megláttam, zseniális forgatókönyve miről szól valójában, milyen kérdésekre igyekszik fókuszálni – mondhatni, felnőttem hozzá.


Amikor elkezdtem nyitni a filmzenék felé, annyira megfogott Hans Zimmer munkája, hogy az Esőember soundtrackjét is megvettem, igaz, nem tekintettem rentábilis beruházásnak, mivel a score („Leaving Wallbrook – On the Road”, „Las Vegas – End Credits”) alig tette ki a játékidő negyedét, a túlsúlyban lévő dalok pedig egyáltalán nem érdekeltek. Húsz éve, weboldalunk indulásakor készítettem róla egy, ennek fényében elmarasztaló ismertetőt (ez ma már nem olvasható el, mert nem ütötte meg a jelenlegi dizájn kialakításakor meghatározott mércét), ám az alkotáshoz hasonlóan a Capitol Records korongjához is megértem – persze nem maradéktalanul: Rob Wasserman és Aaron Neville „Stardust”-ja, valamint Lou Christie „Beyond the Blue Horizon”-ja továbbra is messze állnak tőlem. A legjobban a nyitányt kísérő „Iko-Iko” tetszik, melyet megszületése óta számos énekes, illetve formáció tolmácsolásában hallhattunk már – míg itt a The Belle Stars adja elő, addig például a szintén Tom Cruise-szal fémjelzett Mission: Impossible 2-ben a Zap Mama előadásában, a Kutyám, Jerry Lee-ben pedig Amy Holland tolmácsolásában köszön vissza. Olyannyira belém vésődött a mozi kezdése, hogy e számot hallván mindig a hajóról bedaruzott sportkocsik és Charlie Babbitt (Cruise) jutnak eszembe. De a Charlie és Susanna (Valeria Golino – Nagy durranás, Frida) beszélgetését kísérő „Scatterlings of Africá”-t Johnny Cleggtől, a The Delta Rhythm Boys „Dry Bones”-át, Ian Gillan és Roger Glover „Lonely Avenue”-ját, a Bananarama „Nathan Jones”-át és Etta James „At Last”-jét is kedvelem. E dalok különféle zenei korszakokból származnak, de jól illeszkednek az 1988-ban bemutatott produkcióhoz, egységet alkotva húzzák alá road movie jellegét.

Ám hiába kerültem közelebb a soundtrackhez, kívánságlistám élmezőnyében a hosszú ideig elérhetetlennek titulált score állt. A nyolcvanas-kilencvenes évek folyamán a most tapasztaltakkal szemben lényegesen zárkózottabb Zimmer sokszor hangoztatta, hogy nem foglalkoztatja a régi, önállóan ki nem adott munkáinak megjelentetése – egy alkalommal úgy érvelt, hogy a jövőbe szeret tekinteni, nem a múltba. Az ezredfordulót követően kezdett megenyhülni, közelebb engedte magához a médiát és a rajongókat, s lassan szállingózni kezdtek tőle a Fekete eső, a Thelma és Louise, a Mint a villám és az Esőember aláfestését tartalmazó lemezek. Utóbbi a legjobban várt albumai közé tartozott, és rögvest nagy hírverésben részesült, a Perseverance Records égisze alatt 2010-ben megjelent korong hangminősége ugyanis meglehetősen gyatra lett – ezt a cégtulajdonos a lemezborító belsejében is elismerte, és később azt nyilatkozta, hogy a szerződéskötés után derült arra fény, mennyire rossz alapanyagból kell dolgozniuk. Ezt előbb rendeltem be, mint ahogyan az információ birtokába jutottam, de a nyolc évvel későbbi Notefornote Music-változathoz már óvatosabban közelítettem, kételkedve álltam hozzá, utánaolvasva pedig kiderült, hogy bár jobb minőségű, még mindig nem az igazi, ezért elengedtem. Ilyen előélet után nem meglepő, hogy 2025 elején a La-La Land Records úgy rukkolt elő a CD-vel, hogy hangsúlyozta: Hans Zimmer felügyeletével dolgoztak rajta. Ráadásul – a cégtulajdonosok mellett – a producer Stéphane Humez, aki az elmúlt időszakban olyanokból vette ki a részét, mint a Lánglovagok, a Halálugrás és A szikla muzsikájának bővített kiadásai, vagy a Gladiator – 25th Anniversary Expanded Edition-gyűjtemény.


Charlie lobbanékony, svindler autókereskedő, aki saját törvényei szerint alakítja mindennapjait. Egyszer csak értesül tőle rég eltávolodott apja haláláról, a hagyatéki egyeztetés folyamán pedig azzal szembesül, hogy az örökség döntő hányada nem rá, hanem autista bátyjára, Raymondra (Dustin Hoffman) száll, akinek még a létezéséről sem tudott. Önteltsége arra sarkallja, hogy az addig az apja nevén lévő ingatlan és ingóság megszerzése érdekében felkeresse, majd orvosai engedélye nélkül elvigye őt a szanatóriumból. Kalandos útjuk alatt Charlie kötődni kezd testvéréhez, és kiderül, hogy ismeri Raymondot: kiskorában ő énekelt neki, ő volt Rain Man, azaz az Esőember…

Az alkotás kasszát robbantott, nyolc Oscar-jelöléséből négyet váltott díjra (emellett BMI- és Golden Globe-szobrokat is gyűjtött), majd a kultfilmek sorába emelkedett. Nem mellesleg Hoffman játéka rendkívüli módon mozdította elő a világ figyelmének felhívását az autizmusra – még ha annak sokkal több válfaja is van, mint az itt középpontba állított, savant-szindrómával társuló, és emiatt egyfajta skatulyával látta el a betegséget. Levinson mozija éppúgy szól a megértésről, mint az elfogadásról, az embertársaink iránti tiszteletről és arról, hogy a különböző beállítottságúak miként tanulhatnak egymástól, a kölcsönös jellemfejlődésükhez hozzájárulva. És ha azt vizsgáljuk, hogy a road movie-ba csomagolt történetben ki változik a legtöbbet, akkor az nem a világ zajától addig elzártan élő, és útközben a megannyi új ingerre többnyire zaklatottan reagáló Raymond, hanem Charlie, akinek barátnője és beteg testvére együttesen veszik gőgösségének élét. Mindezt a dalokon felülkerekedve húzta alá Zimmer, ami a zárójelenetet kísérő „Train Station Goodbye”-ban csúcsosodik ki: a szereplők búcsúzása és a vonat indulása addigi életük új fejezetét szimbolizálják, amit a szerző nemcsak érzelemmel töltött meg, hanem a szerelvény kigördülésének pillanatában alkalmazott, finom elektronikus ütemmel is, a zene nyelvén adva ritmust a változások beindulásához. Ekkor fonódik össze az elképesztő színészi játék a forgatókönyvvel, a rendezéssel és a zenével: az egyik legcsodálatosabb, legmegkapóbb zárás, amit valaha láttam.


Érdekes faktora a projektnek, hogy míg a történet Charlie-t domborítja ki, addig Zimmer Raymondra helyezte a hangsúlyt, amivel ellenpontozást hajtott végre – kizárólag a „Las Vegas”-ban reflektált Cruise karakterére. Ez azonban nem jöhetett volna létre Levinson felesége, Diana Rhodes nélkül, akit annyira megfogott a szintén 1988-ban bemutatott Elválasztott világ című dráma zenéje, hogy gyorsan megmutatta a formálódó mozijához zeneszerzőt kereső férjének. Ő a brit alkotást ugyan nem nézte meg, soundtrackjét azonban meghallgatta, hatására pedig nemcsak felkereste a komponistát, hanem bizonyos tételeit az Esőember temp zenéjeként is használta.

Egyeztetéseik során két fontos szabályt állított fel Zimmernek: „Az egyik, amit már a legelején mondtam neki, hogy nem szeretnék vonósokat, mert túl melodramatikussá tennék a filmet” – mesélte Levinson, aki azt is kikötötte, hogy gitárról sem akar hallani, mert előszeretettel alkalmazott instrumentum a hasonló műfajú alkotásoknál, és ő nem kíván beállni a sorba. Azt, hogy Zimmer utóbbit miként fordította volna a produkció előnyére, három évvel később bizonyította Ridley Scott Thelma és Lousie-ával, s bár az Esőembernél alkalmazott időnként gitárhoz hasonló hangmintát (például a „Drive to Bank and Wallbrook”-ban), a hangszert csak a „Las Vegas”-ban szólaltatta meg – ezzel párhuzamosan viszont a „Scatterlings of Africa” és a „Beyond the Blue Horizon” című betétdalok tartalmaznak gitárt. A direktor és a komponista már az első találkozás alkalmával közös hullámhosszra kerültek, aminek Levinson örült, ugyanakkor tudta, hogy a stúdió illetékeseit is meg kell győznie. Emlékei szerint felvetésére az volt az első reakció, hogy „Kicsoda? Ehhez a filmhez? Megszereztük Tom Cruise-t és Dustin Hoffmant, de ki ez a zeneszerző?”. A végeredmény a rendezőt igazolta, és ahogy mondani szokás, a többi már történelem: Zimmernek ez lett az első hollywoodi megbízatása, ami rögtön Oscar-jelölésbe torkollott, Levinson pedig később a Robin Williams főszereplésével forgatott Játékszerek, az Örök darab és a Túlélő című életrajzi dráma esetében támaszkodott rá ismét.


A döntően Fairlight CMI-n előadott elektronikus score a vonósok helyett pánsíp hangjával közvetíti az érzelmeket, ütőhangokkal kombinálva – köztük a stíldobéval, valamint a szíriai darbukáéval. Általuk elevenedik meg az aláfestés szíve, a méltán népszerű főtéma, mely már a film elején, a temetést követően érzékelteti Raymondot („Drive from Country”), holott ő addig még fel sem tűnt, és szó sem esett a létezéséről. Ez a kíséret gerincét alkotó téma olyan tételek központi szereplője, mint a „Leaving Wallbrook”, a „Traffic Accident and Aftermath”, a „Train Crossing – Walk, Don’t Run”, a „Putting Ray to Bed – On the Road”, a „My Main Man”, a „Train Station Goodbye” és az „End Credits”. Van, amikor elektromos zongora hangján szólal meg („My Main Man”), leggyakrabban azonban pánsíp tolmácsolásában csendül fel, ami merőben szokatlan egy Amerikában játszódó, utazás közben kibontakozódó cselekménnyel bíró film esetében, itt azonban telitalálat lett, és bár számos egyéb megközelítést is alkalmazott Zimmer, ez vált munkája meghatározójává. „Igen, a két szabály. Plusz az ötlet, ami szerint a Dustin Hoffman alakította Raymond… hogy is fogalmazzak? Olyan, mint az idegen egy ismeretlen helyen. Akár a Marson is lehetne. Emiatt pedig a zene mintha a perui, az afrikai, a német stílusok és a polka találkozása lenne” – nyilatkozta Zimmer, aki stíluskeverésével éppoly sajátos, jellegzetes világot teremtett, mint amilyen Raymondé (hasonló megközelítést használt korábban az Elválasztott világban és a Faye Dunaway, valamint Klaus Maria Brandauer főszereplésével forgatott Burning Secretben, az itt hallottak gyökerei azokhoz nyúlnak vissza).

Az Esőember több mint kétórás, ám alig harmincpercnyi score-t tartalmaz, amely színvonalával, jellegzetességével képes felülkerekedni azon, hogy mennyire kevés alkalommal lehet jelen. Az aláfestés egyszerre varázslatos, nyugtalanító és misztikus, pont, mint a testvérek viszonya egymáshoz és a világhoz. A vezérmotívum mellett az elnyújtott, modulált hangokkal szomorúságot, titokzatosságot sugalló „Empty House – Charlie’s Memories” éppúgy tükrözi ezt, mint a didzseriduval felvezetett „Train Crossing – Walk, Don’t Run” – „Farmhouse” páros, a „Smoke Alarm, Aftermath” vagy a „Pancakes”, melyekben többször előtérbe kerül az a csilingelő hang, amely mintha egy másik világból szűrődne át. Mindezeket egyedül a „Las Vegas”-ban dobta félre Zimmer, ahol az elektromos gitár, a szaxofon és a női vokál által érzékelteti, mennyire zabolátlan és öntörvényű Charlie. Utóbbi egy másik módon is megjelenül a zenében, ám nem annyira direkt módon, koncentráltan, mint a „Las Vegas”-ban, hanem ahogy közeledik testvéréhez, érti meg a betegségét, eszmél rá közös emlékeikre, úgy húzódnak háttérbe Raymond témájában az ütőelemek. Ennek megfelelően alakul bensőségessé a „Putting Ray to Bed - On the Road” és a „Train Station Goodbye” első fele, a „Smoke Alarm, Aftermath” vége, valamint a „My Rain Man” is.


Alapvetően nem rajongok a szintetizátoros zenékért, ám az Esőemberét különösen becses darabnak tartom, a La-La Land Records közreműködésével pedig immáron filmzene-történelmi jelentőségéhez méltó módon érhető el. Ez volt az egyik olyan Hans Zimmer-zene, melyet életem folyamán egyszer mindenképpen szerettem volna hallani élőben, az ő közreműködésével – bakancslistám ugyan nincs, de ezt akár arra is felírhattam volna. Erre 2016 májusában nyílt lehetőségem, és bár a Papp László Budapest Sportarénában adott koncertjének stílusához igazítva elevenedett meg (legmegkapóbb szvitje a The Wings of a Film című albumon lelhető fel, melynek demója „Rain Man 2000 Concert Suite” címmel jelen korongon is megtalálható), így is elképesztő élmény volt.

Írásunk a score-ról készült, a Spotify-on azonban csak a Capitol Records soundtrackje érhető el, Hans Zimmer két trackjével.