Ahogy azzal még a csecsemők is tisztában vannak, a legutóbbi gazdasági világválság milliónyi ember életét keserítette meg, nem kevesekét tette teljesen tönkre, belesodorva őket egy kilátástalan adósságigába, melyből a szabadulásuk évtizedekre reménytelenné vált. Az égető aktualitásra komótos tempóban rábukkant a filmipar is, és olyan rétegmozik születtek a téma kellős közepébe csattanva vagy súrolva azt, mint például a Krízispont, A nagy dobás, esetleg a kevésbé ismert 99 Homes Andrew Garfielddal. Noha a Jodie Foster rendezte Pénzes cápa nem egészen ezen irányzatba sorolható, mindazonáltal a történet éppúgy rátalált a pénzügyi machinációk következtében mindenét elvesztő kisemberre, mint a jogi kiskapuk nyújtotta lehetőségeket jól ismerő, másokon gátlástalanul áttaposó üzletemberre, aki könnyedén átszivárog az igazságszolgáltatás befoltozatlan lyukaktól hemzsegő hálóján.


Mivel Amerika egyik népszerű gazdasági műsora, a "Money Monster" aktuális adását élőben sugározzák, ezért minden néző a szemtanújává válik annak, amikor a tévéstúdióba behatol egy bombaövvel felszerelkezett fiatal férfi. Kyle (Jack O'Connell) túszul ejti a műsorvezető Lee Gatest (George Clooney), akinek holtbiztos tippjére hallgatva csődbe ment, s most elégtételt követel. Ahogy telik azonban az idő, a következményekkel korábban sosem törődő Gates ráébred, hogy ő maga is át lett verve...

Több kritikában is azt olvastam, hogy Foster filmje nem megy eléggé mélyre a témában, és sokkal több rejlett benne. A mondat első felével egyet is értek, azonban az alkotás az elgondolkodtatást valószínűleg nem is tűzte ki magának célul. A Pénzes cápa nem kívánhatott fenti társai nyomába lépni, így inkább A belső embert, az Őrült várost és a Nincs alkut tudnám felhozni stílusának érzékeltetéséhez, azaz a jó értelemben véve régimódi szórakoztatás lehetett a cél. Nem tartom hibátlannak, mert némi naivitás azért belengi, ráadásul az ilyen filmektől szokatlanul bátor lezárásának hatását már-már dilettáns módon sikerül porrá zúzni egy rosszul elhelyezett poénnal. A mozi nem tolakodó humora ezt leszámítva viszont működik, összességében pedig a másfél órányi játékidőt feszesen kitöltő cselekményű alkotásról beszélhetünk, melyben az O'Connell melletti főhős, Clooney jellemfejlődése hihető, a mellékszereplő Julia Robertsszel megtoldott trió játéka pedig kifogástalanul működik.


Hans Zimmer csapatából a sokadik, korábban elsősorban kiegészítő zeneszerzőként munkálkodó komponista kapott komolyabb lehetőséget: az angol származású Dominic Lewis. A kezdeti hírek még arról szóltak, hogy Michael Andrews írta alá a szerződést (így esélyt kapott volna arra, hogy a Donnie Darkótól a Nagyfater elszabadulig süllyedő borzasztó karrierjén szépítsen), de végül nem ő lett a befutó. A direktornő az első két rendezéséhez (Más, mint a többiek, Békés családi ünnep) Mark Ishamet kérte fel, akit a főszereplésével készült Nell, a remetelányhoz is beajánlott, aztán megszakadt köztük az együttműködés. Az ezt követő A hódkórosnál már Marcelo Zarvos nevét láthattuk a stáblistán, akihez aztán szintén nem ragaszkodott, hiszen most Lewishoz fordult. A több hangszeren, köztük csellón is játszó művész néhány sorozatot és kisebb munkát követően került a stábba, de korábban olyan John Powell-érdekeltségek közreműködője volt, mint az Így neveld a sárkányodat vagy a Rio score-ja. De Zimmer Remote Control Productionsén belül egy másik ismert névvel, Henry Jackmannel még gyakrabban dolgozott, sok egyéb mellett az X-Men: Az elsőkön és az Amerika Kapitány: A tél katonáján, mindezeken túl pedig vokalistaként is hallhattuk A csodálatos Pókember 2. score-jában. Látható tehát, hogy volt módja alaposan kitanulni a szakmát.

Huszonnégy nap állt a szerző rendelkezésére ahhoz, hogy megvalósítsa elképzeléseit, amiben Jackman is a segítségére volt. Mivel szokatlan módon utóbbi neve is fel lett tüntetve a soundtrack címlapján, gyaníthatóan a tapasztaltabb művész a szokásosnál is jobban segíthette kollégáját. Ami már elsőre feltűnő a score-ban, az az, hogy abszolút modern jellegű, mert Foster kifejezett kérése volt, hogy az A-listás színészek ellenére ne a hollywoodiasan megszokott nagyzenekari megoldások támasszák alá a történéseket, valamint betétdalokat sem akart. A szabad kezet kapó Lewis a score-ját csak a különféle textúrák olvasztótégelyének nevezi, melyet elsősorban a kilencvenes évek brit elektronikus zenészeinek munkái inspiráltak. Gátlástalanul kísérletezhetett hangmintákkal is, így a manipulált hangok birodalmába olyan kiegészítők is érkeztek a hétköznapi élet egyes területeiről, melyek a film központi problémáját okozó piszkos anyagiakkal állnak összefüggésben.


A szerzeményekben felismerhetetlenre átformálva feltűnnek a pénzvilág, azon belül a Wall Street hangjai, mint például a nyitást jelző csengőé, de kaszinók pénzszámláló vagy nyerőgépeinek kattogásai is a szerzemények részesei lettek (hallgassuk meg például az "Outside World"-öt). Mivel az utóbbi idők egyik legnépszerűbb nyomozós sorozatából több verzió is futott, így valamelyikbe a legtöbben belefuthattak, tehát ha azt írom, a soundtrack "helyszínelős" stílusú, mindenki érti, mire gondoltam. Az efféle kompozíciók ugyan nem maradandók, de az adott szcénákat jól kiszolgálják, és ez itt is megvalósult, mint például a "Bear Market"-ben. Habár a kijelölt irány elektronikus volt, az érzelmek átadása végett vonósok is felbukkannak a műben, melyet néhol a szerző csellójátéka színesít. Lewis emellett egy olyan plugint is alkalmazott a komponálás során, mellyel a legrégebbi mikrofonok tulajdonságait volt képes előidézni, ezáltal a modern hangok úgy szólaltak meg, mintha az ötvenes években kerültek volna rögzítésre.

A muzsika Los Angeles egyik legkisebb stúdiójában, mintegy húsztagú zenekar közreműködésével került feljátszásra. Szerencsére a kiadvány szerkesztettsége példás, nem egy-két perces szemelvényeket kapunk, hanem korrekt időtartammal rendelkező darabokat. A sokszor zaklatott és izgága, kattogó-kopogó-zizegő score jellegéből és sokrétűségéből adódóan most még a szokásosnál is szükségtelenebb a trackeket egyesével kielemezni, de közülük kiemelnék kettőt. Egyfelől a nyitányt, mert a digitális hangokkal bőségesen megszórt "Opening Bell" elég eredeti, akár egy modern hírműsor szignáljaként is el lehetne képzelni, a soundtrack csúcspontja pedig a "Triple Buy". E rendkívül hatásos, a pergő időt kiválóan érzékeltető szerzemény az önelégült Gates arcán csattanó első kijózanító pofon jelenete alatt hallható, és igazi különlegesség benne a lehető legtökéletesebb érzékkel elhelyezett szonárszerű hangok sorozata.


"Dom Lewis különleges zenéje a Pénzes cápa csúcspontja, az utolsó adalék a teljes moziélményhez. Összetett, érzelmes és modern hangzású, valódi intelligenciával kevert, szárnyaló feszültség jellemzi. Izgalmas és okos, emellett mesteri és teljesen újszerű" – nyilatkozta a rendező a műről, mely kapcsán első alkalommal fordult elő az, hogy a score-t szó szerint a moziba menet hallgattam meg először. Akkor megállapítottam, hogy nem annyira működik abban az esetben, ha tudunk kifejezetten a zenére figyelni, viszont jól érzékelhetően rendelkezik egy speciális atmoszférával. Néhány órával később pedig kiderült, hogy a jelenetek alatt több helyen is kifejezetten nagyszerűnek titulálható, remekül fejezi ki a cselekmény feszültségét, ami különösen nagy érték, így írásom elkészítésének utolsó aktusaként egy ponttal többet kapott a score, mint amennyit eredetileg szántam neki. Bár a film ismerete nélkül csak néhány ponton tűnhet érdekesnek, a jelenetek alatti hatását, illetve a létrejöttéhez szükséges sok izgalmas, tetten érhető kísérletezést is figyelembe véve még pozitívabban tudom értékelni a végeredményt.