Kiskorom óta kedvenc állataim közé tartozik a cápa, s nemcsak a realitást bemutató természetfilmeket, hanem a róluk szóló mozikat is szívesen megnézem. Ez utóbbiak azonban a feszültségkeltés céljából felülírják a valóságot, ami egy bizonyos határig rendben is van, hiszen ilyenkor a maximális szórakoztatásról van szó, onnantól azonban, amikor e teremtmények Renny Harlin 1999-es Háborgó mélységében a génmanipuláció eredményeként hátrafelé úsztak, új dimenziók nyíltak Hollywoodban, aminek mélypontját a drámai pillanatokban is teljesen komolytalan Asylum-csodák képviselik. A csúcsot egy ideig a Gyilkos cápa vs. óriáspolip tartotta, amelyben az óriáscápa egy Boeing 747-est szed le a levegőből, nem mellesleg pedig egy hidat is kettéharap – a másik címszereplő hasonló képességeiről ne is beszéljünk. Nem sokkal később kiderült, hogy az ehhez hasonló lehetőségek tárháza kifogyhatatlan: 2013-ban tűzte műsorára a SyFy Channel a Sharknado – Cápavihar című remeket, amelyben Los Angeles lakosai nem özönvízzel, nem az emberiséget leigázni kívánó idegenekkel és nem jégkorszakkal néznek szembe, hanem egy olyan orkánnal, amely cápák hadát sodorja az utcákra. Ha valakinek az Asylum ezen ötlete bejön, annak javaslom a celluloidtermék második, immáron New Yorkban játszódó folytatását (Sharknado 2. – A második harapás), s ha még ez sem verné ki a biztosítékot, akkor jó hírnek számíthat, hogy 2015 nyarától elérhető a Sharknado 3. – A végső harapás is.


Bár nem tartom sokra az ilyen jellegű alkotásokat – számos filmes oldallal, illetve kritikussal egyetértésben –, azt azért el kell ismernem, hogy nincs még egy olyan társaság, amely az arányokat tekintve akkora bevételt tud realizálni, mint az Asylum, hiszen fillérekből dolgozik (néha olyan hangzatosnak tűnő nevek bedobása mellett, mint Bo Derek, David Hasselhoff, Lorenzo Lamas vagy Linda Hamilton), majd hatalmasat kaszál a tévé-, illetve DVD-jogokon. Az 1997-ben alapított cég legnagyobb bevételeit természetesen olyan filmekkel tudja realizálni, melyek az aktuális blockbusterekre hajazó témákat dolgoznak fel, nemegyszer a laikusokat megtévesztő címmel (például: Transformers – Transmorphers, The Day the Earth Stood Still – The Day the Earth Stopped, Edge of Tomorrow – Age of Tomorrow, Battle: Los Angeles – Battle of Los Angeles).

Mára már bevett gyakorlatnak tekinthető, hogy ilyen színvonalú produktumok garmadája kerül a boltok polcaira, s köszön vissza a kereskedelmi csatornákról, az azonban nem egészen világos számomra, hogy egy Lakeshore Records kaliberű kiadó milyen üzleti perspektívát látott a Sharknado – Cápavihar aláfestésének CD-n történő kiadásában. Az egyetlen okot abban a kezdeményezésben látom, miszerint így olyan, a rivaldafénytől távol álló szerzők művei is előtérbe kerüljenek, mint Ramin Kousha, kinek becsületére legyen mondva, hogy a produkción tevékenykedő alkotótársaihoz képest lényegesen jobban teljesített – az ilyen jellegű törekvések azonban nem a Lakeshore-ra, hanem inkább a MovieScore Mediára jellemzőek. Az iráni felmenőkkel is rendelkező komponista eddig harminc alkotást tudhat a háta mögött, s ehhez az Anthony C. Ferrante által rendezett produkcióhoz egy olyan, hangmintákon alapuló muzsikát szállított, melynél a nagyzenekari és az elektronikus elemek kerültek ötvözésre.


Kousha munkája érdekes, de főképp kettős. Vannak benne olyan megoldások, melyek miatt megéri végighallgatni ezt a nem egészen félórás korongot, mert amellett, hogy textúrákból építkezik a szerző, helyenként igen ügyesen lavírozik annak érdekében, hogy műve te tűnjön túl műanyagnak. Ilyen például az "I Never Saw That Coming"-ra keresztelt, drámaibb darab, a thrillervonalat követő "They Took My Grandfather", valamint a modernebb stílust képviselő, rendkívül vagányra sikerült "We're Gonna Need A Bigger Chopper", melyek jelen formájukban akár még a nagyobb büdzséjű alkotások alatt is megállnák a helyüket. A játékidő nagy részén azonban érződik a szűk költségvetés, ami olyankor sajnálatos, amikor a score működne, mert a dinamika és a markánsság hiánya ekkor tükrözi leginkább a sablonos tévéfilmzenei feelinget. A valódi instrumentumok – vagy egy jobb zeneszerkesztő alkalmazása – növelhetné például a "Sharks, I Never Saw That Coming", az "I Really Hate Sharks" vagy a "Sharks in a Tornado" élvezeti értékét, mert érezni bennük a törekvést és a komplexitást, a silány hangzás miatt azonban mégis kínosnak hatnak.


A Sharknado – Cápavihar kíséretét az első hallgatást követően pozitívabbnak ítéltem, többedjére végigpörgetve azonban letisztult a kép, és előbukkantak a hibák, melyek egy része nem Ramin Koushának (akit a folytatásoknál már a Chris Ridenhour-Christopher Cano páros váltott) tudható be, hanem a számára biztosított lehetőségnek – utóbbi alatt nemcsak a pénzügyi oldalt értem, hanem azt is, hogy maga a film sem képvisel olyan színvonalat, hogy érdemes lett volna ennél nagyobb léptékben gondolkodni. Ha a hangzásvilágot lehetne javítani és az album hallgatása közben megfigyelhető lenne valamiféle témafejlődés, feszültségfokozás, egy-két ponttal többet kapna a score, melyről nyugodt szívvel merem kijelenteni, hogy még így is többet ér, mint maga a film.