Philip K. Dick sci-fijei nemcsak az olvasók, hanem a hollywoodi producerek, forgatókönyvírók körében is népszerűek. Az elmúlt évtizedek során megannyi kötetét álmodták vászonra, tálalták sorozat formájában, melyek közül a Ridley Scott rendezte Szárnyas fejvadász, a Steven Spielberg irányításával készült Különvélemény, Az ember a Fellegvárban című széria, valamint a Paul Verhoeven-féle Total Recall – Az emlékmás váltak a legkedveltebbé. Mivel az első háromról már készítettünk ismertetőt, ideje volt Verhoeven munkáját is górcső alá venni profilunkhoz illően, Jerry Goldsmith aláfestésén keresztül.


A Total Recall – Az emlékmás főszereplőjét, Douglas Quaidet Arnold Schwarzenegger alakítja, akinek e produkció hasonlóan emblematikus állomás pályafutásában, mint a Terminátor – A halálosztó, a Conan, a barbár vagy a Kommandó, holott eredetileg nem is őt láthattuk volna benne. A Dick Emlékárusítás nagyban és kicsiben című történetén alapuló mozi előkészületei évekre nyúltak, s ezalatt olyanok merültek fel lehetséges főszereplőként, mint Richard Dreyfuss, William Hurt, Jeff Bridges, Harrison Ford, Christopher Reeve vagy Patrick Swayze, s a folyamatos névbedobálás addig tartott, amíg a finanszírozásról első körben gondoskodó Dino DeLaurentiis cége csődöt nem jelentett. Schwarzenegger azóta igyekezett a projekt közelébe férkőzni, amióta felröppent a híre, ám De Laurentiis hallani sem akart arról, hogy ő kapja a főszerepet, a csődeljárás hallatán azonban a színész megragadta a lehetőséget, és rögvest győzködni kezdte a Carolco Pictures tulajdonosait, hogy valósítsák meg ők az adaptációt. Mario Kassar és Andrew Vajna engedtek neki, megszerezték a jogokat, ezt követően pedig nekiláttak a forgatókönyv átkozmetikázásának, mivel a valós emlékeit és énjét kereső Quaid az addigi elképzelés szerint egy bankár jellegű egyénhez hasonlított, ami a színész testalkatával, megjelenésével igencsak kontrasztban állt, és értelemszerűen az akcióknak is hangsúlyosabbaknak kellett lenniük.

Vannak filmek, melyekről nyugodtan kijelenthető: manapság nem készülhetnének el ilyen formában. A Total Recall – Az emlékmás éppúgy ezek közé tartozik, mint Verhoeven másik két, hasonlóan véres és a társadalmunk hierarchikus felépítése elé tükröt tartó mozija, a Robotzsaru, illetve a Csillagközi invázió. Ez esetben kézenfekvő Dick történetének gyengére sikeredett újragondolását, a Len Wiseman-féle Az emlékmást erre vonatkozó példaként felhozni, ám ha attól eltekintünk, akkor is számos olyan momentumát felsorolhatnánk e produkciónak, melyek akkor is fennakadnának napjaink cenzorainak szűrőjén, ha az alkotók a legmagasabb besorolást kívánnák megcélozni. Gondolok itt a mutánsok ábrázolására, illetőleg a direktorra jellemző akciószcénákra, melyek felett kivitelezésük tekintetében ugyan eljárt az idő, mégis Schwarzenegger megszokott frappáns monológjai és az alkotás atmoszférája mellett ezek a legemblematikusabbak.


A filmhez hasonlóan a Jerry Goldsmith által jegyzett score is örök érvényűvé vált. A komponistának nem volt szüksége ajánlólevélre, mivel Kassar és Vajna oldalán dolgozott a Rambo-filmeken, a Különös kegyetlenséggelen, hovatovább ő szállította a Carolco szignálzenéjét is. Verhoeven első tengerentúli rendezéseinél (Hús és vér, Robotzsaru) Basil Poledourisszal működött együtt, Goldsmithszel pedig ez volt az első munkája, amelyet aztán olyanok követtek, mint az Elemi ösztön és az Árnyék nélkül. „Számomra a zene nagyon sokat jelent, ezért igyekszem rendkívül aktívan részt venni benne, a folyamat részesévé válni. Szerintem ez a létező legszebb művészeti forma – nagyszerű lenne, ha én is tudnék zenét írni, de nem tudok. Mindig megpróbálok részt venni ebben a gyártási folyamatban is, irányítani, edzősködni, világossá tenni, hogy mi az, amit szükségesnek tartok, vagy mi az, ami óriási segítség lenne számomra, ha ki lehetne fejezni. Nálam a jelenetet erősíti, ha megtaláljuk hozzá a megfelelő zenét” – nyilatkozta a direktor, aki pályája során mindkét zeneszerzővel három-három alkalommal dolgozott.

Goldsmithnek remek táptalajt biztosított a projekt, hisz sci-fi eleme éppúgy van, mint akció vagy thriller, továbbá a helyszínek is változatosak, a végeredmény ismeretében pedig kijelenthető, hogy élt is az általuk nyújtott lehetőségekkel. A szimfonikus és az elektronikus megoldásokat ízlésesen, ötletesen elegyítő score mellett Goldsmithnek egyéb teendői is voltak: kiegészítő szösszeneteket, úgynevezett source musicokat kellett szállítania, melyeket Verhoeven egyebek mellett a híradás szignáljaként, vagy a különféle emlékeket árusító Rekall cég reklámjaihoz („Rekall Commercial”, „ESPN”, „Environmental Source”, „Saturn”, „Mars”, „Rekall (Background)”) szánt. Ezeken kívül a Marson játszódó cselekményeknél Bruno Louchouarntól hallhatunk három szintipopot, melyek „Mutant Dancing”, „Rubble City” és „Running Out of Air” címre lettek keresztelve.


Az emlékmás score-ja remek kikapcsolódást biztosít, hallgatása közben pedig fel sem merül bennem, mennyire rögös út szegélyezte megszületését. Miután Goldsmith befejezte a komponálást, a kíséretre elkülönített szűk költségkeret tartása érdekében Münchenbe utazott stábjával, hogy ott rögzítsék a zenét. A kedvező ár azonban egy kevésbé rátermett, nem az ilyen jellegű megbízatásokra szakosodott zenekart takart, ami a produktivitásra is rányomta bélyegét: három nap alatt mindössze másfél tracket tudtak elfogadható módon előadni. Bár a Graunke Symphony 1975-ben A szél és az oroszlán score-ját szépen feljátszotta tőle, az azóta eltelt időszakban változások mentek végbe a formáció háza táján, és bármennyire igyekezett instruálni őket Goldsmith, szélmalomharcot vívott. Az évtizedekig vele dolgozó hangmérnök, Bruce Botnick úgy emlékezett vissza, hogy a szerző egy ponton széttárta a kezeit, majd azt mondta: „Ez tiszta őrület! Négy hónap múlva is itt leszünk”. Így a csapat kénytelen volt Londonba áttenni székhelyét, ahol a The National Philharmonic Orchestra élére állva már az első nap húszpercnyi anyagot rögzítettek (a müncheniből egyedül a „First Meeting”-et használták a filmben). Ez persze többletköltségekhez vezetett, ám a határidő betartásához éppúgy meg kellett lépni, mint a score karakteres, markáns megszólalása érdekében – utóbbit a Quartet Records jóvoltából a „Clever Girl (Original Performance)” és a „Clever Girl” révén mi is megtapasztalhatjuk. Azon jelenetekhez pedig, melyek trükkjeit Verhoeven még csiszoltatta, közel három hónap szünet után játszották fel a kíséreteket, s a köztük eltelt időszakban megszületett a szintén szerethető Szörnyecskék 2. – Az új falka-muzsika.

A Total Recall – Az emlékmáshoz több albumváltozat kapcsolódik: először a Varése Sarabande jelentette meg, mely a mozi tizedik évfordulója alkalmából a The Deluxe Editionnel is előállt. Ezeket követte a Quartet Records gyűjteménye a teljes anyaggal, ami az eredeti kiadás újrakevert változatát, különböző alternatív tételeket, source musicokat és Louchouarn számait egyaránt magában foglalja. A limitált példányszámú összeállításukat öt évvel később, új köntösben ismét piacra dobták – ezt használtam írásom alapjaként –, s jelenleg is ez a bontatlan formában legkönnyebben beszerezhető verzió.


A „The Dream” a film nyitányát kíséri, a szerző pedig rögtön két témát is felvonultat: Quaid rendíthetetlen titkos ügynök oldalát, valamint a Marssal kapcsolatos, zavaros emlékeit. Főhősünk abban a tudatban éli hétköznapjait, hogy építőmunkás, van egy csinos felesége (Sharon Stone), ám éjszakánként fura álmok gyötrik, és folyamatosan azt érzi, többre hivatott annál, amit csinál. Kezdetnek elmegy marsi emlékeket vásárolni a valóságban meg nem történt nyaralási élményekkel üzletelő Rekallhoz, ám arra sem a vállalat képviselői, sem Quaid nincsenek felkészülve, ami ezután történik: a beavatkozás félresikerül, mert korábban már megpiszkálták az emlékeit, amiről senki sem tudott. A világ teljesen új megvilágításba kerül számára, Goldsmith pedig a főcímzenével előrevetíti, hogy ez nem egy szokványos akciófilm, hanem egyúttal sci-fi thriller is. A cselekmény úgy tárul elénk, hogy Schwarzenegger karaktere folyamatosan menekül, s közben talál válaszokra, amit a komponista ennek megfelelően, a vélt valóság és az igazság összemosásának érzékeltetése végett sejtelmes, vészjósló dallamokkal kombinált, dinamikus akciózenével húzott alá. A zenekar maximális fokozatra járatása a „The Implant” második felétől veszi kezdetét, majd olyanokban folytatódik, mint az „Old Times Sake”, a „Clever Girl”, a „Howdy Stranger / The Nose Job”, az „A New Face”, a „Swallow It”, a „The Big Jump”, a „The Messacre”, a „The Treatment”, a „The Reactor / The Hologram és az „End of a Dream”. A szerző hihetetlen tempót diktál a formációnak, és megfelelően széles palettán mozog a hangszerelés terén (bár sajnos a filmben az effektek elnyomják zenéjének finom, aprólékos részleteit), önállóan hallgatva pedig folyamatos hangerőnövelésre ösztönöz – kiváltképp a „Clever Girl”, a „The Big Jump”, valamint az „End of Dream”.

Mi igaz, és mi nem? Mi álom, és mi valóság? A történet fő mozgatórugóját e kérdések teszik ki, amit Goldsmith a „The Dream”-ben, a „First Meeting”-ben, a „Secret Agent”-ben, a „Where I Am?”-ben, a „The Aftermath”-ben és a „Remembering”-ben az álom-témával nyomatékosít, de rövid ideig más trackbe is beolvasztotta azt. Az imént felsoroltakra a visszafogott zenekari előadás és a sejtelmes elektronikus megoldások kombinációja érvényes, amivel kellő mérvű misztikumba burkolódzik a cselekmény. Hasonlóan fontos szerepe van a Mars-motívumnak, amely a „The Mountain”-ben és a „The Mutant”-ben nyersebben van jelen, az „A New Life”-ban pedig az addigiakat megkoronázva, fennkölt formában tárul elénk. És bár a Melina (Rachel Ticotin – Összeomlás) társaságában az életéért küzdő Quaidnek számos ellenfele van, köztük a feleségének hitt Lorival, illetve Richterrel (Michael Ironside) és csapatával, érdekes módon Goldsmith rájuk nem fordított különösebb figyelmet, inkább az akciótételekkel és az álom-motívummal követi őket.


„A legjobb score-t írhatod az ilyen típusú filmekhez, de senki sem figyel oda. Tényleg azt gondoltam, hogy a Total Recall-score fantasztikus, zeneileg nagyon tetszett, de igazából senki sem törődött vele. Általában szórakoztató ilyeneket írni, előadatni, és ez különösen igaz a Total Recallra, mert nagyon érdekes kíséret, de aztán rá kell ébredned, hogy az embereket nem igazán foglalkoztatja” – fejtette ki gondolatait Jerry Goldsmith, mennyire rosszul érintette őt, hogy a BMI ítészein túl egyetlen szakmai szervezet sem méltatta művét. Elmondása szerint ez vezetett ahhoz, hogy a későbbiekben már nem szándékozott ilyen színvonalú muzsikákat írni az akciófilmekhez, ám én ennek gyakorlati megvalósulását nem feltétlenül tapasztaltam, mert bár tény, hogy bizonyos akciózenéi rutinmunkák – természetesen Goldsmith szintjén értendő a rutin szó –, Az első lovag, a Ragadozók, a Kongó és A múmia izgalmas, maradandó kíséretben részesültek.