Pierce Brosnant a 2002-es James Bond-film, a Halj meg máskor! óta nem láthattuk akcióhős szerepben. A színész a 007-es kalandjaitól történő elválását követően többnyire vígjátékokban, romantikus alkotásokban, illetve thrillerekben tűnt fel, s csak Az utolsó gyémántrablásra keresztelt Brett Ratner-mozi mestertolvajának megformálásakor lépett ki az imént említett műfajok világából, igazi visszatérésnek azonban nem ez, hanem az itthon tavaly októberben bemutatott November Man számít. A többek között a Koktélt, A lényt, A leggyorsabb Indiant, valamint a szintén Brosnan főszereplésével leforgatott Dante poklát is jegyző direktor, Roger Donaldson ezúttal egy olyan, ex- és aktív CIA-ügynökök egymás elleni hadjáratára épülő történetet vitt vászonra, melyet Karl Gajdusek (Feledés) és Michael Finch (Ragadozók) adaptáltak Bill Granger 1987-es, There Are No Spies című kémkötetéből. Brosnan mellett a főbb szereplők megformálása érdekében többek között Luke Bracey (G.I. Joe: Megtorlás), Olga Kurylenko (A Quantum csendje) és a többnyire tévésorozatok révén ismertté vált Bill Smitrovich (A Vasember) is kamera elé lépett. Grangernek nem ez az egyetlen thrillerkönyve, sőt, a There Are No Spies az író tizenhárom részes, November Mannek nevezett folyamának hetedik könyve, így bőven akad alap a majdani folytatáshoz, melyet a mozit forgalmazó Relativity Media már a premierrel párhuzamosan kilátásba is helyezett.


Utolsó három alkotása, A leggyorsabb Indian, a Banki meló és A bosszú jogán esetében Donaldson J. Peter Robinsonnal dolgozott együtt, kollaborációjuk azonban ezúttal megszakadt, amiben Brosnannek is szerepe volt. "Pierce Brosnannel barátok vagyunk, és egyik találkozásunkkor mesélt nekem erről a filmről, amelyen éppen dolgozott, és kérte, nézzem meg, illetve mondjam el, vállalnám-e a zenéjének elkészítését" – nyilatkozta Marco Beltrami, majd hozzátette: "Elmentem vele a stúdióba, ahol épp a vágással foglalkoztak. Találkoztam Donaldsonnal, megmutatták a temp zenével alátámasztott anyagot, majd elmeséltem nekik, én miként közelíteném meg a produkciót és milyen sajátos jegyekkel látnám el a score-t". A komponista nem ismerte az eredeti kötetet, és a szerződéskötés után sem olvasta el, hanem mindössze a vágószobában látottak, illetve beszéltek alapján kezdett neki vázlatainak. Miután elkészült velük, megmutatta az alkotóknak, s csak a további egyeztetéseket követően dolgozta ki a score egészét, amely elektronikus elemeket éppúgy foglal magában, mint szimfonikus megoldásokat. "Ez az első együttműködésünk, és minden ilyen esetben eltart egy ideig, míg megtaláljuk a közös hangot. Összességében véve azonban simán mentek a dolgok, és elég sok muzsika került a film alá" – foglalta össze Donaldsonnal való kollaborációját Beltrami.

A November Man kíséretének két jellegzetes, ugyanakkor nem folyamatosan jelen lévő hangszere lett: az akusztikus gitár, valamint a cimbalom, melyek elsősorban a történet közép- és kelet-európai színtereit hivatottak érzékeltetni – ugyanezen okból alkalmazta a komponista annak idején a cimbalmot a Die Hard – Drágább, mint az életed esetében is. "Szerettem volna egy olyan feszült hangvételű művet szállítani a filmhez, amelyben a gitárjáték kelet-európai és westernszimbólumként egyaránt funkcionál" – kommentálta a szerző, aki olyan kiegészítő komponistákkal dolgozott együtt, mint Dennis Smith, Wlad Marhulets, Xiantian Shi és régi alkotótársa, Marcus Trumpp.


A Brosnan által alakított egykori CIA-ügynök, Devereaux kalandjai egy olyan nagyzenekari művel párosulnak, melyet szerzője nemcsak könnyed ritmikus elemekkel, illetőleg a tájegységekre jellemző instrumentumokkal tarkított, hanem tradicionális kémzenei megoldásokkal is, amiket ügyesen elegyített saját stílusjegyeivel. Mindezt már a Devereaux motívumát bemutató "Take Orders" is kitűnően demonstrálja, a legjobban sikerült karaktertéma-variációnak azonban nem ezt, hanem a feszültséget sugalló "It Was Devereaux"-t, illetőleg az albumzáró "End Credits"-et tartom. A korong első hallgatását követően azonban főként az olyan akciódarabok maradtak emlékezetesek számomra, mint a "Code 42", a "Run for Mason", a "Confession", a "Mason Jarred", a "November Man", a "Mason Saves Lucy", valamint a "Reunited". Ezek remekül támasztják alá Devereaux és Mason (Bracey) macska-egér játékát, mely során a bármit bármi áron szabály érvényes, a cél ugyanis az, hogy az egykori titkos összeesküvést továbbra is titok övezze. A dinamikusabb megoldásokra ezúttal is érvényes Beltrami korábbi, hasonló jellegű műveinél megfigyelhető sajátos megközelítése, vagyis nem idomul a kortársaitól megszokott csinnadratta-megoldásokhoz, heroikus harmóniákkal történő operáláshoz, hanem saját eszköztárából igyekszik meríteni, melyben ott lapul múltja, a horrorok világa – emiatt stílusa éppoly egyedi, mint Christopher Youngé.

E kompozíciót azonban nem a dinamizmus uralja, hanem a lassabb tételek, illetőleg thrillermegoldások – utóbbiakból a "Leg Cut" vált a kedvencemmé: hallgatása során a képsorok nélkül is könnyen vizualizálhatjuk a hozzá kapcsolódó eseményt. A Varése Sarabande egyórányi játékidővel bíró korongja tartalmának összegzésekor ezen részek okán könnyedén kialakulhat a "középszerűséget sugalló album" vélemény, az underscore jellegű megközelítések ugyanis nem sikerültek karakteresre, de még így is érdemes kiemelni közülük a "Natalia Dies"-t, a "Who Done It"-et és a maratoni hosszúságú, az utolsó másfél percével azonban az első nyolcat megkoronázó "Mira Mira on the Wall"-t. Az instrumentális darabok mellett az alkotók olyan előadók dalait is beemelték a képsorok alá, mint Storm Large ("Die This Way"), Makao ("Keep It Up"), valamint a rapper Aloe Blacc ("Ticking Bomb").


Marco Beltrami tavaly jó néhány muzsika révén hallatott magáról, melyek közül Az emlékek őre, valamint a November Man kíséretét tartom a legjobbnak. Noha utóbbi nem annyira markáns és emlékezetes, mint Az emlékek őre score-ja, mégis valami olyan pluszt tud nyújtani számomra többszöri hallgatás után is, ami miatt fenti értékelésem mellett sem tudtam elhagyni a 2014-es best of-listámról. Ugyan Beltrami még nem nyilatkozott arról, hogy a folytatáshoz is ő szolgáltatja-e majd a dallamokat, ám ha igen, akkor úgy vélem, hogy az itt megteremtett alapokat követően olyan mértékben tud majd előrébb lépni, ahogyan anno a két Die Hard-mozi kapcsán tette. Emellett pedig Brosnant is szívesen látnám akciófilmekben, ugyanis kora ellenére ilyen típusú produkciókban párszor még hasonlóan hiteles tudna lenni, mint Liam Neeson.