Az őslakó (2007)
The Man from Earth
- zene: Mark Hinton Stewart
- kiadás éve: 2008
- kiadó: Man from Earth
- játékidő: 49:39
Kis társaság gyűlik össze egy szinte teljesen üressé vált szobában: néhány tanár búcsúztatja szeretett munkatársát, John Oldmant (David Lee Smith) a házában, mely számára csak ideiglenes otthonul szolgált. A már csak egykori munkatársak kíváncsiak rá, miért távozik váratlanul és költözik messzire, John pedig vonakodva ugyan, de végül mesélni kezd. Állítása szerint 14 ezer éves, és azért dönt tízévente a továbbállás mellett, mert ennyi idő elteltével kezd feltűnni a környezetének, hogy egyáltalán nem öregszik. Bár a hallgatóság tagjai sokatmondó pillantásokat vetnek egymásra, belemennek a játékba, mert magával ragadja őket a férfi története, akinek ráadásul minden egyes felmerülő történelmi keresztkérdésre azonnali válasza van. A kollégák persze nem kevés fenntartással fogadják az elhangzottakat, és feltörő ambivalens érzelmeikkel viaskodnak. Hamarosan rádöbbennek, hogy egyáltalán nem ismerték tanártársukat, aki lehet, hogy csak játszadozik velük, vagy talán egyszerűen csak megbolondult, azonban a kételkedés csíráját mégis elültetik bennük a hallottak. Végül mindannyian elkerülhetetlenül eljutnak odáig, hogy feltegyék maguknak a kérdést az elképzelhetetlenről: mi van, ha John mégsem őrült, és valóban az ősidőktől fogva járja a világot?
Noha ma már csak a nagyon választékosan fogalmazók nevezik a mozit filmszínháznak, Az őslakóhoz hasonló alkotások eszünkbe juttathatják azt, amit a minél nagyobb és hangosabb blockbusterek korában hajlamosak vagyunk elfeledni: tulajdonképpen honnan is indult a hetedik művészet. A tizennyolc éve elhunyt, Star Trek- és Homályzóna-epizódok írójaként is közreműködő Jerome Bixby művén alapuló, Richard Schenkman rendezte film teljes egészében egy szobában, illetve a ház előtt játszódik, ezáltal mindenféle átírás nélkül helytállna színdarabként is. A műfaji besorolása ennek ellenére sci-fi, amire azok, akik számára ez kizárólag űrhajókat és idegen lényeket jelenthet, bizonyára rögtön felvonják szemöldöküket. A sci-fi meghatározás jelentésének tudományos része itt nem igazán helytálló, azonban a fantasztikus rögtön kétféleképpen is: nemcsak műfajként, hanem jelzőként is. Ez a produkció tökéletesen bebizonyítja, hogy nem szükséges hatalmas pénzhalom egy jó ötlet megvalósításához, akár hazánkban is készülhetett volna.
A forgatókönyv egy igazi bravúr: a feszültséget kizárólag párbeszédek, és nem cselekménydús pillanatok állítják elő, s biztos nincs néző, aki az utolsó jelenetet követően ne kezdene el egyből a látottakon-hallottakon gondolkozni. David Lee Smith remek választás a címszerepre, mert egyszerre csendesen magába forduló és karizmatikus, de Tony "Kampókéz" Todd és kevésbé ismert szereplőtársai is megfelelően teljesítenek. Másfél óra alatt több ezer évet utazhatunk Johnnal úgy, hogy sem ő, sem mi, nézők nem mozdulunk ki egy helyiségből, és a kalandot ráadásul egy szinte tabudöntögető bátorság is belengi. Bizonyos, hogy eddig már nem mindenki toleranciája terjed, de aki nem csupán saját igazságát hajtogatja rendületlenül, hanem képes a másik szavait is meghallani, értékes élménnyel gazdagodik a film által, mely vitaindítónak is igen alkalmas. Valamint még egy szokatlan dolgot is tapasztalhatunk. Nemcsak a főhős volt – állítása szerint – a régi idők tanúja, de az alkotás is egy olyan korba juttat el bennünket, amikor nem a tévé nevelte a gyerekeket, hanem szüleik elmesélt vagy felolvasott történetei elevenedtek meg és bonyolódtak tovább a képzeletükben. Elszoktunk már ettől, ám épp ezért izgalmas, hogy Az őslakó mindent a képzeletre bíz, de minőségét jelzi, hogy nagyobb sikerrel akkor sem járt volna, ha az utazás helyszíne nem csupán egy szoba marad.
A zenét Mark Hinton Stewart jegyzi és egymaga adja elő, aki szinte csak tévésorozatoknál dolgozott Az őslakó előtt és után, 2013-ban pedig bizonytalan időre visszavonult a filmes világtól, hogy családjának és különféle elfoglaltságainak szentelje idejét. Feladata pedig akad, hiszen amellett, hogy több zenekarban is érintett, illetve széles körben foglalkoztatott zenész (többek között Plácido Domingót és Bette Midlert is kísérte már), egy londoni templom orgonistája és kórusának karnagya. Elképesztően nehéz feladattal szembesülhetett, amikor biztossá vált, hogy ő jegyzi majd a produkció score-ját, hiszen ugyan egyetlen helyiségre koncentrálódik a cselekmény (bár ez esetben cselekmény helyett inkább a párbeszéd-sorozat kifejezés illene ide), ám a másfél órás időtartam alatt több éra is megidéződik.
Amikor ismerkedni kezdtem az albummal, az első négy track rögtön megfogott, holott ekkor még a filmet csak hallomásból ismertem, mégis feltűnt, hogy mennyire önmagukban is működőképes darabokról van szó. Az "Opening Scene", az "Inside John's House", a "John Brings Out the Whisky", valamint a "What's a Magdalanian?" sugározta rendkívül erős melankólia nagyon ritkán van jelen stílusként a filmzenékben. Pont azért különösen élvezetes hallgatni ezeket az ábrándozóan elnyújtott gitárhangzásból, vibrafonos lüktetésből és szomorkás klarinétdallamból összeállt kompozíciókat, mert nem mindennapiak. A szerző egyébként a filmzenei szólószerepre viszonylag ritkán bevetett klarinétot egy időtlen hangszernek tartja, épp ezért döntött alkalmazása mellett, hogy egy kizárólag szavakkal bemutatott hosszú-hosszú utazást támasszon alá vele. Melodramatikus megközelítéssel dolgoznak még az olyan trackek is, mint például az elmélázó zongoradallamú "John & Sandy 1" és kettes számú folytatása, a "Gruber Learns the Truth", illetve az egyaránt az első négy trackhez csapható "The Birth-Death Cycle" és a "Surely You Remember Your Father?", illetve a "John Leaves", s megemlítendő még a vibrafont a leginkább előtérbe hozó "Moving On" és társdarabja, a "Talk of Death" is.
Sötétebb irányt képviselő, ambientes kompozícióknak sem vagyunk híján: ilyen a sejtelmes "Why Are You Doing This?" vagy a "Gruber Draws a Gun", a "You Can't Go Home", továbbá a "Gruber Leaves" második fele. Ezeken kívül három szerzeményről kell még szót ejteni, melyek eltérnek a többitől, hiszen segítségükkel a hallgató egyfajta időutazás részese lehet. Ezek egyaránt érdekesnek nevezhetők, azonban inkább szokatlanságuk miatt emlékezünk rájuk később, nem feledhetetlenségük miatt. Az "Ancient Theme 1" és az "Ancient Theme 2" hangsúlyos ütemeit hallva mintha csak sivatagi városok sikátoraiban rohannánk, a "The Christ Reveal"-ben pedig egy gregorián ének hallható, melynek létrehozásáról maga a zeneszerző osztott meg velünk egy meglehetősen érdekes információt a vele készített és a lenti linken át elérhető interjúnkban.
A stáblista alatt hallható dal, mely a filmes kronológiát követő CD legvégén kapott helyet, fülbemászó lezárása a történetnek. A "Forever"-t a zeneszerző írta Schenkman szövegére, előadására pedig azt a Chantelle Duncant kérte fel, aki többek között a The Berakah Project nevű világzenei formáció keretén belül dolgozott együtt vele. A filmzene komponálásának első fázisa során megszületett felvétel jól illeszkedik a később elkészült instrumentális darabokhoz, noha nagy mértékű átjárás nincs a score és a szám között: úgy tűnik számomra, csak a "John Brings Out the Whisky"-ben halljuk viszont nyomokban. Kifejezetten kilóg az összképből viszont Beethoven Hetedik szimfóniájának II. tétele, mely source musicként szerepel, azaz a szereplők hallgatják, viszont jelentősége van a felcsendülésének.
Ha Mark Hinton Stewart score-ját kizárólag a film ismerete nélkül értékelném, némiképp zavarna, hogy a légies gyöngyszemeket megtörik a jelenetek hangulatának megalapozásához tökéletes, ám összességében nem feledhetetlen kompozíciók. Miközben a drámaibb, érzelmesebb pillanatok terén kifejezetten nagyszerű munkát végzett a komponista (az első négy track például elképesztően szomorúvá teszi a film legelejét), a köztes, némileg misztikusabb vagy zordabb darabok között már azért kevesebb a kedvelhető. Azonban ne ugorjunk át afelett, hogy a jelenetek alatt ezek is helytállnak, filmzenék esetében pedig mindig ez az első számú cél. Akik kedvelik a hasonló meditatív stílusban az Asche & Spencer formáció két emlékezetes filmzenéjét, melyek a Szörnyek keringőjéhez, illetve a Maradj!-hoz születtek, esetleg a K-Pax muzsikáját Edward Shearmurtól, azok nagy eséllyel Az őslakó score-jában is találnak értékes pillanatokat.
Noha ma már csak a nagyon választékosan fogalmazók nevezik a mozit filmszínháznak, Az őslakóhoz hasonló alkotások eszünkbe juttathatják azt, amit a minél nagyobb és hangosabb blockbusterek korában hajlamosak vagyunk elfeledni: tulajdonképpen honnan is indult a hetedik művészet. A tizennyolc éve elhunyt, Star Trek- és Homályzóna-epizódok írójaként is közreműködő Jerome Bixby művén alapuló, Richard Schenkman rendezte film teljes egészében egy szobában, illetve a ház előtt játszódik, ezáltal mindenféle átírás nélkül helytállna színdarabként is. A műfaji besorolása ennek ellenére sci-fi, amire azok, akik számára ez kizárólag űrhajókat és idegen lényeket jelenthet, bizonyára rögtön felvonják szemöldöküket. A sci-fi meghatározás jelentésének tudományos része itt nem igazán helytálló, azonban a fantasztikus rögtön kétféleképpen is: nemcsak műfajként, hanem jelzőként is. Ez a produkció tökéletesen bebizonyítja, hogy nem szükséges hatalmas pénzhalom egy jó ötlet megvalósításához, akár hazánkban is készülhetett volna.
A forgatókönyv egy igazi bravúr: a feszültséget kizárólag párbeszédek, és nem cselekménydús pillanatok állítják elő, s biztos nincs néző, aki az utolsó jelenetet követően ne kezdene el egyből a látottakon-hallottakon gondolkozni. David Lee Smith remek választás a címszerepre, mert egyszerre csendesen magába forduló és karizmatikus, de Tony "Kampókéz" Todd és kevésbé ismert szereplőtársai is megfelelően teljesítenek. Másfél óra alatt több ezer évet utazhatunk Johnnal úgy, hogy sem ő, sem mi, nézők nem mozdulunk ki egy helyiségből, és a kalandot ráadásul egy szinte tabudöntögető bátorság is belengi. Bizonyos, hogy eddig már nem mindenki toleranciája terjed, de aki nem csupán saját igazságát hajtogatja rendületlenül, hanem képes a másik szavait is meghallani, értékes élménnyel gazdagodik a film által, mely vitaindítónak is igen alkalmas. Valamint még egy szokatlan dolgot is tapasztalhatunk. Nemcsak a főhős volt – állítása szerint – a régi idők tanúja, de az alkotás is egy olyan korba juttat el bennünket, amikor nem a tévé nevelte a gyerekeket, hanem szüleik elmesélt vagy felolvasott történetei elevenedtek meg és bonyolódtak tovább a képzeletükben. Elszoktunk már ettől, ám épp ezért izgalmas, hogy Az őslakó mindent a képzeletre bíz, de minőségét jelzi, hogy nagyobb sikerrel akkor sem járt volna, ha az utazás helyszíne nem csupán egy szoba marad.
A zenét Mark Hinton Stewart jegyzi és egymaga adja elő, aki szinte csak tévésorozatoknál dolgozott Az őslakó előtt és után, 2013-ban pedig bizonytalan időre visszavonult a filmes világtól, hogy családjának és különféle elfoglaltságainak szentelje idejét. Feladata pedig akad, hiszen amellett, hogy több zenekarban is érintett, illetve széles körben foglalkoztatott zenész (többek között Plácido Domingót és Bette Midlert is kísérte már), egy londoni templom orgonistája és kórusának karnagya. Elképesztően nehéz feladattal szembesülhetett, amikor biztossá vált, hogy ő jegyzi majd a produkció score-ját, hiszen ugyan egyetlen helyiségre koncentrálódik a cselekmény (bár ez esetben cselekmény helyett inkább a párbeszéd-sorozat kifejezés illene ide), ám a másfél órás időtartam alatt több éra is megidéződik.
Amikor ismerkedni kezdtem az albummal, az első négy track rögtön megfogott, holott ekkor még a filmet csak hallomásból ismertem, mégis feltűnt, hogy mennyire önmagukban is működőképes darabokról van szó. Az "Opening Scene", az "Inside John's House", a "John Brings Out the Whisky", valamint a "What's a Magdalanian?" sugározta rendkívül erős melankólia nagyon ritkán van jelen stílusként a filmzenékben. Pont azért különösen élvezetes hallgatni ezeket az ábrándozóan elnyújtott gitárhangzásból, vibrafonos lüktetésből és szomorkás klarinétdallamból összeállt kompozíciókat, mert nem mindennapiak. A szerző egyébként a filmzenei szólószerepre viszonylag ritkán bevetett klarinétot egy időtlen hangszernek tartja, épp ezért döntött alkalmazása mellett, hogy egy kizárólag szavakkal bemutatott hosszú-hosszú utazást támasszon alá vele. Melodramatikus megközelítéssel dolgoznak még az olyan trackek is, mint például az elmélázó zongoradallamú "John & Sandy 1" és kettes számú folytatása, a "Gruber Learns the Truth", illetve az egyaránt az első négy trackhez csapható "The Birth-Death Cycle" és a "Surely You Remember Your Father?", illetve a "John Leaves", s megemlítendő még a vibrafont a leginkább előtérbe hozó "Moving On" és társdarabja, a "Talk of Death" is.
Sötétebb irányt képviselő, ambientes kompozícióknak sem vagyunk híján: ilyen a sejtelmes "Why Are You Doing This?" vagy a "Gruber Draws a Gun", a "You Can't Go Home", továbbá a "Gruber Leaves" második fele. Ezeken kívül három szerzeményről kell még szót ejteni, melyek eltérnek a többitől, hiszen segítségükkel a hallgató egyfajta időutazás részese lehet. Ezek egyaránt érdekesnek nevezhetők, azonban inkább szokatlanságuk miatt emlékezünk rájuk később, nem feledhetetlenségük miatt. Az "Ancient Theme 1" és az "Ancient Theme 2" hangsúlyos ütemeit hallva mintha csak sivatagi városok sikátoraiban rohannánk, a "The Christ Reveal"-ben pedig egy gregorián ének hallható, melynek létrehozásáról maga a zeneszerző osztott meg velünk egy meglehetősen érdekes információt a vele készített és a lenti linken át elérhető interjúnkban.
A stáblista alatt hallható dal, mely a filmes kronológiát követő CD legvégén kapott helyet, fülbemászó lezárása a történetnek. A "Forever"-t a zeneszerző írta Schenkman szövegére, előadására pedig azt a Chantelle Duncant kérte fel, aki többek között a The Berakah Project nevű világzenei formáció keretén belül dolgozott együtt vele. A filmzene komponálásának első fázisa során megszületett felvétel jól illeszkedik a később elkészült instrumentális darabokhoz, noha nagy mértékű átjárás nincs a score és a szám között: úgy tűnik számomra, csak a "John Brings Out the Whisky"-ben halljuk viszont nyomokban. Kifejezetten kilóg az összképből viszont Beethoven Hetedik szimfóniájának II. tétele, mely source musicként szerepel, azaz a szereplők hallgatják, viszont jelentősége van a felcsendülésének.
Ha Mark Hinton Stewart score-ját kizárólag a film ismerete nélkül értékelném, némiképp zavarna, hogy a légies gyöngyszemeket megtörik a jelenetek hangulatának megalapozásához tökéletes, ám összességében nem feledhetetlen kompozíciók. Miközben a drámaibb, érzelmesebb pillanatok terén kifejezetten nagyszerű munkát végzett a komponista (az első négy track például elképesztően szomorúvá teszi a film legelejét), a köztes, némileg misztikusabb vagy zordabb darabok között már azért kevesebb a kedvelhető. Azonban ne ugorjunk át afelett, hogy a jelenetek alatt ezek is helytállnak, filmzenék esetében pedig mindig ez az első számú cél. Akik kedvelik a hasonló meditatív stílusban az Asche & Spencer formáció két emlékezetes filmzenéjét, melyek a Szörnyek keringőjéhez, illetve a Maradj!-hoz születtek, esetleg a K-Pax muzsikáját Edward Shearmurtól, azok nagy eséllyel Az őslakó score-jában is találnak értékes pillanatokat.
Bíró Zsolt
2016. 06. 04.
2016. 06. 04.
Tracklista:
- Opening Scene (2:00)
- Inside John's House (1:56)
- John Brings Out the Whisky (1:20)
- "What's a Magdalanian?" (1:44)
- Ancient Theme 1 (0:57)
- Ancient Theme 2 (2:38)
- "You Can't Go Home" (1:25)
- "Why Are You Doing This?" (1:27)
- John & Sandy 1 (2:08)
- Moving On (3:34)
- "Time" (0:56)
- "Have You Ever Wished It Would End?" (0:39)
- Talk of Death (1:00)
- The Birth-Death Cycle (1:30)
- "Surely You Remember Your Father?" (2:36)
- Gruber Draws a Gun (1:23)
- Gruber Leaves (0:44)
- The Christ Reveal (4:18)
- Sunset (0:37)
- John & Sandy 2 (0:40)
- 2nd Movement, 7th Symphony (7:58)
- "It Was a Story" (1:24)
- Gruber Learns the Truth (1:55)
- John Leaves (0:40)
- Forever (4:11) *
* előadja: Chantelle Duncan
