A macska és az egér szakadatlan párharcának megannyi variációja: röviden így lehetne összefoglalni a Metro-Goldwyn-Mayer kétségkívül legsikeresebb rajzfilmfolyamát, a Tom és Jerryt. E két karakter több mint hetvenéves, és – Miki egérhez, valamint Donald kacsához hasonlóan – generációk sokaságának nyújtottak (s nyújtanak ma is) emlékezetes, vicces pillanatokat. A népszerűség okai közt a remek történetvezetés éppúgy megbújik, mint a vicces momentumok sokasága, a párbeszédek hiányából eredő "nemzetközi nyelvezet", illetve az a fantáziadússág, amely az alkotókat 114 epizódon keresztül táplálta. 

"Tudtuk, hogy két karakterre van szükség. Arra jutottunk, hogy konfliktusra, üldözésre és cselekményre egyaránt támaszkodnunk kell. Innen erednek a macska és az egér karakterek, amelyek jó ötletnek tűntek" – mesélte William Hanna, aki Joseph Barbera rendezővel, valamint Rudolf Ising és Fred Quimby producerekkel 1940-ben mutatta be e párost az Elbocsájtás című rövidfilmmel. Bár ez volt az első Tom és Jerry-kaland, hőseinket ekkor még Jaspernek és Jinxnek hívták, a projektben pedig az alkotógárdából egyedül Hannah látott kiugrási esélyt. A rajzfilm különösebb visszhangoktól mentes bemutatóját követően a Hanna-Barbera formáció egészen addig tartotta parkolópályán a duót, amíg az Elbocsájtás meg nem jelent az 1941-es Oscar-gálán. Ugyan a nominálás nem torkollott díjazásba, ahhoz azonban bőségesen elegendő volt, hogy Tom és Jerry előkerüljenek a fiókból, s némi külcsín-változtatást, illetve átkeresztelést követően az Éjszakai falatozás című epizóddal hódító útjukra induljanak, melynek klasszikus szakasza tizenhét évig tartott, és tizenhárom Oscar-jelölés, valamint hét szobor övezte. 


A széria score-ja

Bárkit kérdezünk meg Tom és Jerry kilétéről, mindenki helyes választ ad rá, ami nem csoda, hiszen a páros világszerte folyamatosan és rendíthetetlenül van jelen a tévéképernyőkön, a gyerekek és a felnőttek pedig napjainkban éppúgy örömmel kísérik figyelemmel kalandjaikat, mint annak idején. Erre eredeztethető vissza azon megállapítás, miszerint a legtöbbek által ismert és hallgatott filmzene ezen karakterekhez köthető, ennek ellenére azt már kevesen tudnák megmondani, hogy a muzsikát Scott Bradley szolgáltatta, akit nem mellesleg a rajzfilmzenei világ megteremtőinek egyikeként szokás aposztrofálni. 

Az MGM a harmincas évek második felétől vette palettájára a rajzfilmkészítést, 1937-től pedig Bradley is a stúdióhoz került, ahol eleinte Hugh Harman, valamint a Tom és Jerry létrejöttében is részt vevő Ising alkotásaihoz készített kíséretet. Ebben a korszakban e stíluson belül két komponista töltött be meghatározó szerepet Hollywoodban: az egyik Carl Stalling volt, aki a Warner Bros.-nál többek között a Bolondos dallamok kíséreteiért is felelt, a másik pedig az MGM égisze alatt alkotó Bradley, akiknek közös vonása, hogy mindketten több fantáziát láttak az animációs alkotásokban, mint az élő szereplősökben.

A macska-egér páros útnak indításakor tehát Bradley már kellően jártas volt e műfajban, ahol folyamatosan igyekezett tágítani az addig ismert határokat, a Tom és Jerrynél azonban már végképp nem a kitaposott utat kívánta járni, hanem reformokhoz akart folyamodni, amit lényegesen ölesebb léptekkel vitt végbe, mint Stalling, ami azért érdekes, mert napjainkban a rajzfilmzenék terén utóbbi neve sokkal ismertebb. "Az animációs alkotásokban az akciórészek határtalanok és gátlástalanok, a score pedig éppúgy képes ezek fölé emelkedni, mint az effektek. Én makacsul vallom, hogy a kreatív kortárs zene ilyen esetekben történő alkalmazása nem jelent előrelépést, hiszen a modern harmóniák, illetve hangszerelések végtelen tárháza nyújtotta kísérleti lehetőségek jóval rugalmasabbak, több fantáziát és önállóságot rejtenek magukban" – vélekedett a szerző. Az ilyen típusú produkciók aláfestései a Tom és Jerry-időszakot megelőzően döntően ismert komolyzenei darabokból tevődtek össze, mely adaptálással Bradley jó ideje elégedetlen volt, ám csak Tomék útnak indításakor látta elérkezettnek az időt arra, hogy egy sajátos zenei nyelv megteremtésére kérjen engedélyt Quimbytől: "Úgy láttam, hogy mindenki közkedvelt gyerekdalokat, gyors dallamokat gyűjt, melyeket összeilleszt, s ha kell, sípokkal és különféle zörejekkel egészít ki. Ezeket aztán rajzfilmzenének keresztelik, én azonban biztos voltam abban, hogy ez nem elegendő a közönség számára. Emiatt láttam neki egy olyan sajátos kotta kidolgozásának, amely valóban együtt él a képsorokkal" – mesélte Bradley. Törekvéseinek megvalósításában az alkotógárda olyannyira támogatta, hogy teljes mértékben szabad kezet biztosított számára – gyakorta még a producerek zenei ötleteinek is ellenszegült, és ezen vitákból ő került ki győztesen –, így a szerző a jazzes elemeket, a tradicionális és népszerű melódiákat kezdte összegyúrni a komolyzenei elemekkel, mely utóbbiakat Arnold Schönberg, Bartók Béla, Igor Sztravinszkij és Paul Hindemith stílusából táplálta. Ezek együttes alkalmazásával tökéletes lehetősége nyílott arra, hogy saját muzikális humorával megfűszerezve, pillanatról pillanatra kövesse nyomon az eseményeket: "Remélem, Dr. Schönberg megbocsájt nekem azért, hogy az ő megoldásait alkalmazom a vicces hangulat megteremtéséhez, de jó látni, hogy a zenekar tagjai is gyakran nevetgélnek, amikor a zenéket rögzítjük" – nyilatkozta a komponista, aki ezzel a stílus reformereinek egyikévé lépett elő. Ennek véghezviteléhez azonban a támogató háttér és a kiváló zenei képzettség mellett az a tény is szükségeltetett, hogy a széria alig tartalmazzon párbeszédeket: főhőseink többnyire csak nevetnek, jajonganak, sóhajtoznak, illetve sikítanak, s ha párbeszédre kerül is a sor, azt döntően a mellékszereplők szolgáltatják, többek között A kishitű kiskacsa, A városi rokon, A robotmacska vagy éppen a Szeresd a kiskutyát epizódok esetében; Jerry csupán a Búbánatos szerelemben tölt be narratív szerepet, Tom pedig A cowboyban villantja meg énektehetségét.

Bradley nemcsak kidolgozta ezt az irányzatot, hanem folyamatosan fejlesztgette is, ezáltal pedig szinte minden egyes epizódhoz új zene készült. Egyetlen kivétel ez alól a Zongorakoncertre keresztelt történet, itt ugyanis egy olyan hangversenynek lehetünk szemtanúi, mely teljes egészében Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiájára épül. S ha már adaptáció: amennyiben a történet úgy kívánta, a komponista (hosszabb-rövidebb dallamátemelések erejéig) saját elképzeléseit ismert vagy népszerű melódiákkal is ötvözte. Remek példa erre A két muskétás, melynek cselekményét A három muskétás, a Cyrano de Bergerac, a Scaramouche és a Girl of the Golden West című mozik ihlették, ami a muzsikán is érződik.

A zenei felvételek során nem minden esetben volt már kész teljesen a rajzfilm, sőt az első epizódok úgy készültek, hogy előbb volt meg az aláfestés, mint a mese. Ezért a scoring sessionök nem a látottak követésén alapultak, hanem az úgynevezett click track módszer alkalmazásán (Stallinggal és Max Steinerrel egyetemben Bradley volt ennek az úttörője), melynek segítségével a zenészek folyamatosan tudták tartani a tempót. Bradley hihetetlenül ügyesen oldotta meg azt, hogy részletgazdag muzsikákat szállítson, melyek elsősorban a látottakkal élnek együtt, ezért önállóan hallgatva folyamatos csapongásokból és időnként disszonáns megoldásokból építkező tételeknek lehetünk fültanúi. "Scott írja a legnehezebb hegedűszólamokat Hollywoodban. El fogja törni az ujjaimat" – nyilatkozta a muzsikák előadásánál közreműködő Lou Raderman.


A score önálló élete

A Tom és Jerry-zenék évtizedeken keresztül csak a rajzfilmekkel együtt voltak hallhatóak. 2006 novemberében változtatott ezen a Film Score Monthly gárdája, aminek eredményeként kétlemezes kiadvány vált elérhetővé Tom and Jerry & Tex Avery Too! Vol. 1: The 1950s címmel. Erre a páros kalandjainak score-jai mellett néhány Droopy-epizódhoz köthető kíséret is felkerült, s bár az album a Vol. 1. alcímet kapta, folytatására a mai napig nem került sor - ugyanakkor néhány évvel később az 1946-os Lassie hazatér muzsikáját is megjelentette az FSM, melyet szintén Bradley jegyez. Idővel Tom és Jerry a koncerttermekbe is beköltözött, aminek első lépéseként a Liszt-rapszódia került terítékre a hozzá tartozó Zongorakoncert epizód vetítésével egybekötve. 2013-ban érkezett el az idő arra, hogy vérbeli Bradley-darabok csendüljenek fel a koncerttermekben: ekkor állított össze ugyanis a Peter Morris-John Wilson páros egy olyan egyveleget, amely nyolc epizódból (A vacsoravendég, Egér eladó, Az elefántbébi, Jerry, a kacsaúsztató, Horgászcica, Tombol a szerelem, Rágalmacskák és Civakodás) táplálkozott. "Olyan darabot szerettünk volna bemutatni, amely nem túl töredezett, nem kívánja meg a vizualitást, ezért a legjobb Scott Bradley-zenékből kikerült összeállítás hallható" - nyilatkozta Morris, aki barátjával együtt úgy keltette életre ezt a szvitet, hogy a korabeli hangzásvilágot is feldúsította, így nem húsz-, hanem százfős zenekar kíséretében csendültek fel a dallamok. 


Miután az MGM úgy döntött, hogy kiszáll a rajzfilmek világából, a Hannah-Barbera páros megalapította saját produkciós irodáját, majd hírnevüket olyan szériáknak köszönhetően fényesítették tovább, mint például a Turpi úrfi, a Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki, a Maci Laci, a Hupikék törpikék, valamint Foxi Maxi kalandjai, ám ezekhez már nem Bradley, hanem – néhány epizód kivételével – Hoyt Curtin szolgáltatta a kíséretet. Bradley a stúdió döntésével párhuzamosan visszavonult, s bár Tom és Jerry kalandjai folytatódtak tovább, a világ legtöbbet hallgatott filmzeneszerzője már nem vette ki a részét belőlük.

Jelen írás célja a klasszikus korszak muzsikáinak bemutatása volt, ugyanakkor zárásként nem hagyható el a későbbi időszak rövid összefoglalása sem. Az 1940 és 1957 közötti éveket követően olyan időszakok következtek be a duó életében, mint a Gene Deitch-féle (1961-1962, zene: Stépan Konicek), a Chuck Jones-féle (1963-1967, zene: Eugene Poddany), az újabb Hanna-Barbera-féle (Tom and Jerry Show, 1975-1977, zene: Hoyt Curtin), a Lou Scheimer és Norm Prescott producerelése alatt megvalósult folyam (Tom and Jerry Comedy Show, 1980-1982, zene: Ray Ellis, Yvette Blais, Jeff Michael), mely után ismét az eredeti alkotók hallattak magukról a Tom & Jerry Kidsszel (1990-1993, zene: Tom Worrall, Gary Lionelli). Az ezredfordulót követően először nem teljes folyamok születtek, hanem mindössze két epizód: a 2001-es Tom and Jerry: The Mansion Cat (zene: J. Eric Schmidt), illetve a 2005-ös The Karate Guard, amelyhez Michael Giacchino szolgáltatta a talpalávalót. Ezt követően az egykori rivális cég, a Warner Bros. lépett színre, s vette komolyabban szárnyai alá hőseinket a Tom and Jerry Tales című, két évadot megélt folyam erejéig (zene: Tom Erba), 2014-ben pedig szintén nekik köszönhettük a The Tom and Jerry Show-t, melyhez David Ricard és John Van Tongeren szállítottak kíséretet, érdekessége pedig az, hogy ekkor adaptálták először az eredeti Bradley-motívumot. 

 

Kulics László
2015.11.22.