Hogy a világ legrosszabb rendezőjeként elkönyvelt filmőrültnek, Edward D. Wood Jr.-nak valamihez mégiscsak volt tehetsége, arra tökéletes bizonyíték, hogy 1951-es első rövidfilmjétől kezdődően bő egy tucat alkotást rendezhetett. Még ha pályája végén már csak erotikus rövidfilmekre futotta is erejéből, rábeszélő képessége és meggyőző ereje elképesztő lehetett, elvégre valahogy mindig előteremtette az anyagiakat a forgatásokhoz. Leghíresebb alkotásának finanszírozásához a baptista egyház – a filmművészethez a jelek szerint nem különösebben konyító – képviselőit sikerült beszerveznie, akik a reménybeli kasszasiker bevételeiből tervezték további, közösségük tagjainak érdeklődéséhez már jóval közelebb álló mozgóképek elkészítését. A rendkívüli izgalmakat sugalló Sírrablók a világűrből címet végül az első nyilvános vetítést követően elvetették, és a széles körű premier már az egyházi szemszögből jóval kellemesebb csengésű 9-es terv a világűrből elnevezéssel zajlott le. Azt senki sem tudja, mi volt az első nyolc terv.


Az ősbemutatón jelen volt Wood és több színésze is. A direktor még egy reflektort is bérelt az eseményre, azonban jellemző, hogy az egyből tönkre is ment. Ed így nem volt hajlandó kifizetni a kölcsönzés díját, ahogy nem állta annak a vécéülőkének a költségeit sem, mely az egyik sztár, a kopasz felügyelőt alakító svéd pankrátor, Tor Johnson alatt tört össze a helyszín mellékhelyiségében. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, ám ha már itt tartunk, említsük meg azt a kevéssé fontos momentumot is, hogy a hatalmas termetű Johnson alatt rendszeresen széthullottak ezek az alkalmatosságok, s vélhetően emiatt érzett rendszeresen arra késztetést, hogy a fáma szerint a szállodai szobákból nem kizárólag saját holmijaival, hanem a vécéülőkével együtt távozzon. De most inkább térjünk a lényegre.

A túlbonyolítottnak bajosan nevezhető, ám bizonyos szemszögből mégis rendkívül kusza történetben középkori apródnak öltöztetett, de ránk a megszólalásig hasonlító földönkívüliek ördögi tervvel próbálják megállítani a rémisztő gyorsasággal fejlődő emberiséget abban, hogy azok elpusztítsák az univerzumot, beleértve az idegeneket is. Ennek elkerülése érdekében halottakat támasztanak fel (egészen pontosan háromig jutnak, mely szám egy kicsivel talán alatta marad annak, amit bolygónk kemény leigázásához szükségesnek vélnénk), hogy a zombik garázdálkodásával kezdetét vegye a végtelen rettegés – legalábbis a direktor szándékai szerint.

Agyzsibbasztó tortúraként vagy nem szándékos vígjátékként egyaránt felfogható Wood sci-fije, mely műfaji besorolást a damilon belógatott műanyag tányérokból megszületett repülő csészealjak is alátámasztják. Itt nem kell meglepődni azon, hogy a néhány sírból álló, stúdióbeli temető egyik keresztjét simán felrúgja egy mellékszereplő, sem azon, hogy egy ezredes az eget szimbolizáló fal előtt ácsorogva figyeli gondterhelten a hadműveletet, pontosabban a háborús idők filmhíradóiból elcsent ágyúzások felvételeit. Ahogy ne furcsálljuk, ha egy nappali jelenetből minden átmenet nélkül éjszakaiba gyalogolnak át hőseink, sem azt, hogy az összetákolt temetőbe leszállt űrhajó egy raktárnak tűnő épület, vezérlőterme pedig egy szegényesen berendezett szoba. Szórakoztató bárgyúság és a jelentéktelen büdzsé folyamatos demonstrálása fémjelzi a filmet, melyet alkotója Lugosi Bélának, hazánk jeles fiának utolsó filmjeként mutatott be. A képet némileg árnyalja, hogy Drakula legismertebb alakítójának itt látható és többször is bevágott, összesen csupán öt percet kitevő jeleneteit eredetileg más filmtervéhez forgatta le Wood, akit Lugosi halála sem zökkentett ki, és dublőrt keresett. A szükséges jelenetekhez barátnője csontkovácsát kérte fel egy csak általa látott hasonlóságra hivatkozva, de hogy azért ne legyen egyértelmű a csalás, az alkalmi színész minden jelenetében látványosan eltakarja köpenyével az arca alsó részét.


Wood egy visszaemlékezésében azt írja, hogy az egyik producerben felmerült az addigra már jobblétre szenderült Lugosi egyfajta feltámasztása is. Az illető a színész koporsójának kiásását javasolta, hogy abban állítsák ki a halottat a mozi előterében, de a rendező végül ezt elvetette, mivel túl ízléstelennek találta. Azért bizonyára akadt, akinek a jó ízlését sértette az a műanyag óriáspolip is, amely Wood A szörny menyasszonya című horrorjában tette tiszteletét, hogy utána egyenes útja vezessen az említett mozi előcsarnokába, ahová végül, amolyan áthidaló megoldásként, Béla teste helyett került kiállításra.

Az opusz egyfajta elismertségére utal, hogy elkészült belőle a színesre restaurált verzió, sőt musicalben is feldolgozták a sztorit, 1992-ben pedig számítógépes játékként köszönt vissza. Magyarországon színdarabként találkozhattunk vele, és a film időnként becsusszan egyes tévéadók műsorába, sőt még DVD-n is ki lett hozva. A kiadónak nemcsak a megjelentetés okán jár a gratuláció, hanem azért is, mert a magyar változatot saját munkatársaival oldotta meg. Az alkotás értéke és az élmény persze még így sem csorbult, profi szinkronszínészeink köre pedig olyan egyalkalmas kalandorokkal gazdagodott, mint Balogh Noémi pénzügyi asszisztens, Balugyánszky György főkönyvelő, Benczédi Eszter irodavezető vagy Hagen Péter operációs és katalógusmenedzser – ahogy az frenetikus módon, a titulussal együtt el is hangzik a főcím alatt.

Az olvasónak bizonyára feltűnt, hogy felül hét pont áll, ami meglepő lehet a score ismerete nélkül, hiszen szinte alapértelmezettnek kellene lennie, hogy a dilettantizmus filmes helytartójának az aláfestést illetően sem voltak épkézláb ötletei. A 9-es terv a világűrből stáblistáján felesleges is keresni komponista vagy közreműködő zenészek nevét, mert a költségvetést már egy félkarú hegedűs jelenléte is megrogyasztotta volna, ám mivel akkortájt még elképzelhetetlen volt, hogy egy mozi ne kapjon score-t, valamit kellett kezdeni a helyzettel. Wood mázlija, hogy akadt egy olyan munkatársa, nevezetesen Gordon Zahler, aki jó ízléssel rendelkezett – noha mit sem ért volna vele, ha nincsenek már akkor az úgynevezett zenei könyvtárak. Ezek online módon még napjainkban is léteznek, ahonnan sokadrangú vagy épp amatőr filmekhez lehet zenei alapokat vagy instrumentális muzsikát vásárolni, ezzel sok pénzt megspórolva. Manapság is külön üzletágnak számít ezen kollekciók bővítgetése közreműködőként, így aki saját filmet tervez készíteni, és pofonegyszerűen le akarja tudni az aláfestés kérdését, ezen archívumokból akár műfajok (romantikus, akció, horror stb.) alapján tallózva is kiválaszthatja a hangulatilag a képek alá legjobban illő trackeket. Valószínűleg az ötvenes években nem egy állás nélküli zeneszerző, zenész vagy kevésbé foglalkoztatott szimfonikus zenekarok tagjainak túlélését biztosította az, hogy e könyvtárak számára játszottak fel hosszabb-rövidebb darabokat. Ezt egyesek anonim módon tették, hiszen a zenei életben talán számkivetettség jutott volna osztályrészül annak, aki elismeri, hogy tudását aprópénzre váltotta, ezért valószínűleg a többség nem is büszkélkedett vele, hogy miből is él. Zahler pontosan ezen művészek konzervmuzsikái között keresgélt, hogy végül úgy egy tucat, amerikai és angol szerzőtől használjon fel különböző szerzeményeket. Közülük senki sem lett széles körben ismert, zömük egész életében megmaradt efféle "könyvtári muzsikusnak", ezért nem véletlen, hogy írásomban a komponisták név szerint ezúttal csupán a tracklistánál kerülnek említésre.


A múlt század kellős közepén született klasszikus inváziós sci-fik közül kettő ismertebb vág igazán ide, ha technikai kivitelezésben persze nem is, ám témában igen. Az egyik az 1951-es, Robert Wise rendezte A nap, mikor megállt a Föld, ahol Alfred Hitchcock házi zeneszerzője, Bernard Herrmann volt a dallamfelelős, illetve a két évvel későbbi Világok háborúja Byron Haskintól, ahol pedig a kevésbé ismert Leith Stevens. Soundtrack formában mindkettő abszolút hallgatható mai füllel is, s míg Stevensé klasszikusabb nyomvonalon halad, Herrmanné kísérletezőbb, néhol pszichedelikusabb. Zahler válogatását valahol a kettő között lehetne elhelyezni, annak említésével, hogy teljesen mellőzi a Herrmann által bevetett, a zsánerben a repülő csészealjakat sokszor szimbolizáló, vijjogó theremint. Ami persze nem csoda, elvégre a 9-es terv hatásosságának alátámasztására szolgáló felvételek nem egy űrfilmbe, hanem gyakorlatilag a semmibe születtek meg korábban, majd békésen várták, hogy melyik producer csap le rájuk, akár mozifilmhez, akár valamelyik tévésorozathoz vagy műsorhoz, hiszen utóbbiak is szépen merítettek az ezen kompozíciókat tartalmazó kútból.

A fent említett két népszerűbb sci-fi zenéjéhez hasonlóan a Wood-műé is teljes egészében hallgatóbarát önállóan is, bár itt követelmény, hogy gyorsan felejtsük el, mihez kapcsolódik. A "Prelude" és a "Main Title" feszült, rézfúvósokban gazdag, harsány, fenyegető hangulata elég jól elhelyezi a hallgatót a korban, nyilvánvalóvá téve, mire is számíthat. Ha ezzel a baljós megközelítéssel folytatnánk, akkor a fentiek után olyan darabokkal érdemes próbákozni, mint a "Police Squad", a "Saucers Over Hollywood", a "Col. Edwards’s Big Decision", a "Saucer Fire", a "Cay Rises" vagy a "Finale". Ezek közös jellemzője, hogy megállnák helyüket egy az ötvenes évek Amerikájában, például Los Angelesben játszódó, de ma készült alkotásban. A ballonkabátos nyomozók zenei világát olyan trackek idézik meg abban a stílusban, amit ma már film noirosnak hívunk, mint a "Mac Calls Paula", a "The Old Ghoul Retreats", a "Graveyard Marionettes", a "Kelton Lights a Match" vagy a "Someday It’ll All Be Gone". Egy harmadik képzeletbeli kategóriába azok a darabok kerülnek, amelyek kifejezetten kellemesek és nyugodtak. IIyen a "The Shadow of Grief", a "Lost Roses of Her Cheeks" (ez csendül fel Lugosi egyik archív jelenete alatt), a "Plan 9 Interlude", a The Bell Has Rung", a "Your Pillow Beside Me" vagy a kiadvány legélvezetesebb trackje, a "Patic Talk, Jeff & Paula" című remek, big bandes ballada. A kiadvány a bizakodóan hazafias "God Help Us in the Future"-rel zárul, melynek végén visszatér a főtéma, így foglalva keretbe a soundtracket. Fontos megemlíteni, hogy a filmre jellemző olcsóság természetesen egyáltalán nem érhető tetten a zenén, amelyet a dúsgazdag szimfonikus hangszerelés révén messziről elkerül a komolytalanság látszata is.


A 9-es terv a világűrből score-ja több formában is elérhetővé vált a bemutató óta eltelt hatvan évben. A legelső verzió még bakelitre került, egyetlen trackként, gyakorlatilag a film hangsávját tartalmazva, amit olyan élmény lehetett hallgatni, mint amikor megy a tévé, miközben a másik szobában vagyunk. Érdekesség, hogy az egyik LP borítójában Wood visszaemlékezése is helyet kapott. Ugyan a zenéről nem igazán ejt szót a Zahlernek szóló rövid köszönetnyilvánításon kívül, de sorai remekül funkcionálnak nosztalgikus visszaemlékezésként. Kifejti, hogy amikor készítette, nem is álmodott róla, hogy évtizedekkel később a tévécsatornák még mindig vetíteni fogják az általa leginkább kedvelt alkotását a hűséges rajongók millióinak, akiknek mindig is hálás lesz. Hozzáfűzi, hogy bár már nem forgat, azért nem vette le szemét Hollywoodról, s abban bízik, hogy legnagyobb sikerét követően a The Night of the Ghouls című folytatás idővel hasonlóképp eljut majd szélesebb körben is a rajongókhoz. Ed bizonyára boldog lenne, ha tudná, hogy végül eljutott, mert 1994-ben megjelent videókazettán, s azon kevesek, akik esetleg rongyosra nézték azt, később lecserélhették a 2002-ben kihozott DVD-re. Az egész feljegyzésből egy nagyon lelkes, szimpatikus ember képe szűrődik át, és kiderül az is, hogy ekkoriban már visszavonultan élt egy barátja házában, napjait pedig kertészkedéssel és meccsközvetítések nézésével töltötte. A kis jegyzet melankolikus oldalát erősíti az, hogy 1978 decemberére van datálva, és ha ez valós dátum, az azt jelenti, hogy a legutolsó publikus életjel lehetett a direktortól, aki 1978. december 10-én hunyt el szívroham következtében, mindössze 54 évesen.

Ahogy a mozi körül kezdett kialakulni egyfajta kultusz, igény mutatkozott a párbeszédektől megszabadított aláfestésre is. CD-n 1989-ben jelent meg először a Performance Recordsnak köszönhetően, de még mindig csak a sallanggal együtt. A jég 1996-ban tört meg, amikor a Retrosonic Records számára Paul Mandell zenei szakértő beazonosította és felkutatta a filmben elhangzó összes kompozíciót. Eddigi utolsóként bukkant fel az itt tárgyalt 2011-es kiadás, melynek tartalma megegyezik a Retrosonic-félével, és a főleg régi klasszikusok score-jának kiadására szakosodott, érdekes nevű Red Bitch Music állt elő vele – tehát elmondható, hogy például Az élet csodaszép és a Szindbád hetedik utazása zenéjét egyaránt a Rőt Ribanc jelentette meg. Zavaros viszont, hogy a supervisor Zahleren túl miért egyedül Emil Ascher van feltüntetve a címlapon zeneszerzőként, akinek ez irányú munkássága nem ismeretes, hacsak olyan értelemben nem, hogy ő volt az Emil Ascher Inc. atyja, melyé mellesleg az egyik zenei könyvtár, ahonnan Zahler összeválogatta a szerzeményeket. Meglehet, Aschertől is került valami a filmbe (bár nem hinném), az viszont rejtély, hogy a kiadó miért egyedül őt nevezte meg szerzőként, hiszen rengeteg elfeledett zenész műve hallható a jelenetek alatt, amire nem csupán egy forrás utal, és ezekben ráadásul Ascher nevét meg sem találjuk. Egy alku lehet a magyarázat: a kiadó talán csak úgy kapta meg a jogokat a társaságtól, ha az alapító nevét ilyen látványosan kiemeli, még ha hazugság vagy csúsztatás árán is. De lehetett jéghideg üzlet is az ok: a zenészek annak idején megkapták az egyszeri gázsit a felvételekkor, de onnantól kezdve minden mű teljes körű tulajdonosa maga a megrendelő lett, és a közreműködők az összes jogról lemondtak. Hogy persze ettől Aschert megilleti-e a zeneszerzői kredit, az már más kérdés, a lenti tracklista mindenesetre a valószínűsíthető szerzőket tartalmazza, az ő neve nélkül.


Nem akarok a régi korok, itt konkrétan az ötvenes évek filmzenei szakértőjének szerepében tetszelegni, hiszen még csak most ízlelgetem ezt a világot, ezért nem tudom sok mindenhez viszonyítani a score-t. Csak azt tudom, hogy miután meghallgattam, kimondottan elkezdtek érdekelni a régmúlt idők soundtrackjei. Az album nagy erénye, hogy hiába egy rakás különböző szerzőtől származó műből gyűjtötték össze az elemeit, a kohézió valahogy mégis kialakult köztük. Egyfajta zenei emlékkönyvként is felfogható ez a válogatás, amely szerzőinek fogalmuk sem volt arról, milyen nívójú produkcióba kerül be majd szerzeményük, s feltételezhető, hogy nem bontottak volna pezsgőt, ha a tudomásukra jut. Azonban a film nyilvánvaló minőségi problémái nem vetíthetők ki a muzsikára, így e kiadvány tisztelgésként is felfogható azon névtelen hősök előtt, akiknek a 9-es terv a világűrből egyetlen értékét, a filmzenét köszönheti.