John Debney mai napig felszínen tartja a benne lakozó gyereket: több alkalommal is mesélt már arról interjúi során, hogy magánemberként mennyire közel állnak hozzá a vígjátékok, a családi filmek, és zeneszerzői mivoltában sincs ez másként, hisz sokszínű filmográfiájában garmadával találunk ilyen jellegű projekteket. A korosztálytól függetlenül szórakoztatni kívánó, könnyed alkotások szokványosként jellemezhető muzsikák készítésére éppúgy sarkallják őt, mint olyanokra, melyekben megmutatja, hogy komédiával is párosulhat érdekes aláfestés – időnként, akkor is, ha az adott produkció nem feltétlenül érdemli ki ezt. Nálam az Evan, a minden6ó, a Hókusz pókusz, a Neveletlen hercegnő, a SpongyaBob: Ki a vízből! és a Mi a manó score-jai a favoritok tőle, amelyekben egyszerre vannak jelen a kiszámítható vígjátékzenei elemek és az a kis plusz, mely által szórakoztatóvá, emlékezetessé válnak.


A Télapón és a hóemberen felül számos egyéb karakter köthető a karácsonyhoz, melyek csoportjába a Mi a manó központi alakja, a rénszarvasok húzta szánnal közlekedő, piros ruhás ajándékosztó háttérmunkatársa, a manó is tartozik. Igaz, a napjainkban már főként a Marvel-univerzum révén emlegetett John Favreau mozijában az Északi-sarkon nevelkedő Kópéval (Will Ferrell) kapcsolatban egyre több jel utal arra, hogy különbözik a társaitól – hogy mást ne említsünk: közel két méter magas. Nevelője, Manópapa (a pályafutása végén az Agymenők Proton professzoraként elhíresült Bob Newhart) elmondja neki az igazságot származásáról, múltjáról, aminek következtében Kópé felkerekedik, hogy megtalálja New Yorkban élő apját (James Caan), rögtönzött útját pedig nem várt kalandok és vicces szituációk szegélyezik, hovatovább Jovie (Zooey Deschanel – Galaxis útikalauz stopposoknak) személyében a szerelmet is megtapasztalja. Amint azt összefoglalóm sugallja, a forgatókönyvben (melyet A Spiderwick krónikákat jegyző David Berenbaum készített) minden olyan elem megjelenik, amely elengedhetetlen egy szívmelengető, könnyed családi film esetében.

A Mi a manó sikerében hittek az alkotók, ám azt valószínűleg nem gondolták, hogy bevétele hétszer nagyobb lesz a gyártási költségnél, musicalváltozata meghódítja a Broadwayt, stop motion mese készül belőle, premierjének huszadik évfordulója alkalmából pedig zenekarral kísért vetítést rendeznek Londonban, amiből aztán észak-amerikai turné kerekedik. Nem mellesleg egy fontos rendező-zeneszerző páros kialakulását is megalapozta: ekkor találkozott először Favreau és Debney, akik ezt követően olyan produkcióknál működtek együtt, mint a Zathura – Az űrfogócska, a Vasember 2. és A dzsungel könyve. „Az én feladatom az, hogy a rendezők úgymond meghatározatlan érzéseit tolmácsoljam. Mondhatni, cinkosukká kell válnom. Legtöbbször az érzelmekről és a történetről beszélnek, vagy arról, hogy miről szól az adott jelenet, mi a cselekmény íve. Ezeket kell értelmeznem, de azt is szükséges szem előtt tartanom, hogy nem mindig tudják, mit is szeretnének pontosan. Sokszor megírom azt, amire szerintem szükség van, és aztán egy másik ötletet is. Jon Favreau az egyik kedvenc rendezőm, akivel pont így szoktam eljárni: van, hogy adok neki tíz ötletet, és lehet, hogy neki a negyedik tetszik, de tudom, hogy a kettes számú sokkal jobb lenne. Ilyenkor megpróbálom belecsempészni a kettes számút egy-egy jelenetbe, hátha megfogom vele. Ez általában bejön. Persze nem mindig, de általában igen” – mesélte Debney.


A Mi a manóhoz kapcsolódóan kétféle albummal találkozhatunk: a karácsony szellemének, hangulatának megfelelő dalokat („Let It Snow! Let It Snow! Let It Snow!”, „Jingle Bells”, „Santa Claus Is Coming to Town”, „The Nutcracker Suite” és társaik) felsorakoztató soundtrackkel, valamint a Debney munkájából félórányit felölelő score-ral. Mivel a film nem keltette fel az érdeklődésemet (valójában azóta sem láttam, hiába vált kultikussá, mivel Farrell iránti ellenszenvemet máig nem tudtam leküzdeni), a Varése Sarabande korongját is csak egyszer vagy kétszer hallottam, s mindössze annyi maradt meg belőle, hogy aranyos muzsika. 2021-ben, The Deluxe Edition alcímmel elérhetővé vált Debney teljes ide vonatkozó munkája, amelyen kíváncsiságból végigfutottam, és bár hosszúnak találtam, ahhoz tökéletes volt, hogy visszakanyarodjak az eredeti kiadványhoz, amely végül éppúgy kötelező tartozékává vált a karácsonyi ráhangolódásomnak, mint a Reszkessetek, betörők! első két felvonásának és a Ron Howard-féle A Grincsnek az albumai.


Ahogyan arról nemcsak írásom bevezetőjében, hanem sok más, Debney-zenével kapcsolatos ismertetőnkben szó esett már, a szerzőtől megszokottak az ilyen típusú komédiák, időnként azonban munkájával túlmutat a megszokott rutinokon, és plusztöltetet csempész kompozíciójába. A Mi a manó esetében a vígjátékzenei kelléktárát a karácsonyi hangulatnak megfelelően alakított hangszereléssel színesítette, ötleteit helyenként klasszikus melódiával (a „Papa Elf”-ben és a „Christmas Medley”-ben a „Jingle Bells” figyelhető meg), illetőleg big bandes/jazzes elemekkel díszítette, s a kórushasználat sem maradt el, ám tagjait ezúttal az éneklés mellett fütyörészésre, dúdolásra is sarkallta. Ezek felvonultatása a már említett „Papa Elf”-ben és a „Main Title”-ben egyaránt megtörténik, mely duó a hasonló jellegű filmzenealbumok egyik legkiemelkedőbb indítását biztosítja.

A score-ban természetesen Kópé témája tölti be a központi szerepet, mely önállóan a „Buddy’s Theme”-ben hallható, ám hosszabb-rövidebb formája folyamatosan jelen van – közülük a „Buddy’s Journey”-t és a „Buddy and Santa’s Flight”-ot tekintem a legjobbaknak, lévén egyszerre mutatkozik meg bennük a karakter kíváncsi, kissé kelekótya és érzelmes, szerelemtől túlfűtött oldala. A muzsika másik szembeötlő eleme a laza megmozdulások sora, melyek időnként big bandesek, máskor fütyörészéssel, dúdolással közvetítenek könnyedséget. E mozzanatok a „Papa Elf”-től kezdve a harmonikával felvértezett „A Walk in the Park”-on, a dzsemmeléssel induló „Attack of the Little People”-ön és a westernstílusba torkolló „The Frozen Battlefield”-en át az akcióval záruló „Showdown in the Park”-ig bezárólag, egyszerre tükrözik az ünnepet, a manókat és a Kópé előtt kitáruló világot.


A Mi a manóhoz John Favreau időtlen, a régi karácsonyi produkciók világát megidéző partitúrát vizionált, és bár nekem kellett néhány év, hogy felfigyeljek a műre, kijelenthetem, hogy John Debney sikerrel vette az akadályt. A szeretet ünnepének szelleme, a könnyed komédia, az akciók, a vágyódás és a megbocsátás egyaránt megtalálható a score-ban, ráadásul ezek úgy kerültek tálalásra, hogy eltérő hangulatuk, tempójuk mellett is kerek egészet alkotnak.