Bármilyen karácsonyi témájú filmzenével is rukkoljanak elő a komponisták, a legtöbb rajongó számára az 1990-es Reszkessetek, betörők! dallamai jelentik az ilyen jellegű kíséretek alfáját és omegáját, holott akadnak más, John Williamséhez hasonló szerkezeti felépítéssel és színvonallal bíró score-ok is. Ezek egyike a négy évvel később vászonra került Csoda New Yorkbanhoz köthető, melyet Bruce Broughton jegyez, érdekessége pedig az, hogy a szerző ezzel egy elpasszolt lehetőséget pótolhatott, mivel Chris Columbus eredetileg őt szemelte ki Kevin McCallister kalandjának zenével történő felvértezésére, ő azonban ütemezési problémákból eredően nem tudta vállalni a feladatot. Egy évvel később leszerződött a Gézengúzok karácsonyához, ám az döntően a romantikus komédiákra jellemző aláfestést igényelte, az ünnepi hangulat zenei megjelenítését pedig az alkotók közkedvelt dalokra hárították, így az, hogy stílusa mennyire illett volna a Reszkessetek, betörők!-höz, a Csoda New Yorkban révén derülhetett ki, sajnálatos módon azonban a betétdalos albumnak a mozipremierrel egy időben történt megjelenése okán Broughton munkájára kevésbe vetült reflektorfény.


Charles Dickens Karácsonyi ének című műve mellett ez a Valentine Davies ötletéből származó mese az, mely több változatban is feltűnt már a vásznon. Az eredetileg Csoda a 34. utcában címen futó történet 1947-ben látott első ízben napvilágot, amelyet néhány, nem feltétlenül emlékezetes feldolgozás követett, míg a kilencvenes évek közepén Les Mayfield rendező (Flubber – A szórakozott professzor) és a műfaj talán legjelentősebb producere, John Hughes (Családi vakáció, Reszkessetek, betörők!, Dennis, a komisz) méltó módon újra nem álmodták. Ez a változat hazánkban Csoda New Yorkban címmel került bemutatásra, és a jóságos öregapó szerepére a valóságban is Mikulás külsejű Richard Attenborough-t kérték fel, aki mellett Mara Wilson (Matilda, a kiskorú boszorkány), Dylan McDermott (Célkeresztben), Elizabeth Perkins (A Flintstone család) és J.T. Walsh (Nincs alku) személyesítették meg a főbb karaktereket.

Ugyan a Csoda New Yorkbanra nem tekinthetünk olyan mérvű klasszikusként, mint az 1947-es elődjére, az aláfestés terén azonban hasonlóan nagyszabású, emlékezetes munka született, mint egykoron Cyril J. Mockridge-tól. A kétszeres Oscar-jelölt Broughton a kilencvenes évek folyamán igencsak foglalkoztatott zeneszerzőnek számított, tehetségét pedig olyan alkotások révén szokás dicsérni, mint az Ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa, a Tombstone – Halott város, a Silverado vagy Az öreg halász és a tenger, régebben pedig még a népszerű Dallashoz is szállított score-t. A szerző egy megható, régi vágású muzsikával vitt színt a történetbe, melyet teleszórt meghittséget és boldogságot sugárzó dallamokkal, stílusát tekintve pedig több helyen is rokonítható Williams etalonnak számító munkájával. A művész három alappillérre építette fel darabját: az ünnep szimbolizálására, a családi kötelék fontosságának érzékeltetésére, illetőleg a Wilson által megformált kislányra, Susanre. E témák ugyan magukon hordozzák a karácsony hangulatát, ám mégsem csak ezen megoldások miatt lett megkapó a score. A néhol jazzes, néhol barokkos megoldásai, fülbemászó dallamai abszolút a karácsonyi filmzenék egyik ékkövévé teszik a muzsikát, melyet sajnos a film bemutatójával párhuzamosan megjelent albumon keresztül nem igazán lehetett megismerni, a Fox Records korongján ugyanis mindössze három instrumentális track kapott helyet a karácsonyi témájú dalok oldalán. Ezen 2002-ben változtatott az Intrada Records a teljes score piacra dobásával, tizenkét évvel később pedig duplalemezes album keretén belül tette újfent elérhetővé úgy, hogy a második korongra Mockridge dallamai kerültek.


Már a "Main Title" is jelzi, hogy egy hagyományos megközelítésű karácsonyi muzsikával van dolgunk, ahol a csőharang és a kórus éppoly fontos szerepet tölt be, mint a pikolóra, csengettyűkre, vonósokra és a mindezeknek egyfajta keretet biztosító rezesekre íródott szólamok. A régi korok filmzenéi iránti nosztalgiától sem mentes score-ban Broughton valósággal lubickolt, hiszen ő alapvetően is egy romantikus, erősen klasszikus zenei beállítottságú komponista, de ebben a műben még inkább elmerülhetett a szentimentalizmus világában. Ám a régi idők előtt nemcsak így, hanem a jazzes "Love Theme"-mel és a barokkos jegyeket alkalmazó "Merry Mayfield"-del, a "Patty's Pleasure"-rel és a "Charmin' Armin"-nal tiszteleg, melyek remek színfoltját képezik munkájának. Engem azonban főként a nyitányban is felcsendülő dallamsor nyűgöz le, amely a "The Secret"-ben olyan ünnepélyesen és diadalittasan van jelen, hogy akár a szeretet ünnepének egyik himnusza is lehetne.

A korong a karácsonyi hangulat ("The Bellevue Carol", "Susan's Christmas Card") mellett több kulcsfontosságú drámai darabot is magában foglal, aminek oka Susan ünnephez való viszonyából, és a magát a Mikulásnak nevező Kris Kringle (Attenborough) sajtó által is felkapott bírósági procedúrájából ered. Az ide vonatkozó tételek sorát Broughton a "Susan at the Window"-val kezdi, majd olyan darabokban fejleszti tökélyre, mint például a kórussal támogatott, s fennköltségbe torkolló "The People We Love", az "As Real As Me" című szösszenet, az "I'm a Symbol", a "Susan's Christmas Wish", az "I Disgraced Myself" vagy a "Summations".


"Kedvelem azokat a score-okat, melyek tele vannak energiával, érzelmi töltettel. Nekem mindezekkel volt lehetőségem élni ezen a filmen belül" – mondta a Csoda New Yorkbannal kapcsolatban Bruce Broughton, aki ezt követően az ABC csatorna Eloise karácsonya című gyerekfilmje révén tért vissza a szeretet ünnepéhez, amellyel nemcsak ehhez hasonló színvonalat ütött meg, hanem egy Emmy-díjat is sikerült kivívnia magának.