Rengeteg cikkben olvasni manapság, ahogy rácsodálkoznak arra, hogy egyes filmek mennyire a fiatal – elsősorban a tinédzser – korosztályt célozzák be, elsősorban romantikus történetekkel, pedig ez a legkevésbé sem számít újsütetű jelenségnek, hiszen mindenki emlékszik még Freddie Prinze Jr.-ra vagy Josh Hartnettre az ezredforduló környékéről, a filmipar pedig a fennmaradása érdekében mindig is kereste a fiatalok kegyeit, az őket megszólító témákat. Az viszont kétségtelen, hogy ezek mértéke az elmúlt években megnőtt, nem kis részt az egyre terebélyesebb és sikeresebb young adult irodalomnak hála, amely már látványosan kezdi maga mögött hagyni az olyan katasztrófákat, mint az Alkonyat-széria, és egyre gyakrabban futhatunk bele olyan alkotásokba, mint a Papírvárosok, az Egy különc srác feljegyzései vagy a Csillagainkban a hiba. Utóbbi sikerét több mozi is próbálta meglovagolni, mint például a 2017-es Minden, minden című dráma is, azonban az üvegkalitkában élő lány és a szomszéd srác románca meg sem közelítette Hazel és Gus fájdalmas – valamint kétségkívül szívfacsaró – románcát a Csillagainkban a hibában. Wyck Godfrey és Marty Bowen producerek az elmúlt években pedig igencsak kimaxolták a fiataloknak szánt filmeket és szériákat, hiszen a Csillagainkban a hiba mellett ők voltak felelősek az Alkonyat- és Az útvesztő-szériáért is. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a két haldokló tini románca után ismét jó érzékkel nyúltak bele abba a bizonyos tutiba Becky Albertalli 2015-ben megjelent díjnyertes regényével, a Simon és a Homo sapiens-lobbival, amelynek adaptációja már a lényegesen egyszerűbb Love, Simon címet kapta, amit magyarul a forgalmazó Kszi, Simonra fordított, ezzel is kicsit fiatalosabbra véve azt. Nem beszélve arról, hogy a cím körüli felháborodással ingyenreklámot csináltak a filmnek.


Amire talán amúgy sem lett volna szükség, hiszen Albertalli regényében egy igen kényes témát dolgozott fel, amelyet elsősorban a fesztiválokra pozicionált független filmek szoktak magukénak tudni, nem az olyan mainstream stúdiók, mint a 20th Century Fox. Ez a téma pedig nem más, mint egy meleg tinédzser, a címben is szereplő Simon Spier coming outja, avagy előbújása, másságának felvállalása a nagyvilág előtt. Albertalli regénye lehet, hogy elsőre kevésnek tűnik, de nagyon pontos és hiteles folyamatot mutat be, amit a hasonló történetek – mint például a szintén remek Szólíts a neveden – is csak elmismásolnak. Ráadásul az elsősorban olyan sorozatok, mint A zöld íjász, a Flash – A Villám vagy a Dawson és a haverok producereként ismert Greg Berlanti egy John Hughes (Reszkessetek, betörők!, Meglógtam a Ferrarival, Nulladik óra) alkotásaira emlékeztető, könnyed mozit készített, amely Albertalli regényének ugyan csak a vázát használta fel, de a lényegéből, komolyságából, fontosságából és optimizmusából mit sem veszített. Mindemellett remek fiatal színészeket tudhatott magáénak Katherine Langford (13 okom volt) vagy Alexandra Shipp (X-Men: Apokalipszis) képében az olyan veteránok mellett, mint Jennifer Garner, Josh Duhamel vagy Tony Hale. Abban viszont a filmet egyöntetűen a pajzsukra emelő kritikusok és a közönség is egyetértett, hogy ez egyértelműen a címszerepet alakító Nick Robinson áttörését jelentette, akinek érzékeny, hiteles játéka elfeledteti a közönséggel az olyan korábbi szerepeit, mint a Jurassic World duzzogó tinédzsere vagy a fent taglalt Minden, minden hősszerelmese.

Amint nyilvánvaló lett, hogy Berlanti rendezi a filmet, szinte azonnal biztossá vált, hogy a CW sorozatain (mint A zöld íjász, a Flash – A Villám, A holnap legendái vagy a Supergirl) dolgozó Blake Neely látja el a zenei teendőket, hiszen több évtizedes barátság és munkakapcsolat az övék. Ez olyannyira biztos volt, hogy a produkció forgatásával szinte egy időben, 2017 áprilisában a komponista egy a Varietynek adott interjújában maga is megerősítette, azonban máig tisztázatlan okok miatt novemberben már Zach Braff filmjeinek zeneszerzője, Rob Simonsen volt feltüntetve a stáblistán. A komponistacseréről máig nem találni semmilyen információt, de vélhetően pont a fent említett sorozatok száma (kiegészülve még a Riverdale-lel, a Deceptionnel és a Vixen című animációs filmmel) játszott közre abban, hogy Neely helyére Simonsen ugrott be. Az a Simonsen, aki Mychael Danna mellett tört be a filmzeneiparba, többek között a Pi élete, a Doktor Parnassus és a képzelet birodalma, a Pénzcsináló vagy a Foxcatcher aláfestésének elkészítésében közreműködve. Az elmúlt években nemcsak azt mutatta be az olyan filmek, mint az Idegpálya, a Vén rókák és az Adaline varázslatos élete zenéivel, hogy rendkívül sokoldalú zeneszerző, hanem azt is, hogy a klasszikus hangszereléssel ugyanolyan jól bánik, mint a fiatalos, elektronikus hangzással, hovatovább utóbbi jelenti az igazi erősségét. A Kszi, Simon esetében pedig bizonyos értelemben mindkettőre szükség volt. 

A szerző mindössze alig több mint félórás albuma rögtön a legderűsebb és az egyik leghosszabb trackkel, a "Simon & Blue"-val indít, amely a címéből adódóan a főszereplő és titokzatos levelezőtársa ismerkedését hivatott bemutatni. Már ez a szintipopos, rendkívül vidám track képet ad Simonsen elképzeléséről, aki képes úgy elérni a már emlegetett John Hughes-féle retró hatást, hogy az mégis frissnek, fiatalosnak hasson. Mivel a két fiúnak az egymással való levelezés nyújtja a biztonság szigetét, ezért érthető, hogy ez a tétel sikerült a legvidámabbra, és a szerző ebben fektette le a score alapjait, vissza-visszatérő motívumait. 


A film egyik fontos, a score-on is végigvonuló allegóriája a fellélegzés, ami a leginkább egyértelműen egy kellemes férfi vokál képében bukkan fel, de jobbára mégis a trackek felépítésében, azok ívében köszön vissza. Ezen megoldások keverednek a címadó "Love, Simon"-ban, amelynek fokozatos emelkedettsége és az emlegetett vokálja azt a hatást kelti, mintha egy indusztriális rockegyüttes demóját hallgatnánk még az ének nélkül. Személyes kedvencem ebből a szempontból a "Car Confessions", amelynek meghitt, lágy dallamai, majd a felcsendülő férfikántálás tökéletesen kifejezik a főhős lelkében végbemenő változásokat. Simonsen score-jának pedig érezhetően az volt az elsődleges feladata, hogy a Simonban lezajló változásokra rezonáljon. Ettől a muzsika kifejezetten bensőséges lett, éppen ezért ajánlott időt hagyni neki, a legtisztább képet azonban a film megnézése után kapja az ember, amikor a zene teljes funkcióját megérti. Eme meghitt pillanatokat az olyan trackek hivatottak alátámasztani, mint a "You Get to Breathe Now" vagy az album leghosszabb tétele, a "Something I Want to Tell You".

Persze azért vidámabb trackekből is akad bőven, mint például a "Change is Exhausting" vagy a középiskolai élet szertelen mindennapjait aláfestő "Creekwood High". Ugyanakkor nagy fájdalmam, hogy az albumról lemaradt a vezérmotívum filmben hallható egyik derűs, alig egyperces átirata, amikor is Simon az első válasz e-mailre vár. Ennek eredeti, szintén kellemes variánsa a " New Messages"-ben hallható. Továbbá hiányzik még egy hosszabb track, mégpedig a fináléból, ez viszont jó okkal, ugyanis nem ide írta Simonsen, hanem a 2016-os Idegpályához, amelynek soundtrackjén "Aftermath" címmel található meg. Noha az említett alkotáshoz komponált művének hangzása – a mozi thriller mivoltából adódóan – keményebb, nyersebb, az említett szerzemény tökéletesen passzol ide is, mint ahogy nyugodtan egymás mellé helyezhetjük a két score-t is, olyannyira közeli rokonai egymásnak, azonban a Kszi, Simoné könnyebben befogadható, szerethetőbb, egységesebb, egyszerűen jobb.


Ha pedig fentebb azt taglaltam, hogy Simonsen score-ja a főhős lelkivilágát, annak változásait hivatott kifejezni, akkor a Bleachers énekese, Jack Antonoff által összeállított, az RCA gondozásában megjelent válogatásalbum a szereplők gondolataira rezonál. Honlapunkon általában a score-t elemezzük, viszont Antonoff válogatása legalább olyan szerves részét képezi a filmnek, mint Simonsen instrumentális kompozíciói, mindemellett az elmúlt esztendők egyik legjobbja. Legalábbis nem tudom, hogy mikor rajongtam utoljára teljes egészében egy válogatásalbumért (már ha egyáltalán volt ilyen alkalom), de az első néhány hallgatást követően – még a film megtekintése előtt – azon kaptam magam, hogy sokkalta többször hallgatom újra ezt, mint Simonsen munkáját.

Antonoff kiváló érzékkel válogatta össze a nótákat, amelyek tökéletesen kifejezik egy mai tini lényegesen nagyobb zenei mederből merítkező ízlését. Lehet azzal vádolni őt, hogy "minden szentnek maga felé hajlik a keze", és az összeállítást egy komoly Bleachers-reklámnak használta, ugyanis az albumot keretbe foglaló két-két szám az együtteshez tartozik, ráadásul nem egy dal (ilyen például a Troye Sivan énekelte "Strawberries & Cigarettes") elkészítésében maga is közreműködött producerként, az önreklámozás vádja azonban nem állná meg a helyét. A nyitó "Alfie's Song (Not So Typical Love Song)" kifejezetten a filmhez íródott, és annak örömteli, fiatalos hangulata könnyen átragad a hallgatóra, amit az ezt követő "Rollercoaster" duzzadó energiája csak tovább növel, miközben a zárlat, a már a film előzeteseiben is hallható " Wild Heart" maga a tökély.

Ahogy tökéletes az album többi része is, mert a dalok nagyon könnyen az ember fülébe másznak, legyen szó akár a szintén a filmhez íródott hiphopnótáról a Khalid & Normani formációtól ("Love Lies"), akár retró rockslágerekről. Ez utóbbiak, mint a "The Oogum Boogum Song" (Brenton Wood) vagy a "Love Me" (The 1975) jelenléte döbbentett meg a leginkább, nem beszélve az olyan igazi klasszikusokról, mint a "Someday at Christmas" a The Jackson 5-tól, vagy a film egyik legjópofább jelenete alatt hallható – és külön a rendező kérésére bekerülő – "I Wanna Dance with Somebody (Who Loves Me)" Whitney Houstontól. Ennél csak az meglepőbb, hogy ennyire jól működnek együtt ezek a különböző zsánerű számok. Pedig az olyan, az alkotásban és előzeteseiben egyaránt elhangzó számok, mint a "Surrender" a Walk the Moontól, a " Higher Than High" Zayde Wolftól, a "Feel It Still" a Portugal. The Mantől vagy a "Shine a Light" Bannerstől rá se kerültek a kiadványra, még sincs az embernek különösebb hiányérzete, annyira jól passzolnak egymáshoz azok, amelyek megtalálhatók rajta.


Mint ahogy remekül passzol egymáshoz Simonsen a Lakeshore Records gondozásában, csupán digitális formátumban megjelentetett zenéje, illetve Antonoff az RCA által digitálisan, CD-n és bakeliten egyaránt kiadott válogatása is. Ugyan Simonsen score-ja képtelen felérni Antonoff lemezének zsenialitásával, egyedi hangzása, meghitt, bensőséges dallamai miatt a legkisebb szégyenkeznivalója sincs, mert rendkívül ritka, hogy score és betétdalos album – még ha nem is teljesen egy szinten mozognak, de – ennyire kéz a kézben járjanak egymással. A fenti pontszám csak a score-t tartalmazó albumra vonatkozik, Simonsen és Antonoff munkája azonban együttesen adja vissza a John Hughes filmjeire jellemző életérzést, a két kiadvány összpontszáma így kilenc lenne. Vélhetően az a fajta szív és lélek, ami áthatja mindkét fajta zenét, nagyban közrejátszik abban, hogy hosszú hónapok óta kitörölhetetlenül pörögnek a lejátszómban, akár ha jobb kedvre akarok derülni, akár ha kicsit a gondolataimba szeretnék merülni, ezért pedig minden zenésznek hálával – avagy stílszerűen köszönettel - tartozom.