Hollywoodban – számos egyéb, tuti receptnek tulajdonított alap mellett – előszeretettel bontanak ki történeteket azon elméletből, miszerint nem vagyunk egyedül a világegyetemben, s persze e sztorikat elsősorban nem az olyan kedves teremtményekre szokásuk alapozni, mint E.T., hanem ellenséges szándékú idegeneket szabadítanak az emberiségre. Ennek bemutatása évtizedek óta különböző műfajok és költségvetések eredményeként került már terítékre, az egyik legkultikusabbnak számító alkotás, Ridley Scott A nyolcadik utas: a Haláljának sikerén felbuzdulva azonban ezek száma megsokszorozódott. Míg a nyolcvanas éveket olyan, a Scott-mozival rokonítható produktumok határozták meg, mint John Carpenter vérfagyasztó A dologja, valamint az inkább akció, mint horror Ragadozó, addig az azt követő évtized legismertebbikévé A függetlenség napja című sci-fi mellett A lény válhatott. Ugyan az MGM égisze alatt 1995-ben megszületett alkotás nem örvend olyan kultusznak, mint az Alienek, a kilencvenes évek hasonszőrű produktumainak egyik meghatározó darabjaként tekinthetünk rá. 

A mozi gyökerei 1987-ig vezethetőek vissza, amikor is Dennis Feldman forgatókönyvírónak (Aranygyermek) a Belevaló fickók című akció-sci-fivel kapcsolatos kutatómunkája során kezébe akadt Arthur C. Clarke véleménykifejtése arról, miszerint a világegyetemben lévő hatalmas távolságok révén csekély esély van arra, hogy az idegenek űrhajókkal érkezzenek hozzánk. Ezen gondolatmenetből kiindulva Feldman egy olyan történetet kezdett vizionálni, melynek kiindulópontját a Földön kívüli intelligencia kutatásával foglalkozó SETI 1974-ben űrbe küldött üzenete szolgáltatta. Forgatókönyve szerint az emberiség ezen máig meghatározónak számító kezdeményezésére többek között egy olyan információt is tartalmazó válasz érkezik a messzeségből, hogy miként kell az ő DNS-üket keresztezni a miénkkel, amit aztán a kíváncsiságtól túlfűtött tudósok ki is próbálnak. Az eredeti elképzelés – melynek formálódása közben szerzője számtalan intézetbe ellátogatott, s különféle tudósokkal egyeztetett ötletéről – akkor még véglegesnek hitt verziójával Feldman szorgalmasan kilincselt a stúdióknál, irománya azonban mindenkit hidegen hagyott. 1993-ban aztán az akkor még The Message címet viselő anyagát új köntösbe öltöztette (többek között lefaragott a sztori tudományos megközelítéséből, valamint megcserélte a tudósok, illetve a kiszabadult idegent üldözők arányát), s elküldte Frank Mancuso Jr. producernek, aki aztán az MGM-et, valamint Roger Donaldsont (Dante pokla, Tizenhárom nap: Az idegháború) egyaránt maga mellé állítván tető alá hozta az alkotást, igaz, jó néhány újabb átírásra volt még szükség ahhoz, hogy a direktor kívánalmainak is maradéktalanul megfeleljen. Ezen, kissé viszontagságos utat követően köszönhetett tehát vissza a mozivásznakról Feldman víziója nyolc évvel a megfogantatás után, melyet aztán három folytatás is követett.

A központi szereplő egy olyan hibrid lény, amely emberi és idegen külsővel egyaránt bír. Utóbbi kinézete a svájci szürrealista festő és képzőművész H. R. Gigernek köszönhető, akihez A nyolcadik utas: a halál teremtménye is köthető, amelyért Oscar-díjjal jutalmazták őt. "Nagyon jó együttműködés volt közöttünk Mancusóval: minden este felhívott, hogy beszéljünk egy kicsit a dolgokról, emellett a vázlatok megalkotásával, valamint a teremtmény életre keltésével kapcsolatos összes előkészületre is Svájcban kerülhetett sor, aminek kifejezetten örültem" – emlékezett vissza később a művész. "Azt akartuk, hogy Sil félelmet keltsen, ugyanakkor érzéki is legyen. Véleményünk szerint Giger az egyetlen, aki képes eleget tenni az ilyen jellegű kívánalmaknak" – nyilatkozta a producer, akivel ellentétben Donaldson ragaszkodott volna ahhoz, hogy a művész a munkálatok teljes idejére Hollywoodba utazzon, ugyanakkor alig beszéltek egymással. Silen kívül Gigerhez fűződik még a gubó (ez kell ahhoz, hogy a fiatalból felnőtt egyed válhasson, akárcsak a lepkék esetében), illetőleg a Sil rémálmában feltűnő, úgynevezett Ghost Train is, amely a lénnyel egyetemben napjainkban is megtekinthető a művész gruyéresi múzeumában. 


A széria score-ja

Donaldson A lény-mozijában Ben Kingsley, Michael Madsen, Alfred Molina, Forest Whitaker és Marg Helgenberger közreműködésével egy kellően jó színészgárda állt össze, akikhez csatlakozott az ekkor még csupán a kifutókról, illetve reklámfilmekből ismert szépség, Natasha Henstridge is. Ő alakítja Silt, aki a DNS-ek ötvözése eredményeként láthatta meg a napvilágot, ám idővel a kísérlet vezetője, Xavier Fitch (Kingsley) baljós előjelek miatt kénytelen elrendelni megsemmisítését, teremtménye azonban elgázosítása közben megszökik. Felkutatására egy különös csapat verbuválódik, melyben fejvadász (Madsen) éppúgy van, mint látnok (Whitaker), antropológus (Molina), illetve molekuláris biológiával foglalkozó személy (Helgenberger). A csapat élére Fitch áll, és kezdetét veszi a hajsza, miközben a fiatal lány (ekkor még az azóta már háromszor is Oscarra jelölt Michelle Williams alakításában) gubózódást követően dögös nővé érik, s bár célja elsősorban a szaporodáshoz szükséges tökéletes férfi felkutatása, senkit sem kímél, aki az útjába áll.

"A horrorok Hollywood elfajzott gyermekei" – véli az aláfestő muzsikával megbízott Christopher Young, aki színes pályafutása mellett elsősorban az ilyen jellegű mozikhoz kapcsolódó zseniális darabjai révén tett szert világhírnévre. "A horrorok tételei az egyedi megoldásoknak köszönhetően tűnnek ki a sorból, nem az olyan magával ragadó dallamok révén, mint például Scarlett témája az Elfújta a szélben. Ott van Michael Myers dallamsora a Halloweenből, vagy Harry Manfredini Péntek 13-motívuma: mintha készítőik csupán szótagokra építkeztek volna, mint mondjuk a ma-ma-mára a mamából, vagy a gyi-gyi-gyire a gyilkosságból. Ezen egyszerű megoldások is képesek teljes terror alatt tartani a közönséget" – taglalja a szerző, aki ezúttal a rá jellemző horrormegoldásokat nem úgy tálalta, ahogyan azt például pályafutásának máig legmeghatározóbb darabjában, a Hellraiserben tette, hanem egyéb megközelítésekkel árnyalta azt. Az egyik egy lágyabb, ám mindvégig fenyegető motívumsor, amellyel Sil kettősségét, valamint DNS-ének eltérő származási helyét kívánta érzékeltetni. A főként vonósokra, hárfára, zongorára, halk fuvolára, illetve női kórusra építkező tétel említésre méltó momentumai közé tartozik, hogy a szerző utalást tesz benne Saint-Saëns 1886-os, Az állatok farsangja című darabjára, illetőleg hogy bár ez egyúttal a főcímzene szerepét is betölti, Young eredetileg nem annak, hanem csupán Sil karaktertémájának szánta. "Eltartott egy darabig, míg nyitány született a filmhez. Írtam ugyan egyet, de az nem nyerte el a rendező tetszését. Nagyjából úgy jártam, ahogyan Jerry Goldsmith az Elemi ösztönnél: volt egy főtémája, amit visszadobtak, majd Paul Verhoeven egy olyan részlettel helyettesítette, ami eredetileg nem oda lett szánva" – demonstrálta esetét a komponista, kinek morajló rezesekkel, fel-felcsattanó ütősökkel és vészjósló dallamsorokkal kombinált dinamikus nyitányát Donaldson azért utasította vissza, mert az véleménye szerint inkább a történet tükörképe, mintsem az általa előnyben részesíteni kívánt címszereplőé. Sil mellett néhány perc erejéig a kaland nagy részének helyszínéül szolgáló Los Angeles lüktető forgatagának megidézésére is fordított némi figyelmet a szerző, amit szintetizátoros elemek és különféle ütősök bevonásával oldott meg, a teremtmény utáni hajtóvadászattal járó dinamikusabb képsoroknak köszönhetően pedig még akciózene-szerzői oldalát is megcsillanthatta – utóbbival kapcsolatos nagyobb mérvű színrelépésére azonban a néhány évvel későbbi Vízözön kapcsán került sor.

Bár e score finoman szólva sem mentes a Youngra jellemző horror/thriller megmozdulásoktól, Sil esete nem egy velőnkig hatóan vérfagyasztó muzsikára sarkallta a komponistát, hanem egy olyan színes műre, amely úgy igyekszik együtt élni a karakterekkel, valamint az eseményekkel, hogy közben minden egyes pillanatában magában hordozza a feszültséget, illetőleg a stílusjegyeket. S bár a Sony Pictures Scoring Stage falai között hat nap alatt rögzített kíséret a rendező tetszését nem nyerte el maradéktalanul (ennek eredménye az is, hogy Young és Donaldson azóta sem dolgoztak együtt), a rajongók körében sikerült a szerző munkásságának gyakran emlegetett darabjai egyikévé kinőnie magát. 


Az első rész kellő mennyiségű zöldhasút termelt, így 1998-ban Lény 2. címen újabb bőrt húztak le a témáról, kezdetben azonban a gondot az jelentette, hogy míg az üldözők egy része életben maradt, a teremtmény elpusztult. Ugyan A lény zárójelenetéből sejteni lehetett, hogy adott esetben miként fűzik majd tovább a szálakat, az ezzel megbízott forgatókönyvíró, Chris Brancato inkább klónozással visszahozta Henstridge-t, akit immáron nem Silnek, hanem Eve-nek neveztek el. Őt használja fel eszközként Dr. Baker (Helgenberger) és Lenox (Madsen) arra, hogy felkutassák a Mars-expedíció során hasonló idegen DNS-sel megfertőződött űrhajóst, Patrick Rosst (Justin Lazard), mióta ugyanis visszatért küldetéséről, Silhez hasonlóan csak a fajfenntartás élteti, ami emberáldozatokat is követel.

A magyar származású Peter Medak által rendezett hajtóvadászathoz Edward Shearmur személyében új komponistát fogadtak fel az alkotók, akit a direktor ajánlott figyelmükbe. A zeneszerző és Medak ezt megelőzően A Notre Dame-i toronyőr című, 1987-es tévéfilm kapcsán dolgoztak együtt ugyanezen felállásban, munkakapcsolatuk kezdete azonban ennél is korábbra tehető, Shearmur ugyanis Michael Kamen asszisztenseként annak idején Medak olyan alkotásainál működött közre, mint A Kray fivérek, illetve Az igazság malmai. "Láttam az első részt, ám amikor leszerződtem a folytatásra, már nem néztem meg újból" – nyilatkozta Shearmur. "Emlékszem, hogy nagyon meg voltam elégedve Christopher Young munkájával, ez viszont nem egy szokványos folytatás, mert az első részből megismert karakterek már másként viszonyulnak egymáshoz. Az ilyen forgatókönyvi megoldásokat hasznosnak tartom, hiszen így annak ellenére indulhatok tiszta lappal egy adott projekt esetében, hogy az már rendelkezik előzménnyel" – tette hozzá. A tetralógia aláfestésével kapcsolatos egyetlen visszatérő a hangszerelésért felelős Pete Anthony volt (aki ezen szerepkört ezúttal Robert Elhai, John Bell és Brad Warnaar oldalán töltötte be), ő A lény 2. révén duplázhatott ezen kalandból.

Bár az alkotók minden egyes vetítés során alkalmaztak temp zenéket, a komponista azzal a kéréssel fordult hozzájuk, hogy neki kizárólag olyan anyagokat juttassanak el, amelyek mentesek ezektől. A produkcióhoz közel hetvenöt percnyi muzsika íródott, amely a nagyzenekari játékra és az elektronikus elemekre egyaránt építkezik – míg előbbihez Medak ragaszkodott, addig utóbbinak az élő zenével azonos szinten történő kezelése Shearmur érdeme. "Nagyon nehéz meggyőzni az embereket egy ilyen jellegű kombinációról akkor, ha nem ismerik az ezek által nyújtott lehetőségeket. Ez némely esetben sikerül, máskor pedig egyáltalán nem" – mesélte a szerző, aki annak érdekében, hogy Eve ne csak vonzó szörnyszülöttként tündököljön, hanem egy bizonyos szintig szerethető karakterré is váljon, egy zongorára és halk hegedűkíséretre támaszkodó, drámaiságot, illetve érzékiséget egyaránt magába foglaló témát komponált, mely a score egyik alappillérévé nőtte ki magát. Egy másik fontos dallamsor a repetitív vonósszólam, melynek lassú változata a Mars-expedíciót hivatott szimbolizálni (gomolygó vonós-, valamint szintihangok kíséretében), a gyors pedig az akciódúsabb tételeket színesíti. Érdekessége e score-nak az, hogy készítője éppúgy alkalmazott női vokált Henstridge dominanciájának és vonzerejének hangsúlyosabbá tétele érdekében, mint elődje, Young – s tartott ki emellett annak fényében is, hogy Ross okán Eve már nem egyedüli idegenként volt látható a vásznon.

Shearmurnak ez volt az első ilyen stílusú mozija, s bár debütálása nem sikerült olyan karakteresre, mint Young muzsikája, szégyenkezésre nem sok oka lehet, hiszen a film egészét tekintve elmondható róla, hogy a stábtagok azon keveseinek egyike, akiknek nem kell különösebben szégyenkezniük azért, hogy részt vettek a projekt megvalósulásában. Illetőleg a szerző munkájával kapcsolatosan egy olyan tényt is meg kell említeni, hogy a film alatt jobban helytáll, mint önállóan. 


A lény forgatókönyvében egykoron fantáziát látott producer, Mancuso a második rész kapcsán mind a negatív kritikákat, mind pedig a pénzügyi elhasalás tényét figyelmen kívül hagyta, s tovább boncoltatta a témát úgy, hogy közben egyfajta vérfrissítésnek is kitette azt. Első lépésként fiatalított az erősen középkorú szereplőgárdán, amitől azt remélte, hogy az eddigieken felül a tinihorror-kedvelőkkel szélesedik majd az érdeklődők tábora, emellett pedig szakított a H. R. Giger-féle idegen-koncepcióval, és újraterveztette azt az előző moziknál kisebb dizájnokért felelős Rob Hindersteinnel. A forgatókönyv szálai ott folytatódnak, ahol A lény 2.-é végződött, de persze tovább bonyolódik azzal, hogy Eve-nek (Henstridge) lánya (Sunny Mabrei) születik, aki egy professzornak, Dr. Abbotnak (Robert Knepper) köszönhetően háborítatlanul cseperedhet szívdöglesztő nővé, minekután igyekszik nem megszakítani elődei hagyományait. Nyomába ezúttal a hadsereg mellett néhány ember-idegen hibrid is szegődik, ám természetesen mindkét csoport más-más célból törekszik erre.

Bármennyire is szerették volna az alkotók, a 2004-re elkészült, s kezdettől fogva straight to video szinten kezelt majd' kétórás A lény 3. nem eredményezett pozitív változást a széria életében: az elődjéhez hasonló fogadtatásban részesült. A Brad Turner által rendezett, s a mozik helyett rögvest a videotékák polcain landolt alkotás teljesen kifulladt (a gyenge forgatókönyv és effektek szolgáltatták a legszembetűnőbb hibákat), erényként pedig mindössze a lényeket alakító nők szépsége említhető belőle. 

Amit azonban ezúttal sem érhet sok panasz, az az aláfestés, mert bár az Elia Cmiral által kreált score-nak sem sikerült megütnie a Young-féle színvonalat, messze jobb azon produktumnál, mely alá szánták. A producerek úgy vélték, hogy a cseh szerző remekül megoldja majd a rá váró feladatot, mellyel kapcsolatban olyan ajánlólevelek voltak tarsolyában, mint a Halálos kitérő, a Wes Craven-féle Ők, valamint a Stigmata. Bár magánemberként annyira nem rajong a horrormozikért, komponistaként másként látja a dolgokat: "Filmzeneszerzőként filmekhez készítek zenét. Ha horrornál kell elősegíteni, hogy a néző jobban beleélje magát a látottakba, akkor annál működök közre". Cmiral, elődeihez hasonlóan, szimfonikus zenekarra építette fel kompozícióját, melyet helyenként vokállal és elektronikus elemekkel színesített (utóbbiakat azonban nem alkalmazta olyan hangsúlyosan, mint Shearmur), s nem elsősorban a történet horrorisztikus mivoltát igyekezett megragadni, hanem az azzal párosuló feszültséget, valamint a karakterekben lezajló folyamatokat. "Jó horrorzenét komponálni nem egyszerű feladat. A 'jó' kifejezésen azt értem, hogy legyen érdekes és szokatlan a megközelítése. Az nem érdekes, hogy zaklatott vonósokra írunk valamit, mert az már klisének számít" – vélekedik e műfajról általánosságban. 


2006-ban az MGM bejelentette, hogy – a folyamatos lecsúszás ellenére – újabb történettel kíván előrukkolni, igaz azonban, hogy a kockázatokat immáron igyekeztek minimálisra csökkenteni, legfőképpen azzal, hogy ezúttal már csupán tévéfilm szinten kívántak foglalkozni a témával, melyet következő év őszén már műsorára is tűzött a SciFi Channel. Mancuso természetesen ezúttal sem maradt ki a projektből, a direktori szerepet pedig Nick Lyon töltötte be, akit főként ehhez hasonló volumenű alkotások közreműködőjeként ismerhetett meg a közönség – hazánkban olyan filmjeivel találkozhattunk már a kereskedelmi csatornákon, mint A Föld megsemmisítése vagy A zombik lázadása. A forgatási munkálatok során különböző címeket (úgymint Species IV, Species – Quattro) viselő projekt végül A lény IV.-ként került bemutatásra, s igyekezett visszatérni az első két részből ismert lényformához, mely lépésükkel elejét kívánták venni az előző kapcsán eszközölt változtatásokból eredő negatív visszhangoknak – bár a harmadik alkotás sikere nem pusztán ezen múlott. Az előzőekhez már nem szorosan kapcsolódó történet központi szereplőjét ezúttal Mirandának hívják (akit a svéd származású szépség, Helena Mattson alakít), a sztori receptje pedig mindössze abban mutat némi eltérést elődeihez képest, hogy Henstridge kisasszony ezúttal már nem tűnik fel a színen. 

A zenei kíséretről ezúttal két szerző, Kevin Haskins és Paul Cristo gondoskodtak, kollaborációjuk azonban nem elsőre, hanem folyamatában alakult ki. A projektbe először Haskins került bele, aki bár ekkor dolgozott együtt első ízben Lyonnal, ismeretségük hosszú évekre nyúlt vissza. A direktor kérésének eleget téve, Haskins először két jelenet erejéig demót készített, mely kellően meggyőzőnek bizonyult a döntéshozók számára, így vele kötötték meg a szerződést. "Szerencsére kellően szabad kezet kaptam arra vonatkozólag, hogy milyen legyen a zene stílusa és szerkezeti felépítése" – emlékezett vissza a brit szerző, akit az ezredforduló kezdetén szippantott magába a filmes szakma, azt megelőzően pedig többek között a Bauhaus nevű gótikusrock-csapatnak is a tagja volt. Haskins régi ismerősét, Phillip Tallman zenei rendezőt is magával hozta, akivel annak idején a Gyilkossági csoport című széria révén ismerkedett meg. Tallman elsősorban a spotting sessionökön segített a szerzőnek, amire azért volt szükség, mert nem temp zenék alkalmazásával folytak a direktorral és a producerekkel való egyeztetések arról, hogy hol milyen hangulatnak kell megjelennie, hanem a zene nyelvén.

Cristo ekkor még csak hangszerelőként volt jelen az elektronikus elemeken alapuló aláfestés elkészítésénél, a munkálatok előrehaladtával azonban a rendező közölte, hogy bár az addig megismert tételekkel elégedett, valódi szimfonikusokat is szeretne hallani, nem csak azokat imitáló hangmintákat. "Ekkor kértem meg Pault arra, hogy segítsen nekem, és váljon teljes értékű munkatársammá. Odaadtam neki a nyitányt és a zárójelenetet, valamint azokat a részleteket, ahol a zenekarnak hangsúlyosabban kellett jelen lennie" – mesélte Haskins, akire ezáltal továbbra is az elektronikus elemekkel kapcsolatos munkálatok hárultak. Ez volt az egykoron rockzenészként is tevékenykedő szerző karrierjének első olyan projektje, amelynél élő zenét alkalmazott, s ezen apropóból mai napig meghatározó élmény maradt Haskins számára a filmként ismét nagyot hasaló A lény IV.-gyel kapcsolatos megbízás.


Filmzenealbumok

Az utolsó két alkotáshoz kapcsolódó aláfestés semmilyen formátumban nem látta meg a napvilágot, ami cseppet sem meglepő, hiszen a videotékákba, illetve tévécsatornákra száműzött – illetőleg jelen esetben mondhatjuk azt is, hogy ezen szinteken utolsó bőröket lenyúzni kívánó – produktumok esetében inkább az megy ritkaságszámba, ha aláfestésük megjelenik. Az viszont érdekes momentum, hogy míg az első rész muzsikája nem, addig Shearmur munkája a premierrel azonos időben került kiadásra a TVT Records gondozásában, amelyen a harmincpercnyi instrumentális anyag mellett két betétdal (az Apollo Four Fortytól a "Carrera Rapida", B.B. Kingtől pedig a "Don't Answer the Door") is helyet kapott. A lény 2. soundtrackje Shearmur muzsikájának alig felét tartalmazta, ami némiképp negatív hatással van az aláfestéssel kapcsolatos véleményformálásra akkor, ha azzal kizárólag ily módon kívánunk megismerkedni. A lényhez kacsolódó aláfestés ezzel szemben előkelő helyet foglalt el a kilencvenes évek kiadatlan muzsikáinak képzeletbeli listáján, amit csupán a komponista és az Intrada egyik tulajdonosa, Douglas Fake által kibocsátott promo lemezek tudtak ellensúlyozni, melyek nemegyszer hetven-száz dolláros árakon cseréltek gazdát az aukciós oldalakon. Ezen változtatott 2008 októberében az Intrada, amikor is egy több mint egyórányi játékidővel bíró, limitált példányszámú korong révén hivatalosan is elérhetővé tette a muzsikát. 


A lény IV. 2007-es debütálásával véget ért e folyam, és semmi jel nem mutat arra, hogy bárki is felvállalna egy újabb történetet, vagy netalántán a rebootolást. A konstans lecsúszásnak köszönhetően e széria ugyanakkor tökéletes példája lehet annak, hogy egy először még korrekt bevételt hozó alkotást miként lehet az intő jelek figyelmen kívül hagyása mellett a ZS-kategória bugyrának legmélyebb pontjára süllyeszteni. Míg azonban a tetralógia a legtöbb szempontot figyelembe véve részről részre egyre lejjebb csúszott, a közreműködő komponistáknak nem volt okuk a szégyenkezésre, mivel teljesítményük a film alatt hallottakat figyelembe véve egyenletesnek mondható, sőt, az utolsó két esetben még kifejezetten üdítő is.

 

Kulics László
2014.01.12.