2016-ban a Cloverfield Lane 10-hez hasonlóan érkezett egy olyan, korábban nagy diadalt arató mozihoz kötődő alkotás, melynek készítését a legvégsőkig titkolták. A The Woods munkacímen futó opuszról senki nem tudta, hogy csak ideiglenes elnevezést kapott, és valójában a hazánkban Ideglelésként ismert The Blair Witch Project mitológiájára építették fel. Az bizonytalan, hogy a cloverfieldes helyzet ismétlődött-e meg, azaz egy eredetileg teljesen különálló produkció forgatókönyvét az előkészítések során kapcsolták-e hozzá egy már létező filmhez, vagy mindig is folytatásban gondolkodtak a készítők, de ennek igazából semmi jelentősége nincs. A You're Nexttel és a The Guesttel kisebb sikereket elérő Adam Wingardnak ugyanis beletört a bicskája a feladatba.


Az Ideglelés az egyik legjobb példa a közvélemény által vagy kiválónak, vagy nézhetetlennek tartott filmekre, tehát abba a kategóriába tartozik, amelynek tagjait zömében e két véglethez szokták sorolni. A Blair Witch – Ideglelés 2. már jóval egyértelműbb megítélés alá esik, mondhatni: csak az nem utálja, aki nem látta. Míg az eredeti különlegességét és szokatlanságát a talált felvételnek álcázás adta, a közvetlen folytatás szakított ezzel, és egy hagyományos mozit láthattunk egy kis csavarral, hiszen abban az első rész rajongói(t alakító színészek) mentek a Burkettsville melletti vadonba, hogy aztán megőrjítsék egymást – és a nézőt. A harmadik résznek már az alapkoncepciója is problémás, ezért is működésképtelen az egész vállalkozás, ugyanis a blairi boszorkány 1998-ban még sokak számára félelmetes legendájáról ma már mindenki tudja, hogy teljes egészében kitaláció, az idei mozi viszont pont, hogy valóságként kezeli. Amiről viszont egyszer már lehullott a lepel, arra nehéz újra visszahelyezni.

A főszereplő a nyitó epizód Heatherjének öccse, aki egy a Youtube-ra feltöltött, egy házban, kapkodva készített amatőrvideón feltűnni véli a lányt, s elhatározza, hogy megkeresi. Barátaival együtt ellátogat a felvétel publikálóihoz, majd velük együtt vetik be magukat a rengetegbe, ahol aztán egyre reménytelenebbé váló helyzetbe kerülnek. Ha túltesszük magunkat a fent vázolt gondon, vagy hogy az ismeretlen színészek teljesen antipatikusak, akkor sincs minden rendben. Egy éjszakai erdőnél és beazonosíthatatlan zajainál nem sok fenyegetőbbet lehet elképzelni, amennyiben a valóság talaján kívánunk maradni, épp ezért rengeteg potenciál rejlett a helyszínben, de a végeredmény cseppet sem lett félelmetes. Unalmas és többnyire kiszámítható viszont igen, s bár a film a legvégére bevon egy plusz színteret (pontosan azt, amire várunk), illetve egy rém legendájánál kézzelfoghatóbb veszélyforrást, ráadásul a történések okaként egy nem is feltétlenül rossz alternatív értelmezést kínál, mégis az egész Blair Witchre a legjellemzőbb szó, hogy érdektelen.


Míg az első résznél csak a stáblistának volt zenéje, a másodikhoz Carter Burwell szerzett egy igen érdekes, egyebek mellett botok, kövek és vízcsobogás segítségével előállított score-t (erről írt elemzésünk linkje legalul megtalálható). A harmadik eresztéshez maga a rendező, Wingard írt valamit, amit viszont bajosan lehetne zenének nevezni. Amikor először meghallgattam az albumot, félretettem azzal, hogy még majd kell kezdenem valamit vele. A film megnézése után még kétszer lepörgött, de nem lettem okosabb. A nagy tanácstalanságban megkértem három szerkesztőtársamat, hogy hallgassák meg és véleményezzék. Ezeket a válaszokat kaptam:

"Csak azért érdemel egyetlen pontot, mert lelkes volt a csapat, és albumot csinált belőle."
"Szinte értékelhetetlen. Ekkora blöfföt rég hallottam."
"Hát ez egy érdekes valami. Érteni vélem a koncepciót, de mégis hány pontot lehet rá adni, hogy ne csinálj teljesen hülyét magadból?"

Leegyszerűsítve: a soundtracken 32 percnyi nyomasztó, írásos formában megfogalmazásra szinte alkalmatlan zúgást lehet hallani, melybe különféle, távolinak tűnő, tompa zajok keverednek, és egyszerűen nem létezik annyi hangutánzó szó, amennyit ennyi messziről érkezőnek ható sistergésre, kerregésre, csikorgásra, robajra kellene felhasználnom. A stílus leginkább az Ideglelés stáblistás (és az akkori válogatáslemezre is felkerült) neszezésének vonalát követi, amelyet annak idején úgy jellemeztem: mintha valaki egy huzatos pincében időnként vasajtókat csukogatna fahasábok pakolgatása közben. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy szívből utáljam e bakeliten is megjelent kiadványt, azonban mégsem ment. Nem állíthatom, hogy azért, mert a mozi alatt rendkívül jól működnek a szerzemények, mivel úgy tűnik, ez csupán egy jelenetek inspirálta album, lévén ezúttal is talált felvételesnek beállított produktumról van szó, melyhez – ezen műfajnak megfelelően – szükségtelen is aláfestés. Amiért mégis sokkal jobbnak tartom ezeket a szerkesztőségünk tagjait is megosztó kreálmányokat azoktól, amelyeket például Mica Levi írt A felszín alatthoz, Antonio Sanchez a Birdman avagy (A mellőzés meglepő erejé)-hez vagy Joseph Bishara a... tulajdonképpen bármelyik horrorjához, az az a tény, hogy semmiféle nehézséget nem okozott számomra a többszöri végighallgatása, és írásom elkészítését követően is le fog még pörögni, ha épp zordabb a kedvem, míg az említett aláfestésekről még a jelenetek megismerését követően sem változott pozitívra a véleményem.


A score-t az ambient műfajának nagy neve, Robert Rich masterelte, akinek stílusa komoly mértékben hathatott Wingardra. Rich egyik legismertebb műve a hétórás, többnyire meditatív "Somnium", mely nemcsak a műfaj egyik fő elemére, a szintetizátorra – vagy számítógépre – épül, hanem a természet hangjai is beleszűrődnek, így a szélzúgástól kezdődően madárcsicsergésen át esőcseppek koppanásáig számos, az ambientben bevett ötletet felvonultat. Innen nincs messze a dark vagy a black ambient, melybe az itt tárgyalt soundtrack is sorolható, csak ami a "Somnium"-on az esőcsepp, az a jóval sötétebb Blair Witch-zenében a távoli robaj, az indusztriális morajok és hasonló, némileg horrorisztikus elemek.

Persze a komponálás összetettsége vagy az egy adott mű megalkotásához szükséges tudás itt mást jelent, mint egy kidolgozott szimfonikus muzsika esetében. Azonban én egy filmzenét mindig önmagában nézek, s nem más műfajok darabjaihoz viszonyítom: így úgy gondolom, John Carpenter Halloween-főtémája pontosan ugyanolyan mértékben hatásos, mint John Williams Star Wars-os birodalmi indulója, csak épp a közeg más. Amellett viszont nem lehet elmenni, hogy Wingard műve valóban tekinthető egyfajta blöffnek is. Míg Williams szintjének eléréséhez sok-sok évtizedre lenne szüksége egy zeneszerzőnek, Carpenteréhez (vagy épp Richéhez) ennek már csak töredéke kell. Nem tudok vitába szállni azzal sem, hogy sejtelmes zúgásra neszezések keverése sokak számára pontosan akkora művészieskedés, mint amikor például egy kortárs művész összegyűr pár papírlapot, rájuk rak egy banánt és egy mandarint, majd ad egy fellengzős nevet az installációnak. Azt azonban le kell szögeznem, hogy Wingard darabjai a maguk műfajában hatásosak, egyszerűen beállítottság kérdése, hogy a dark ambientet ki mennyire bírja befogadni.


Az imént írtakhoz idomulva, a fenti öt pontot mindenki nyugodtan kezelje fenntartásokkal, mert hagyományos filmzeneként tekintve egy vagy két pontnál többet valóban nem érdemelne Wingard első score-ja, amelynek nincs főtémája, sőt semmilyen motívuma, trackjei pedig megkülönböztethetetlenek egymástól. Ez a megközelítés leginkább hangdizájnnak titulálható, mely viszont sokszor képes horrorok, de leginkább sci-fik hatásához hozzátenni: példaként A nyolcadik utas: a Halált vagy a Prometheust említhetném – még ha ezen esetekben a hangszereké is lett a fő terep. Hangdizájnnal kevert atmoszférikus aláfestésként értékelve tehát már sokkal magasabb pontszám jár, mert az albumra került trackek érdeme, hogy képesek olyan nyugtalanító hatást elérni (főleg késő éjszakai hallgatás során), amilyenre a hagyományosabbnak tekintett horrorzenék nem mindegyike képes. Ám kétségkívül olyan darabról van szó, mely a rétegzenék képzeletbeli polcán leghátul található, és a hallgatók többsége pár percnyi ízelítő után köszönettel gyorsan vissza is helyezi a helyére.