Kenneth Branagh pár éve leporolta Agatha Christie egyik legkedveltebb karakterét, hogy újból vászonra vigye a Gyilkosság az Orient expresszent. Bár a végeredmény felemás fogadtatásban részesült, a színész-rendező nem fordított hátat Hercule Poirot-nak, hanem egy újabb kötetet szemelt ki magának, választása pedig a Halál a Nílusonra esett. A filmes egy interjú során ráadásul arra is kitért, hogy nem tartja elképzelhetetlennek a brit írónő másik közkedvelt alakja, Miss Marple szárnyai alá vételét sem, hogy egyfajta Christie-univerzumot építhessen – sőt, a két magándetektívet akár közös moziban is el tudná képzelni. De ne rohanjunk ennyire előre: lássuk, mit tartogat számunkra a Halál a Níluson.


Bármennyire is népszerű a kötet, megfilmesítésére idáig mindössze két alkalommal került sor: 1978-ban John Guillermin rendezésében kelt életre, 2004-ben pedig a David Suchet főszereplésével készült adaptációk egyik állomásaként találkozhattunk vele. Ehhez a duóhoz csatlakozott most Branagh, aki – az előző fejezethez hasonlóan – újfent sztárparádéval igyekezett némiképp saját íze szerint átalakítva elmesélni nekünk a történetet. Visszatérőként Branagh-t és Tom Batemant köszönthetjük, akikhez Annette Bening, Gal Gadot, továbbá Russell Brand (Lepattintva), Emma Mackey (Szexoktatás), valamint az azóta botrányhősként is emlegetett Armie Hammer (Az U.N.C.L.E. embere) és Letitia Wright (Fekete Párduc) csatlakoztak. Az általuk életre hívott történet alapjait éppúgy nem kell bemutatni, ahogyan az alatta felcsendülő dallamokat megvalósító Patrick Doyle-t sem, aki olyan párost alkot Branagh-val, mint Steven Spielberg John Williamsszel, Robert Zemeckis Alan Silvestrivel vagy Tim Burton Danny Elfmannel.

Kifinomult, elegáns, úri score. Röviden így lehetne összegezni Doyle munkáját, amely a kópiával együtt hozzávetőlegesen két évig hevert a polcon, lévén a premier 2020 elejére lett kitűzve, melyet először az utómunkálatok csúszása, ezt követően pedig a világjárvány kiszámíthatatlansága miatt volt kénytelen tologatni a stúdió. A muzsika szembetűnő érdekessége, hogy bár az alkotás két karakter, Poirot és barátja, Bouc (Bateman) révén kapcsolódik a Gyilkosság az Orient expresszenhez, a komponista olyannyira tiszta lappal állt a Halál a Nílusonhoz, hogy még az általa korábban papírra vetett Poirot-témát sem hozta vissza – pedig az jól sikerült, nem hittem volna, hogy újragondolja. A szerző három pillérre építette fel művét: egyet a helyszín ihletett („The Pyramids”, „Abu Simbel”), melyhez olyan instrumentumokat vont be, mint a duduk, a cimbalom, a másikat a gyilkosság, illetőleg annak vonzatai inspirálták („Suspects”, „Inheritance”, „One Final Interview”, „I Wasn’t Thinking”), s persze a szerelmi szálról sem feledkezett meg („The Newly Weds”, „Immortal Longings”, „Come with Me”, „Alibi”). Utóbbit azonban nemcsak Simon (Hammer) és Linnet (Gadot) románca fedi le, hanem Poirot érzései is, ami a nyomozó történetei iránt rajongók által éppoly jogosan támadott pontja a forgatókönyvnek, mint a nyitójelenetet adó első világháborús szál. A közkedvelt detektív ugyanis sosem volt katona, és a szerelembe esés sem tartozik jellemző vonásai közé. Branagh munkájáról döntően ezek miatt vélik úgy a kötet rajongói, hogy filmként remek, adaptációként azonban a filmes újabb öles lépéssel távolodott el a regényfolyam alapvető téziseitől.


A „The Trenches” és a „What About This?” már megvillantja röviden a főbb motívumot, mégis inkább egyfajta underscore jelleget sugallnak, s mint ilyenek, még nem feltétlenül támasztják alá azon véleményemet, miszerint ez egy remek kíséret. A „The Pyramids”-tól kezdve azonban kezdetét veszi az utazás, és hamar fény derül arra, hogy bár a korábbi motívumok nem köszönnek vissza, hangzásvilág és technika szempontjából sok párhuzam figyelhető meg a Gyilkosság az Orient expresszen alatt hallottakkal. A „The Pyramids” elképesztő pompát, eleganciát ad a muzsikának, s engem már első hallásra úgy elvarázsolt, hogy utána minden további tracket gyermeki kíváncsisággal vártam, ugyanakkor hamar ráébredtem, hogy ez a fajta pompa, színesség nem igazán jellemző a score-ra. Ezenfelül az „Immortal Longings”-ban, illetőleg az elképesztően csodálatosan felépített, kórussal támogatott „Abu Simbel”-ben (amely akár egy sötét A múmia-zenének is beillene) találkozhatunk hasonlóval. Ezek tökéletes indikátorai a helyszínnek, pontosan megmutatják, milyen vizeken hajózva botlik Poirot újfent egy felderítésre váró gyilkossági esetbe.

A Halál a Níluson muzsikájának doyle-i eleganciája első hallásra a hegedű és a zongora párbeszédével klasszikus/romantikus atmoszférát teremtő trackben, a „Bourgeois Nightmare”-ben, továbbá a gazdagabb hangszerelésű „The Newly Weds” és „The Cost of Love” duóban, a melankolikus „One Last Cork”-ban, valamint az albumzáró „Death on the Nile”-ban mutatkozik meg. Ezzel Branagh Shakespeare-adaptációinak hangulata köszön vissza, a méltóság, az előkelőség azonban nemcsak ezeknél, hanem majdhogynem az album egészén tetten érhető, igaz, az imént felsoroltakkal ellentétben döntően misztikumba bújtatva beszélgetünk róla, amit nemcsak a gyilkosság, hanem Poirot olthatatlan kíváncsisága, furfangossága és kimértsége egyaránt táplál.


A rejtélyes eset és annak felderítése a Hollywood Records gondozásában megjelent korongon a „She’s Back”-től veszi kezdetét. E komor, sejtelmes, visszafogott dallamok az „A Single Bullet”-ben folytatódnak, ahol a zongoraszóló hihetetlen mértéktartást kölcsönöz az összképnek – Doyle ilyen téren zseniális. Nem mondom, hogy nem kedvelem a mozgalmasabb műveit, de az ilyen jellegű kompozíciói által érzem magamhoz közel, ismerem el rátermettségét. A score ezen, úgymond, tapogatódzó csoportjából a „Suspects”, a ritmikájával a Doyle-tól a Harry Potter és a Tűz Serlegét idéző „Goodnight Jacks”, a háttérbe tolt dinamikával feszültséget fokozó „Someone Is Dead”, az ennek egyenes folytatásának betudható „Inheritance”, a „One Final Interview”, a „Was Someone Hurt?” és az „I Wasn’t Thinking” váltak még kedvenceimmé.

De bármennyire is fogott meg elsőre e muzsika, ahhoz, hogy a fenti pontszám körvonalazódjon bennem, szükség volt néhány meghallgatásra, ám nem azért, mert mindenáron meg akartam győzni magamat arról, hogy ez jó zene, hanem amiatt, mert Doyle nem emelt át fogódzót a Gyilkosság az Orient expresszenből, a kulcsfontosságú pillérek ábrázolását pedig ugyanazon téma alapulvételével oldotta meg, amire igencsak rá kellett állnia az agyamnak. Ezek miatt nem feltétlenül tartom kiemelkedőnek a Halál a Níluson kíséretét, a motívumgazdagságot másképpen is biztosíthatta volna a művész (az alaptéma variációi természetesen nem adnak okot a panaszra, csak egy idő után nem annyira érdekesek), ámbátor atmoszférája, remekül kidolgozott hangszerelése és a tény, miszerint minél inkább haladok előre a játékidőben, annál jobban érzem, hogy jómagam is a gőzhajón utazó gyanúsítottak egyikévé válok, sokat nyom a latban.


Egy ilyen jellegű alkotás esetében Patrick Doyle személye garancia arra, hogy a cselekményt intelligens, kifinomult muzsika kíséri majd, s e megállapítás a Halál a Níluson score-ját hallgatva csak tovább erősödött bennem. Az egyiptomi helyszínek során remekül elegyítette az ókori hangulatot a napjainkban megszokott nagyzenekari felállás biztosította lehetőségekkel, a nyomozás fázisainak aláhúzása pedig az előző műhöz képest határozottabb lett, jobban nyomatékosítja a feszültséget – mintha a szerző jobban ráhangolódott volna Poirot-ra. Ez egyfelől örömteli, másrészt viszont szomorú, mivel a Halál a Nílusonnal Kenneth Branagh finoman szólva is mérsékelt sikert könyvelhet el: bár itthon közel annyian ültek be rá az első héten, mint anno a Gyilkosság az Orient expresszenre, világviszonylatban nem ez mondható el róla, ennek hozadékaként pedig Doyle munkája sem kerül reflektorfénybe, holott megérdemelné, hiszen a szerző nagyszerű, a régi idők filmzenéinek atmoszféráját idéző aláfestést komponált.