John Flaherty atya (Christopher Reeve) 1944-ben érkezik a Vatikánba, hogy átvegye a kincstár őrzésének feladatát. Bár Olaszországban dúl a háború, a szuverén pápai állam egyelőre biztonságban van, de a világ nagy részéhez hasonlóan egyre szegényebb. Flaherty semmi rosszat nem lát abban, hogy a kincstár pénzét a feketepiacon kamatoztassa, és egy korrupt amerikai tábornok, valamint egy olasz maffiózó segítségével hamarosan szép összeget gyűjt össze. Bár közvetlen felettese is tudomást szerez az ügyről, a pápa előtt mégis titokban tartja az üzletelést, cserébe ő is kér a részesedésből, hogy a pápa halála után nagyobb eséllyel induljon egy rivális bíboros ellen. Flaherty szépen halad felfelé az egyházi szamárlétrán, de legutolsó akciójával még több haragost szerez magának: elcsábít egy francia apácát, Claire-t (Genevieve Bujold).


Ha szeretnénk tudni, hova tűnt Christopher Reeve a Superman-filmek után, illetve mi történt Genevieve Bujold karrierjével, ez a film válasz ad rá. A Monsignor gyorsan eltűnt a mozik programjából, tátongó fekete űrt hagyva maga után a 20th Century Fox éves elszámolásában. Megdőlt a hit, hogy a Supermanként milliókat moziba csábító Reeve egymaga képes elvinni egy filmet a hátán, így a valaha szárnyaló sztár hamarosan karakterszerepekbe kényszerült, még tragikus lovasbalesete előtt.

A film zenéjét John Williams írta, akit maga Reeve hívott meg a projekthez. A komponistát a nyolcvanas években, a népszerű Spielberg-filmek között meglehetősen furcsa produkciókhoz szerződött le, ráadásul a bukott Monsignor még messze nem a legrosszabb mozija a korszakból: a Heartbeeps vagy a SpaceCamp című borzadályok a mai napig sötét enigmák filmográfiájában. Reeve filmje ezekkel ellentétben érdekes kihívásokat tartalmazott, miszerint Williamsnek egy Nino Rota-jellegű zenét kellett írnia. Az Itáliát idéző mandolin már a nyitótételben fontos szerepet kap, míg a főtéma trombitán szólal meg, ezzel vonva újabb párhuzamokat A Keresztapa és a Monsignor közé. Flaherty jeleneteiben meglepően kevés a vallásos motívum, az egész filmet a maffiafilm-zenék hangulata hatja át. Ez a főtéma többször is visszatér, legszebb variációja az albumzáró "At the Forum"-ban hallható.


Különleges figyelmet érdemel a "Gloria" című tétel, mely annak idején a bakelitlemez B-oldalát nyitotta. A kórusmű különösen nagy kihívást jelentett a zeneszerzőnek, mivel a moziban semmilyen más hangeffekt vagy dialógus nem szerepel a jelenetben, így azt csak Williams zenéje viszi előre. A filmben is előadott kórusművet egy élő templomi orgona támogatja, miközben az érzelmeket a komponistának kell a vonósok és rézfúvósok hozzáadásával bemutatnia. Ebben a jelenetben jön rá Claire Flaherty valós kilétére és tevékenységére, tehetetlenül szemlélve, ahogy szerelme a végzete felé rohan. Ha a film többi része is erre a szintre tudott volna emelkedni, valószínűleg nem okozott volna annyi problémát a terjesztőknek.

A Monsignorban körülbelül ötpercnyi zene van, ami nem került fel a lemezre, de ezek általában a témák redundáns ismétlődéséből állnak. Ezzel szemben a CD-n tízpercnyi olyan kiváló zene van, ami nem szerepelt a filmben, részben azért, mert kivágták, részben azért, mert csak az album számára készültek. Ezek közé tartozik az olasz helyszínt illusztráló, utazgatós "Reunion in Italy", valamint a sötétebb Szicíliát bemutató "The Meeting in Sicily". Ezek a trackek egy olyan másodlagos témára épülnek, amit Williams "Esplanade-nyitány" című munkájából vett át, de a filmben ez az erőszakos téma kevésbé grandiózusan hallható, mint a száraz trombitaszólóra építő főtéma. Az album összességében eléggé változatos, és Williams olyan oldalát mutatja meg, ami talán nem olyan ismerős, mint nagy szimfonikus zenéi.


Az album eredetileg csak bakeliten jelent meg, a Casablanca kiadó gondozásában. Mivel a film sikertelen volt, hivatalos CD-kiadásra nem került sor később sem, így a bakelit anyaga csak illegális formában terjedt el. Mikor 2007-ben a zene CD-n is megjelent, az Intrada kiadó rámutatott, hogy 1977-től kezdve ez volt az egyetlen, CD-n kiadatlan Williams zene. Most ez a hiány is pótlásra került, mert Douglass Fake cége egy alapos remixelés után végre kiadta a bakelit anyagát. A háromezer darabban megjelent limitált kiadású CD a szokásos exkluzív körítést kapta, részletes jegyzetekkel és tételenkénti elemzéssel megspékelve.