Az elmúlt évek ismeretében elmondható, hogy már hazánkban is minden évre jut egy-egy filmzenéhez kapcsolódó esemény, rendezvény: míg 2006-ban Maurice Jarre tette tiszteletét Székesfehérváron, addig 2008-ban Philip Glass, illetve Michael Nyman látogatott el Budapestre, 2007-ben pedig olyan neves szerzők munkássága előtt tisztelgő hangversenyek kerültek megrendezésre, mint Rózsa Miklós vagy John Williams. Idén a Miskolci Városi Sportcsarnok falai között csendültek fel ismertebb filmes aláfestések, melyek Kovács László vezényletével és a Miskolci Szimfonikus Zenekar közreműködésével keltek életre.

Az este – melynek házigazdája Stohl András volt – során régebbi és újabb szerzemények egyaránt hallhatók voltak, s a hollywoodi szuperprodukciók mellett rendkívül üdítő színfoltként hatottak a francia filmekből beválogatott tételek. Az előadás azonban nem egy komolyzenei eseményhez volt hasonlatos, ugyanis a zenekar játékát olyan "show-elemek" tarkították, mint a kivetítőn futó montázsok, valamint fényjátékok.
 

A koncert első fele mind stílus szempontjából, mind pedig a szerzők személyét tekintve összetett volt. Alfred Newman 20th Century Fox-os fanfárját követően a kivetítőn végiggördülő program- és előadó-ismertető alatt a Star Wars nyitányának részlete alapozta meg a hangulatot, s csak ezután következett az első nagyobb egyveleg, amely Hans Zimmer A Karib-tenger kalózai – A világ végénjének aláfestéséből tevődött össze (érdekes volt, hogy amíg a zenekar a harmadik rész zenéjét játszotta, a kivetítőn az első képkockái pörögtek). Az erős kezdéshez járult hozzá James Horner Titanic szvitje is, melynek összetétele az előbbihez hasonló színvonalú volt, mivel az összes jelentősebb zenerészletet magában foglalta. Amit viszont sajnálok, az az, hogy ezen két tétel során tapasztalható volt a zenekar szétcsúszása is: hol a rezesek, hol az ütősök maradtak le, illetve siettek a többi zenészhez képest (bár a Titanic dinamikusabb részeinél kiválóak voltak), az est hátralévő részében azonban már nem akadtak ilyen jellegű gondok. Az első felvonás három betétdalt is tartalmazott – természetesen az alkalomnak megfelelően nagyzenekari kísérettel –, amelyek A házibuliból, az Armageddonból, valamint a Ha a férfi igazán szeret...-ből származtak, s Király Viktor, a Megasztár negyedik szériájának győztese tolmácsolásában voltak hallhatók. A könnyed perceket pedig Vladimir Cosma filmjeinek (Magas szőke férfi felemás cipőben, Jákob rabbi kalandjai) aláfestései szolgáltatták.

A második felvonást Jerry Goldsmith Universal Studios-os fanfárját követően John Williams szerzeményei tették ki, melyek közül a legnagyobb sikert a Schindler listájának főtémája, valamint a Star Wars-epizódokból kiválasztott öt tétel aratta. Egy ilyen, nem kizárólag a filmzenerajongókat megcélzó eseményen értelemszerűen kihagyhatatlan a Maestro műveiből való szemezgetés, hiszen számos sikerfilm köthető nevéhez, ám a végére tartogatott Star Wars-blokkot a maga öt tételével kicsit soknak éreztem. Ám ez a félidő is tartalmazott pozitív meglepetést, ugyanis Steven Spielberg Jurassic Park-filmjeiből nem a közismert "Journey to the Island" tétel került terítékre, hanem a második rész főtémája, ami kellően színvonalasan szólt (igaz, a kivetítőn megjelenő montázs valamilyen oknál fogva itt is az első rész jeleneteiből lett összeállítva). Gondolom ez azok számára, akik az első rész témáját ismerik és várták, némileg csalódás lehetett, én azonban úgy vélem, hogy hiba lett volna ezt így, ebben a formájában kihagyni. Pozitívumként szolgáltak még a ráadás-zenék, melyek nem egy, már felcsendült művet tartalmaztak, hanem az Ászok ásza főtémáját (ami szintén Cosma-mű), valamint az Indiana Jones-induló rövid változatát. A második felvonást követő, szűnni nem akaró tapsvihar pedig mindent elárult arról, miként vélekedett a közönség a zenekar játékáról, s az est egészéről.
 

Mindent összevetve a miskolci hangverseny egy olyan, az átlagos érdeklődők számára is könnyen befogadható esemény volt, amelyen mindenki hallhatott kedvére való muzsikát, hiszen a dráma, az akció, a sci-fi, a komédia és a betétdalok egyaránt szerephez jutottak. A majdnem teltházas előadás, s az, hogy tulajdonképpen a nagyjából ezerötszáz fős közönségen belül minden generáció képviseltette magát, a szerzemények popularitásának volt köszönhető. Ami érthetetlen volt számomra, hogy Király Viktor a három énekes számért összesen annyi vastapsot kapott, mint a zenekar az egész estéért – persze tudom, hogy ez nagyrészt annak tudható be, hogy mind a dalok, mind azok előadója jóval közelebb állt a közönséghez, mint a szimfonikus szerzemények, de ezt akkor is furcsának találtam. Mindenesetre remélem, hogy Miskolc város a jövőben is otthont nyújt majd ilyen jellegű eseménynek, mert ezzel a struktúrával (illetve egy műsorfüzettel, és egy, a mostaninál információdúsabb konferálással) talán még szélesebb publikummal lehet megismertetni ezt a műfajt.

 

A képeket rendelkezésünkre bocsátotta: Somodi Balázs