W. Somerset Maugham a huszadik század első felének egyik legnagyobb újító hatású írójaként van számon tartva, regényei, novellái, színdarabjai tucatszámra kerültek megfilmesítésre, azonban az utóbbi évtizedekben kissé elfeledkeztek róla. A némileg hosszú hanyagolást Szabó István Csodálatos Júliája törte meg 2004-ben, majd ezt követte az író egyik igen ismert regényének, A színes fátyolnak legújabb feldolgozása. A történetet először még a harmincas években vitték vászonra Greta Garbóval a főszerepben, majd egy nem túl sikeres, ötvenes évekbeli adaptáció után a ma Hollywoodja is megcsinálta a saját értelmezését. Két igazán jó színész karolta fel a 2006-os változat elkészültét, Naomi Watts és Edward Norton a főszerepek mellett a film producerei is voltak. Az igen alacsony költségvetéssel készült feldolgozáson nem látni, hogy nem dúskáltak a pénzben a készítők, főként a gyönyörű operatőri munkát illeti a dicséret, de a színészi játék, a rendezés, illetve a látvány felelősei is igen magas szintű munkát végeztek. A filmet a kritika jól fogadta, ráadásul a nézők is kedvelték a mozit, azonban az ilyen filmdrámáknál oly fontos díjak teljesen elkerülték a Színes fátyolt.


A cselekmény egy átlagos szerelmi történetnek indul: a fiatal angol úrilány, Kitty élvezi a szülői ház minden előnyét, azonban apja és anyja már szívesebben látná, ha egy férj mellett élné tovább életét. A lánynak kapóra jön a jóképű Walter, akivel ugyan gyakorlatilag nem is ismerik egymást, mégis házasságot kötnek. A férfit Sanghajba szólítja a munka, az asszony pedig vele tart, azonban a távoli ország egyre kiábrándítóbb lesz a nőnek, aki így egy másik férfi karjaiban keresi a megnyugvást – a viszonyról azonban férje is tudomást szerez. Feleségét válaszút elé állítja: vagy a megalázó válást választja, és mehet vissza az atyai házba, vagy vele tart Kína belsejébe, egy kolera sújtotta kis faluba, ahol nagy esélye van, hogy elkapja a gyilkos kórt. A két rossz közül Kitty az utóbbit választja. Az egymástól elhidegült pár e távoli vidéken még inkább meggyűlöli egymást. Walter a kolera megfékezésével van elfoglalva, míg felesége a semmittevést megunva, a helyi apácák által működtetett árvaházban próbálja lefoglalni magát. Maugham a szerelem és gyűlölet mélységeinek igen ritka formájával ismerteti meg az olvasóját ebben a művében. A házasságban elkövetett bűn és az emiatti bűnhődés új és teljesen szokatlan, sőt egyenesen kegyetlen ábrázolása teszi ezt a romantikus művet sokkal többé az átlagos szerelmi történeteknél. Kitty és Walter különös viszonya tökéletesen ábrázolódik Watts és Norton játékában, bár előbbinek volt már lényegesen hitelesebb alakítása is, utóbbi azonban a rideg és elszánt férj szerepében igen nagy tehetségről tesz újbóli tanúbizonyságot.

Alexandre Desplat szinte példátlan villámkarriert futott be a filmzene világában, az áttörést hozó Leány gyöngy fülbevalóval, majd a 2005-ös Túszdráma óta gyakorlatilag az egyik legkeresettebb A-kategóriás szerzővé nőtte ki magát. Sajátos hangvételű elképzelései, a mainstream filmzenei irányzattól eltérő, de ahhoz nagyon közel álló alkotásai új színt vittek a kissé ellaposodó álomgyári score-ok világába. Az élet igazolja, hogy erre a vérfrissítésre óriási igény volt, hiszen Desplat-t az elmúlt években ismertebbnél ismertebb rendezők foglalkoztatták. Ugyanakkor nem képvisel valami teljesen újat, de művei többségére mégis illik a formabontó jelző is – talán e kettősség az egyik oka, hogy ennyire népszerű komponista lett. Azonban míg a hozzá hasonló stílust képviselő Philip Glass képtelen kitörni saját keretei közül, addig a francia komponistánál csak eszköz a monotonitás. Ha jónak tartja, alkalmazza, ha nem látja szükségét, akkor pedig nem – ez sokkal szabadabbá teszi őt, zenéit pedig változatosabbá, melyek ugyan szinte végig megtartják a minimalista stílus jellegzetességeit, azonban mégis változatosak, eltérőek és egyediek.


A nyitótétel ("The Painted Veil") jelen évtized egyik legkiemelkedőbb zenei alkotása, mely filmhez íródott – és ezt mindenféle túlzás nélkül állítom –, sőt, bár nem akarok nagy szavakat használni, de nem csak a szerző életművét tekintve is igen kimagasló tétel. Három percbe sűrítve kapunk egy nagyon összetett zenét, amelyben a szintetizátoros, kissé Vangelis korai műveire emlékeztető kezdet után, a kínai zongoravirtuóz, Lang Lang hangsúlyos, monoton játéka vezeti fel a nagyzenekart, majd a távol-keleti hangszerek csoportját. A zongora vezérhangszere a tételnek, a Lang által játszott dallamocska végig jelen van, de a többi instrumentum gyakorta felülkerekedik, bemutatva valami újabb motívumot, de ezek általában gyorsan elhalnak, és ekkor újra és újra felszínre bukkannak a zongora zaklatott hangjai. Ennyire erős kezdet után nehéz megtartani a színvonalat, amit még az is nehezít, hogy a második tracknek – követve a film eseményeit – Erik Satie egyik gyönyörű zongoraműve került a lemezre. Művével, a "Gnossienne" sorozattal a szép, letisztult zongorazene kedvelőinek kötelező megismerkednie – én Desplat kiváló zenéje mellett Satie felfedezését is köszönhetem ennek az albumnak.


Bár két, kivételesen magas szintű tétellel indít az album, azonban a színvonal ezek után sem esik vissza. A "Colony Club"-ban a főtéma zaklatott hangulata köszön vissza, a baljós vonóshangok közül előbúvó zongora itt is különös hangulatot teremt. Az ezt követő "River Waltz" esetében vissza kell fognom magam, hogy ne használjak újfent erőteljes dicsérő szavakat – holott a hallottak ezt maximálisan megérdemelnék. A keringőalapra épített zongorajátékkal, majd a belépő nagyzenekar precízen kidolgozott hangjaival Desplat az album elejének zsenialitását még fokozni tudta. Ezt a tételt a CD vége felé Lang szólójátékában is élvezhetjük, mely talán még jobb is, mint a sokhangszeres változat. A főszereplő lelkivilágát hűen tükröző sejtelmes, visszafogott és a maga egyszerűségében csodás "Kitty's Theme" már a kolera sújtotta vidék zenei megjelenítésének előfutára a score-ban. Az ezt követő, a drámaian csordogáló főtémát rejtő "Death Convoy" pedig bevezet a Színes fátyol aláfestésének sötét momentumai közé. Ezek sorát gyarapítja a Desplat által előszeretettel alkalmazott "búgásra" épülő "The Deal", illetve ennek továbbgondolt változata, a szintén zseniális "Morning Tears", vagy az autentikus ütős hangokat felvonultató "Kitty's Journey". A szomorú végjáték természetesen a zene egyre borúsabbá válását is okozza. A mű apróbb szépséghibája is ezekhez a tételekhez köthető, mert például a "The End of Love" igen jellegtelenre sikerült.

Lang alkalmazása alapvetően jó húzás volt, mert nem kis szerepe van abban, hogy ennyire profi filmzenét hallhatunk. Ez tökéletesen mutatkozik meg a "The Water Wheel" vagy a "From Shanghai to London" esetében, de főleg az előbbi (közel hatperces) tétel alkalmával működik tökéletesen a zenekar és a vezérhangszer között a kémhatás. A főtéma viszont kevésbé érvényesül csak zongorán előadva, ezt a "Promenade" elején hallhatjuk is. Az album nyitányának egyfajta variációját fedezhetjük fel a "Walter's Mission"-ben keleti hangszerarzenállal felturbósítva, ezt én inkább érdekesnek nevezném, sem mint jónak. Említést érdemlő még a "Cholera" című tétel, ami viszont túlságosan is Glass műveire emlékeztet, de ettől még nagyszerű.


A szerző 2006-ban igen erős évet tudhatott maga mögött, hiszen A királynő aláfestését is akkor írta, ami ehhez hasonlóan pozitív kritikát váltott ki, ráadásul Oscar-díjra is jelölték, míg a Színes fátyolért a Golden Globe-díjat haza is vihette. Az erőteljes nyitány és a kezdő hangok szinte beivódnak az ember fejébe, az első tétellel tényleg unikális dolgot adott Desplat. Azonban a folytatás sem ad alább, így az igényes komolyzenei score-ok kedvelőinek kötelező vétel ez az album.