Terminátor 3. – A gépek lázadása (2003)
Terminator 3: Rise of the Machines
- zene: Marco Beltrami
- vezényel: Pete Anthony
- kiadás éve: 2003
- kiadó: Varése Sarabande
- játékidő: 51:17
Kevés folytatásfilmet előzött meg akkora várakozás és fokozott érdeklődés, mint a 2003-ban debütált Terminátor 3. – A gépek lázadását. A gyártó stúdiónál mindent bele is adtak, hogy a rajongói elvárásoknak eleget tegyenek, így kétszázmillió dolláros büdzsét szavaztak meg, ami már akkoriban is igencsak szokatlanul magasnak számított. Arnold Schwarzeneggert is éppen csak sikerült még leszerződtetniük, hiszen az akciósztárt a film bemutatóját követően pár hónappal Kalifornia kormányzójává választották. A sikerhez tehát látszólag minden adott volt, azonban a film korántsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sőt nyugodtan kijelenthetjük, hogy rálökte a talán soha véget nem érő lejtőre a franchise-t, noha a mozi egyáltalán nem lett rossz. Mindehhez az is szükségeltetett, hogy a film elkészültét hollywoodi mércével mérve is nagy felfordulás előzze meg. A terminátorok atyja, James Cameron már a kilencvenes években bejelentette a harmadik rész érkezését, de nem tudott jó forgatókönyvet összerakni, végül 1997-ben a jogtulajdonos cég, a Carolco Pictures csődbe is ment. A felszámolása során a jogok egy része kiárusításra került, az ötven százalékos tulajdonos pedig a producer, Gale Anne Hurd maradt. Mivel aztán a Titanic miatt Cameron végképp letett a folytatásról, Hurd is megszabadult a nála lévő jogoktól, melyek végül a Carolco alapítóinál, Mario Kassarnál és Andrew G. Vajnánál kötöttek ki. A rendezői székbe az akkoriban az U-571-nek köszönhetően nevet szerző Jonathan Mostow került. A sztoriról természetesen mindenkinek megvolt a maga elképzelése, de egy biztos volt, Schwarzeneggernek szerepelnie kellett a moziban, ő viszont ekkor még köszönte szépen, de nem kért a harmadik részből, ellenben megpróbálta rávenni a sztárdirektort, hogy mégiscsak ő rendezze meg a filmet. Ám Cameron továbbra sem engedett a csábításnak, viszont rábeszélte Schwarzeneggert, hogy álomgázsiért cserébe bújjon ismét a terminátor bőrébe – a film végül közel ötvenmillió dollárral gyarapította az extestépítő bajnok bankszámláját, és nem mellesleg jó reklám volt a kormányzói posztért vívott küzdelmében.
Schwarzenegger tehát visszatért, ám rajta kívül senki más nem. A John Connort korábban alakító Edward Furlong komoly kábítószer- és alkoholproblémái miatt eleve esélytelen volt a szerepre, így Nick Stahl ugrott a helyére, akiről akkoriban úgy vélték, sztár lehet, ám azóta tudjuk, hogy ez a titulus messziről elkerülte. A női főszereplő Claire Danes lett, aki az utolsó pillanatban lépett a fiatal Sophia Bush helyére. A másik női főszerepet Kristanna Loken kapta, aki a T-X alakjában az első női terminátor volt. Az első két rész kultikus színésznőjét, Linda Hamiltont is megkeresték, mivel a forgatókönyvben neki is szántak szerepet, de Hamilton annyira mellékesnek, funkciótlannak találta a karakterét, hogy nem kért belőle.
2004-re John Connor már felnőtt férfi, akinek az életét meghatározzák anyja tanításai és a félelem a közelgő világvégétől, így állandóan mozgásban van, s retteg az eljövendő apokaliptikus háborútól. A Skynet újfent visszaküld egy terminátort az időben, hogy likvidálja a jövőbeni harcok egyik jelentős alakját, Kate Brewstert (Danes), ám nemcsak a T-X, vagyis az új modell érkezik vissza az időben, hanem egy régi ismerős, egy átprogramozott T-850-es terminátor (Schwarzenegger) is, akit Kate védelmére küldtek a múltba. Mivel John, Kate és a T-850-es útjai pont keresztezik egymást, így együtt menekülnek a legyőzhetetlennek tűnő női géplény elől. Útjuk a Cyberdyne Systems központjába vezet, ahol egy leküzdhetetlen számítógépes vírus ellen az emberek pont akkor vetik be az ilyen támadás kivédésére tervezett Skynetet, méghozzá szabad kezet adva a rendszernek.
Ha már vissza nem térők, a zeneszerzői poszton is változás történt, hiszen az első két mozi score-ját jegyző Brad Fiedelt is nélkülöznie kellett a produkciónak. A rendező más hangzást keresett, olyat, amelyet a mozinézők is jobban be tudnak fogadni. 2003-ban Marco Beltrami még jóindulattal sem tartozott az élvonalba, noha a Sikoly, A kaptár, a Penge 2. vagy a Mimic – A júdás faj révén már megmutatta tehetségét. Jonathan Mostow úgy vélte, a szerző által képviselt egyedibb hangzás, a ritmusok terén bevetett szokatlan megoldások illeni fognak a terminátorok harcához és a pusztuló jövő víziójához. Sok rajongó fejezte ki nemtetszését Fiedel mellőzése miatt, akiknek a haragja csak nőtt, amikor kiderült, hogy a klasszikus motívumokból sem kér a direktor. Beltrami a fanfáros, szomorkás, de egyben hősies főtémát tehát nem vette át, így a kultikus, közkedvelt dallam nem csendül fel a filmben. Ugyanígy nem került átvételre a szintetizátoros hangzásvilág sem. Amit azonban Beltrami megtartott, azok a ritmusok voltak, az emberi szívverést imitáló terminátortéma, ha nem is teljes valójában, de a harmadik rész score-jának is gyakori, meghatározó eleme.
Beltrami és Fiedel munkája között tehát a legjelentősebb hasonlóságot az ütemek terén találjuk. A másik párhuzam a ridegség és az ehhez kapcsolódó csörgő-zörgő ütőhangszerek bevetése terén mutatkozik ("Hooked on Multiphonics", "Graveyard Shootout"), a "Blonde Behind the Wheel" pedig Fiedel improvizálós stílusát is megidézi, persze Beltrami, kollégájával szemben, tudatos komponálással tette mindezt. A "Dual Terminator"-ban az ütemek mellé az első két rész score-jának gépies, szintetizátoros atmoszférája is bekúszik, ami itt is kellően félelmetes hatással bír.
Akkoriban ez meglehetősen furcsa stílusú zene volt, elég rendesen eltért a megszokott irányzattól, maximum Elliot Goldenthal néhány művével lehetett rokonítani, s ezen alkotások sem tartoztak a közkedvelt score-ok körébe. Ebből kifolyólag megosztó lett Beltrami munkája, pláne mivel rendesen eltért Fiedel kompozícióitól is. Az azóta eltelt több mint egy évtized azonban bebizonyította, hogy Beltrami jó irányba indult el, hiszen progresszív megközelítése napjainkra már a mainstream irányzatot jelenti, s egy olyan aláfestés esetében, mint a Terminátor 3. – A gépek lázadásáé, már nem az jut az ember eszébe, hogy ez valami teljesen új, szokatlan stílust képviselne. Beltrami brutális hangzás kialakítását célozta meg, amely ugyanakkor nem megy el a kakofónia sötét, barátságtalan világa felé. Így, bár döbbenetesen erőszakos és kemény a score, de mégis hallgatható, élvezetes és sokat adó. Ez leginkább az ütősöknek köszönhető, melyek bevetésével a szerző jól érzékelteti, hogy egy akciózene lehet nagyszerű és hatásos úgy is, ha elkerüli napjaink sablonos akcióscore-jainak ritmusvilágát és stílusát. Erre példákkal a "TX's Hot Tail", a "Kicked in the Can", a "Terminator Tangle" vagy az album egyik legjobb tétele, az egyszerre feszült és pörgős "Magnetic Personality" szolgál.
A témaorientált megközelítést és a karakterek zenei ábrázolását a rendező kérte Beltramitól, kifejezett kívánság volt, hogy ezen a téren is különbözzön a score az előzményektől. Ezen óhaj a legkifejezőbben John Connor témájában mutatkozik meg, mely fontos eleme a score-nak, és leginkább a drámai, illetve az érzelmes részekhez köthető. Először a "JC Theme" mutatja be, itt terjedelmes variációját hallhatjuk, ám Beltrami végig szépen fejleszti, így érdekes verzióival találkozhatunk, mint például a "More Deep Thoughts" vagy a "Flying Lessons". Azt gondolhatnánk, hogy az ennek folytatásaként érkező gyászzenés, kórusos kompozícióban, a "What Do You Want on Your Tombstone?"-ban ér el a csúcsra a téma, de a komponista a "Radio" című trackben rátesz egy lapáttal, és egy megható drámai muzsikává formálja Connor motívumát. És még itt sincs vége, hiszen a "T3"-ban a szívdobogásos, dübörgő terminátormotívummal egyesülve az album legjobb trackjét, egy valódi nagyszabású finálét rak elénk. A Connor-téma fülbemászó drámaiságával az egész franchise egyik legjobb dallama, méltó követője a klasszikus terminátor-főtémának. A motívum egyébként a sorozatrajongóknak ismerős lehet, hiszen nem nehéz párhuzamba állítani a Lost egyik kultikus dallamával, és elég egyértelmű, hogy mi volt ezen a téren Michael Giacchino számára a temp muzsika.
Schwarzenegger tehát visszatért, ám rajta kívül senki más nem. A John Connort korábban alakító Edward Furlong komoly kábítószer- és alkoholproblémái miatt eleve esélytelen volt a szerepre, így Nick Stahl ugrott a helyére, akiről akkoriban úgy vélték, sztár lehet, ám azóta tudjuk, hogy ez a titulus messziről elkerülte. A női főszereplő Claire Danes lett, aki az utolsó pillanatban lépett a fiatal Sophia Bush helyére. A másik női főszerepet Kristanna Loken kapta, aki a T-X alakjában az első női terminátor volt. Az első két rész kultikus színésznőjét, Linda Hamiltont is megkeresték, mivel a forgatókönyvben neki is szántak szerepet, de Hamilton annyira mellékesnek, funkciótlannak találta a karakterét, hogy nem kért belőle.
2004-re John Connor már felnőtt férfi, akinek az életét meghatározzák anyja tanításai és a félelem a közelgő világvégétől, így állandóan mozgásban van, s retteg az eljövendő apokaliptikus háborútól. A Skynet újfent visszaküld egy terminátort az időben, hogy likvidálja a jövőbeni harcok egyik jelentős alakját, Kate Brewstert (Danes), ám nemcsak a T-X, vagyis az új modell érkezik vissza az időben, hanem egy régi ismerős, egy átprogramozott T-850-es terminátor (Schwarzenegger) is, akit Kate védelmére küldtek a múltba. Mivel John, Kate és a T-850-es útjai pont keresztezik egymást, így együtt menekülnek a legyőzhetetlennek tűnő női géplény elől. Útjuk a Cyberdyne Systems központjába vezet, ahol egy leküzdhetetlen számítógépes vírus ellen az emberek pont akkor vetik be az ilyen támadás kivédésére tervezett Skynetet, méghozzá szabad kezet adva a rendszernek.
Ha már vissza nem térők, a zeneszerzői poszton is változás történt, hiszen az első két mozi score-ját jegyző Brad Fiedelt is nélkülöznie kellett a produkciónak. A rendező más hangzást keresett, olyat, amelyet a mozinézők is jobban be tudnak fogadni. 2003-ban Marco Beltrami még jóindulattal sem tartozott az élvonalba, noha a Sikoly, A kaptár, a Penge 2. vagy a Mimic – A júdás faj révén már megmutatta tehetségét. Jonathan Mostow úgy vélte, a szerző által képviselt egyedibb hangzás, a ritmusok terén bevetett szokatlan megoldások illeni fognak a terminátorok harcához és a pusztuló jövő víziójához. Sok rajongó fejezte ki nemtetszését Fiedel mellőzése miatt, akiknek a haragja csak nőtt, amikor kiderült, hogy a klasszikus motívumokból sem kér a direktor. Beltrami a fanfáros, szomorkás, de egyben hősies főtémát tehát nem vette át, így a kultikus, közkedvelt dallam nem csendül fel a filmben. Ugyanígy nem került átvételre a szintetizátoros hangzásvilág sem. Amit azonban Beltrami megtartott, azok a ritmusok voltak, az emberi szívverést imitáló terminátortéma, ha nem is teljes valójában, de a harmadik rész score-jának is gyakori, meghatározó eleme.
Beltrami és Fiedel munkája között tehát a legjelentősebb hasonlóságot az ütemek terén találjuk. A másik párhuzam a ridegség és az ehhez kapcsolódó csörgő-zörgő ütőhangszerek bevetése terén mutatkozik ("Hooked on Multiphonics", "Graveyard Shootout"), a "Blonde Behind the Wheel" pedig Fiedel improvizálós stílusát is megidézi, persze Beltrami, kollégájával szemben, tudatos komponálással tette mindezt. A "Dual Terminator"-ban az ütemek mellé az első két rész score-jának gépies, szintetizátoros atmoszférája is bekúszik, ami itt is kellően félelmetes hatással bír.
Akkoriban ez meglehetősen furcsa stílusú zene volt, elég rendesen eltért a megszokott irányzattól, maximum Elliot Goldenthal néhány művével lehetett rokonítani, s ezen alkotások sem tartoztak a közkedvelt score-ok körébe. Ebből kifolyólag megosztó lett Beltrami munkája, pláne mivel rendesen eltért Fiedel kompozícióitól is. Az azóta eltelt több mint egy évtized azonban bebizonyította, hogy Beltrami jó irányba indult el, hiszen progresszív megközelítése napjainkra már a mainstream irányzatot jelenti, s egy olyan aláfestés esetében, mint a Terminátor 3. – A gépek lázadásáé, már nem az jut az ember eszébe, hogy ez valami teljesen új, szokatlan stílust képviselne. Beltrami brutális hangzás kialakítását célozta meg, amely ugyanakkor nem megy el a kakofónia sötét, barátságtalan világa felé. Így, bár döbbenetesen erőszakos és kemény a score, de mégis hallgatható, élvezetes és sokat adó. Ez leginkább az ütősöknek köszönhető, melyek bevetésével a szerző jól érzékelteti, hogy egy akciózene lehet nagyszerű és hatásos úgy is, ha elkerüli napjaink sablonos akcióscore-jainak ritmusvilágát és stílusát. Erre példákkal a "TX's Hot Tail", a "Kicked in the Can", a "Terminator Tangle" vagy az album egyik legjobb tétele, az egyszerre feszült és pörgős "Magnetic Personality" szolgál.
A témaorientált megközelítést és a karakterek zenei ábrázolását a rendező kérte Beltramitól, kifejezett kívánság volt, hogy ezen a téren is különbözzön a score az előzményektől. Ezen óhaj a legkifejezőbben John Connor témájában mutatkozik meg, mely fontos eleme a score-nak, és leginkább a drámai, illetve az érzelmes részekhez köthető. Először a "JC Theme" mutatja be, itt terjedelmes variációját hallhatjuk, ám Beltrami végig szépen fejleszti, így érdekes verzióival találkozhatunk, mint például a "More Deep Thoughts" vagy a "Flying Lessons". Azt gondolhatnánk, hogy az ennek folytatásaként érkező gyászzenés, kórusos kompozícióban, a "What Do You Want on Your Tombstone?"-ban ér el a csúcsra a téma, de a komponista a "Radio" című trackben rátesz egy lapáttal, és egy megható drámai muzsikává formálja Connor motívumát. És még itt sincs vége, hiszen a "T3"-ban a szívdobogásos, dübörgő terminátormotívummal egyesülve az album legjobb trackjét, egy valódi nagyszabású finálét rak elénk. A Connor-téma fülbemászó drámaiságával az egész franchise egyik legjobb dallama, méltó követője a klasszikus terminátor-főtémának. A motívum egyébként a sorozatrajongóknak ismerős lehet, hiszen nem nehéz párhuzamba állítani a Lost egyik kultikus dallamával, és elég egyértelmű, hogy mi volt ezen a téren Michael Giacchino számára a temp muzsika.
Az album végére megkapjuk Fiedel eredeti témáinak szimfonikus verzióját, egy kétségtelenül hatásos tételben ("The Terminator"), ebből kiderül, talán érdemes lett volna olykor a nagyzenekari score-ba is beépíteni itt-ott. A harmadik részben a dalok már nem töltöttek be akkora szerepet, mint a korábbi két filmben, de két betétdala így is volt. Az egyik az "Open to Me", melyet Dillon Dixon előadásában hallhatunk. Ez egy lírai tónusú, balladaszerű nóta, amely inkább illene egy romantikus filmbe, mint terminátoros produkcióba, ám Mia Julia "I Told You" című, az albumot záró számához képest még ez is egy kemény rockos szerzeménynek tűnhet.
Beltrami belépője az A kategóriás filmek körébe, ahogy az az eltelt több mint egy évtized fényében kijelenthető, igencsak pozitívra sikerült. Saját, azóta is csiszolgatott stílusába egy tökéletes bepillantás volt eme muzsika, melyet életművében nem sokkal később olyanok követtek, mint a Hellboy – Pokolfajzat, vagy az Én, a robot aláfestése, melyekkel végleg megkapaszkodott Hollywood élvonalában.
Beltrami belépője az A kategóriás filmek körébe, ahogy az az eltelt több mint egy évtized fényében kijelenthető, igencsak pozitívra sikerült. Saját, azóta is csiszolgatott stílusába egy tökéletes bepillantás volt eme muzsika, melyet életművében nem sokkal később olyanok követtek, mint a Hellboy – Pokolfajzat, vagy az Én, a robot aláfestése, melyekkel végleg megkapaszkodott Hollywood élvonalában.
Gregus Péter
2015. 08. 08.
2015. 08. 08.
Tracklista:
- A Day in the Life (3:41)
- Hooked on Multiphonics (1:48)
- Blonde Behind the Wheel (2:08)
- JC Theme (3:35)
- Starting T1 (1:51)
- Hearse Rent a Car (1:49)
- TX's Hot Tail (3:40)
- Graveyard Shootout (1:32)
- More Deep Thoughts (0:59)
- Dual Terminator (0:51)
- Kicked in the Can (2:03)
- Magnetic Personality (4:36)
- Termina-Tricks (2:13)
- Flying Lessons (0:57)
- What Do You Want on Your Tombstone? (1:20)
- Terminator Tangle (3:21)
- Radio (2:21)
- T3 (3:15)
- The Terminator (2:17) *
- Open to Me - Dillon Dixon (3:48)
- I Told You - Mia Julia (3:12)
* Brad Fiedel témájának felhasználásával
Az album a Spotify-on:
