A filmzeneszerzők diszkográfiáinak alapos böngészése során néha az ember olyan filmekkel is találkozik, amelyekkel valószínűleg más körülmények között sohasem, és a magyar forgalmazásban csak VHS-en megjelent Kísértet pontosan ilyen produkció. A más formátumban kiadatlan, és egyébként is nagyon nehezen beszerezhető fekete komédia rendezője, Chris Walas korábban A légy 2.-n edződött, ennek ellenére szóban forgó filmje szinte alig értékelhető, így szerencsére gyorsan le is tett arról, hogy további műveket készítsen az utókornak. Az alaptörténet szerint egy lúzer hivatalnok (Bill Paxton) új házba költözik, de az idilli környezetet beárnyékolja egy szakadt hajléktalan (Marshall Bell) szüntelen közelsége, aki arra sem rest, hogy hősünk egyre növekvő paranoiáját kihasználva apránként szétzúzza annak minden egyes idegszálát. A helyenként abszurd módon megmosolyogtató, helyenként idegesítő ámokfutást nagyon nehéz úgy végignézni, hogy az ember folyamatosan erre koncentráljon, és tulajdonképpen az az egyetlen pozitívum sem képes állandóan átsegíteni ezen a problémán, ami miatt egyáltalán belekezdtünk.


Merthogy Christopher Young zenéje keltette fel a film iránti érdeklődésemet, a Kísértet score-ja ugyanis több internetes portál hozzáértője szerint is a zeneszerző egyik legegyedibb és legfurcsább hangvételű darabja. Nem véletlen, hiszen a horror és a vígjáték zenei sajátosságainak egy különleges keveredése számos olyan egyéb megoldással, melyeknek normális körülmények között semmi keresnivalójuk nem lenne egy filmzenében. A zeneszerző elmondása szerint egyik legnehezebb munkája volt ez: az előkészületek során hamar kiderült, hogy a film egyedisége nem engedi az úgynevezett temp score-ok használatát, illetve az is világossá vált számára, hogy egy erőteljes nagyzenekari mű túl hivalkodó lenne, míg valamilyen szintetizátoros kompozíció túl egyhangú. Így gyakorlatilag teljesen szokatlan módon kellett hozzáfognia a komponáláshoz, de végül egészen elképesztő eredmény született.

Ha használati utasítás formájában kellene ismertetnem az albumot, a legfontosabb tudnivaló vele kapcsolatosan az, hogy amennyiben az első tétel túl bizarr vagy zavaró a hallgató számára, úgy egyáltalán nem is érdemes tovább foglalkozni vele. Ahhoz, hogy kellő mértékben értékelni tudjuk Young zenéjét, muszáj az elején tisztában lenni azzal, hogy egy teljesen egyedi filmhez készült, és ehhez foghatóan őrült és bolond muzsikával csak nagyon ritka esetben találkozhatunk. Érdemes összefoglalni, milyen hangszerekből és hanghatásokból építkezik a mű, mert ez már az elején sejteti, mivel lesz dolgunk. A vonósnégyesen és négy női vokalistán kívül megszólal harmonika, ahhoz hasonló hangú melodika, bansuri (bambuszból készült fuvola), basszusgitár, kalimba, marimba, zongora és gyerekzongora, a könnyű ritmikai eszközökön túl felcsendülő különböző effektek között pedig találunk erős lélegzetvételt, csettintést, írógéphangot, vagy szemeteskuka és fazék kongását. Az ezekből összeálló tételek kétségtelenül nehéz hallgatnivalók, ám szemben a rengeteg elmebajos pszicho-zenével, azt gondolom, jóval izgalmasabb összhatást keltenek, és a feszültséggel telibb pillanatok okozta üresjáratok ellenére is képesek végig fenntartani a hallgató figyelmét.


A fentebb említett két műfaji behatárolást talán lehet árnyalni picit, mert a horrorhoz képest kevésbé félelmetes, a vígjátékok felszabadult könnyedsége pedig a legcsekélyebb formában sem jellemző rá, ehelyett inkább a különleges megoldások és komolytalannak tűnő hangzás csalhat mosolyt az arcunkra – azt is inkább az album első harmadában. Az első tétel ("The Vagrant") egy szerencsés bevezetője a kompozíciónak, hiszen megszólal benne minden felsorolt hangszer és eszköz, ezáltal kellően ráhangolhat az előttünk álló negyven percre. Valahol a Joseph LoDuca-féle Evil Dead – Gonosz halott és Danny Elfman Beetlejuice-a mellé tudnám elhelyezni ezt a muzsikát, bár megszólalásában kevésbé harsány, mint ezen példák. A hajléktalan csavargó (egyébként a "vagrant" valódi jelentése is ez) témájának tekinthető a "Trash Dreams" játékdobozokhoz hasonlítható melódiája, mely alatt konyhai eszközök halk neszezése hallható, groteszkké formálva a békés nyugalmat. Ez a motívum visszatér az "A Giblet Too Tastey" végén, felgyorsított és visszafelé játszott szöveggel, valamint lélegzéssel kísérve, valamint a "Cards on the Table" zárásaként, lassabb formában, finálészerűen (ezáltal jóval szomorúbb hangulatot árasztva). Egyetlen tétel tekinthető igazán muzikálisnak, a "Dela Rue", itt semmiféle csapongás nincs, csak a melankólia és a sejtetett feszültség különleges keveredése, melyben a könnyedséget zongoramotívum jelenti csupán.

Minden további tétel az eszeveszett hajsza zenei kifejezésének kavalkádja. Ahol kevésbé félelmetes, ott a pizzicato vagy az élesebb ritmikai hangok oldják a feszültséget (esetleg csettintéssel vagy írógéppel), az igazi veszélyt viszont felütések, sejtelmesen hullámzó magas hangú tremolo, búgó effekttenger, izgatott levegővételek érzékeltetik. Bármilyen kiemelkedő zeneiség felkutatása felesleges, inkább zörejhalmaz az egész, mely attól követhető, hogy mindig ad valami tempót a véletlenszerűen megszólaló hangok rendszertelenségében. Utolsó trackként szerepel még egy egyveleg az összes ritmikai ötletből, de a "Vagrant Rhythms" nem tartozik a filmhez, és elvonatkoztatva a hagyományos értelemben vett score-októl, ez inkább móka, mint zene.


Ugyanígy kell megítélni a Kísértet aláfestésének egészét is: egy önfeledt és komolytalan játék, még a megfelelő mennyiségű feszültséggel együtt is. Az ismert, rossz értelembe vett káoszos muzsikákkal ellentétben ennek élvezhetőségét leginkább az adja, hogy kevésbé hivalkodó megszólalása miatt mindig kiszámítható, s noha az egyetlen épkézláb melódián kívül nincs több visszadúdolható pillanat, olyan zenei megközelítést mutat, amely miatt nyugodtan tekintek rá úgy, mint Christopher Young egyik legjobbjára. Kilóg az ő filmzenéinek sorából is, de épp ugyanígy lehetetlen más művekhez hasonlítani, és ettől számít az én értékelésem szerint kiemelkedő darabnak. Kezdők eleinte kíméljék magukat tőle, és azok se próbálkozzanak, akik a zenében nem ismernek tréfát. Őrülteknek viszont kötelező!