A sci-fi rajongók nagy örömére az elmúlt pár évben érezhetően megszaporodtak a műfajból kikerülő alkotások, ráadásul ezek többnyire izgalmas, értékes mozik lettek. A zsáner felfutása időszerű is volt, hiszen a közönség alaposan belefáradt már a gyerekfantasyk és a látványorgiát ígérő, ám lapos sztorijú művek garmadájába, a tudományos-fantasztikus filmek terén pedig számos, a jelenlegi filmes technikát még ki nem használó lehetőség mutatkozott. Az Elysium – Zárt világ, a Feledés, a Csillagok között vagy kiváltképp a Gravitáció közönség- és szakmai sikere miatt a stúdiók egyre bátrabban vágnak bele egy sci-fi készítésébe. Erre a bátorságra a Mentőexpedíció esetében tulajdonképpen nem is volt szükség, hiszen az elmúlt évek egyik legnagyobb szórakoztató irodalmi sikerének adaptálásáról van szó. A programozóként dolgozó Andy Weir fejezetenként, az interneten publikálta a Marson rekedt asztronauta történetét. Ráadásul mindezt ingyen tette, s amikor már annyira felkapott lett a regénnyé összeállt mű, hogy az Amazon is terjeszteni kezdte e-book formában, Weir itt sem a meggazdagodást látta, hiszen minimális pénzt kért csak a regényért. A Mentőexpedíció végül az eladási listák élén kötött ki, s természetesen Hollywood figyelmét is felkeltette.


A megfilmesítés jogát a 20th Century Fox szerezte meg, s Drew Goddarddal el is készíttették a forgatókönyvet, aki később a rendezői pozíciót is megkapta. A főszerep iránt a kezdetek óta érdeklődött Matt Damon, a stúdió pedig kapva kapott az alkalmon, hogy a jó nevű színészt leszerződtessék. Goddard azonban a Sinister Six kedvéért végül otthagyta a direktori székét, mely nem maradt sokáig üresen, hiszen a regény iránt lelkesedő Ridley Scottot nem kellett sokáig győzködni, hogy vállalja el a rendezést. A 77 éves Scott az elmúlt években ontja magából a mozikat, melyek között siker (Prometheus) éppúgy akadt, mint joggal feledésbe merülő darab (A jogász). A tudományos-fantasztikus filmekért mindig is rajongott a rendező, így hamar magáénak érezte a projektet, amelybe az Exodus: Istenek és királyok után rögvest bele is vágott.

A sztori legnagyobb erénye, a fordulatos cselekménye mellett, a kiválóan felépített és alátámasztott tudományos háttere, Weir ugyanis a tőle telhető legprecízebben írta meg a Marson ragadó űrhajós túlélésért vívott küzdelmét. A forgatás előtt a készítők a NASA-t is felkeresték, hogy legyen segítségükre a készülő moziban. Noha az űrhivatal általában eleve nem szokott ellentmondani az efféle felkéréseknek, ám most kiemelt figyelmet szenteltek a produkcióra, amiben szerepet játszott annak komoly marketinghatása, s az űrkutatás pozitív szemléletben való tálalása. Több NASA-tudós is besegített a főhős furmányos technikai ötleteinek a kidolgozásába, végül pedig több száz, a készítőkben felmerült kérdést válaszoltak meg, kezdve a szkafanderek kinézetétől, a bolygó felszínének ábrázolásáig. A forgatás jelentős része az etyeki Korda Stúdióban zajlott, de Budapest több jellegzetes modern épülete is teret kapott a filmben. A Bálna például a NASA központját, a MÜPA pedig a kínai űrkutatási hivatal épületét testesítette meg. A marsi tájat – CGI mellett – a Jordániában található Rum vádi töltötte be, ahol egyébként már több marsos mozi is készült.


A történet voltaképpen igen egyszerű. A NASA egyik marsi küldetése egy hatalmas porvihar miatt veszélybe kerül, a kapitány az evakuálás mellett dönt, a legénység halottnak hitt tagját, Mark Watneyt (Damon) pedig otthagyják a bolygón. Watney azonban túléli a vihart, majd a hátrahagyott felszerelés segítségével megpróbál életben maradni, arra várva, hogy egy következő marsi expedíció évekkel később kimentse. Noha a film a Damon által megformált, a helyzethez a maga módján cinikus humorral hozzáálló űrhajós one man show-ja, azonban a sztori többszereplős, s bár a további színészek (Jessica Chastain, Kate Mara, Michael Pena, Jeff Daniels, Sean Bean, Kristen Wiig és Chiwetel Ejiofor) is remekelnek, de minden tekintetben mellékszereplők Damon mellett.

Ridley Scott filmjeinek többsége igen kiváló muzsikával rendelkezik, ami mutatja, hogy a direktor kifejezetten igényes alkotásaira a zene terén is. Azonban Scott munkamódszere a score-ral kapcsolatban korántsem nevezhető zeneszerzőbarátnak, hiszen előszeretettel rakdossa, cserélgeti az egyes jelenetekhez született tételeket, emellett kénye-kedve szerint kurtítja meg a megszületett muzsikát, vagy kér az utolsó utáni pillanatban módosítást a zeneszerzőtől. Az aláfestés megszületése tehát nem kis kellemetlenséggel szokott járni a vele dolgozó szerzőnek, s talán ebből is adódik, hogy pályafutása negyven éve alatt igencsak sok komponistával akadt dolga. "Elbánt" Jerry Goldsmithszel A nyolcadik utas: a Halál, illetve a Legenda esetében, Vangelisnek is okozott pár álmatlan éjszakát a Szárnyas fejvadász és az 1492 – A Paradicsom meghódítása esetében, és a Hans Zimmerrel való szakítása is nagy talánynak nevezhető. 2004-ben a Mennyei királyság esetében a Zimmer pótlásaként bedobott Harry Gregson-Williams ugyan csodás, energikus, ám mégis érzelmekkel teli nagy muzsikát tett le az asztalra, Scott azonban máig nem tisztázott okból kifolyólag nem folytatta vele az együttműködést. Ezt követően Marc Streitenfeld volt a zeneszerzője, ám különösebb indok nélkül a Prometheus után tőle is megvált. E filmnél azonban, amolyan kisegítőként már újfent belépett a képbe Gregson-Williams, s bár a 2014-es Exodus: Istenek és királyok esetében Alberto Iglesias volt a zeneszerző, ám Scott már itt is bevonta Gregson-Williamst, hogy néhány kulcsjeleneten ő dolgozzon. A Mentőexpedíció esetében pedig már az eleve ő lett kijelölve.

Gregson-Williams a jelenkor filmzenéjének egyik nagy talánya, hiszen a John Powell-lel közösen alkotott rajzfilmzenéik (Shrek, Csibefutam), illetve a Szindbád: A hét tenger legendája, a Narnia-trilógia első két felvonása vagy a Mennyei királyság bizonyítják, hogy kitűnő zeneszerzőről van szó, ám a minőségi muzsikák mellett kevésbé értékes, sőt sok esetben értékelhetetlen munkák is kikerültek már a kezei közül. Leginkább az akciódús aláfestések terén bukdácsol a szerző, a szimfonikus, illetve elektronikus, egyedi atmoszférával rendelkező muzsikái rendszerint élvezetes, érdekes darabok – a Mentőexpedícióhoz pedig pont ilyen stílusra volt szükség.


A filmben kifejezetten nagy hangsúlyt fektetett a rendező a muzsikára, mely két eltérő összetevőből áll össze. Egyrészt Gregson-Williams aláfestéséből, másrészt pár nagy, hetvenes évekbeli diszkóslágerből. Utóbbiak dramaturgiailag is fontos szerepet kaptak, hiszen több esetben is beépülnek az adott jelenetbe, szövegük pedig jól reflektál a főhős érzelmi állapotára. Ráadásul valahogy összejött az a bravúr is, hogy nem lógnak ki e dalok, sőt kifejezetten jól működnek még a marsi nagytotált bemutató képsorok alatt is. A számok ráadásul többször is ellopják a komponista elől a show-t, hiszen kulcsmomentumok alatt is gyakorta vetett be Scott slágert.

A score stílusa napjaink elektronikus filmzenéivel rokon, tehát olyan munkákkal vethető össze, mint a Feledés, az Elysium, a Tron: Örökség, illetve a Gravitáció, vagy Hans Zimmertől az Eredet, valamint a Csillagok között muzsikája. Scott filmjeiben azonban rendre visszatér Vangelis stílusa is, főként a görög zeneszerző hetvenes és nyolcvanas évekbeli munkássága. Jelen esetben sem volt ez másként, sőt bizonyos pillanatokban a Pink Floyd vagy Jean Michel Jarre stílusa is kihallható. Mindez persze tudatos döntés volt, hiszen e szerzők munkássága pár évtizeddel korábban összeforrt a tudományos fejlődés és haladás eszméjével, az általuk képviselt stílus volt az űrzene, mely titulust voltaképpen a mai napig nem tudta egyetlen más stílus sem leváltani. Modernizáláson azonban átestek, amire a Mentőexpedíció is jó példa. A sokkal fejlettebb technika, a hangrendszerek fejlődése komoly pluszt tud hozzáadni az ezen stílusú muzsikákhoz, ráadásul a műfajok keverésével egy új út is megnyílt a zsáneren belül. Gregson-Williams a pár évtizeddel korábbi űrzenék világát szimfonikusokkal egészítette ki, akusztikus szólóhangszereket vetett be, mai fülnek szánt témákat talált ki, emellett technikailag tökéletesre csiszolta kompozícióit. A végeredmény pedig az elmúlt pár év sci-fi muzsikáinak betetőzése lett.

Az albumnyitó "Mars" rögtön jó például is szolgál minderre. A lassan kibontakozó nyitány nyomasztó ambientjét csakhamar felváltja egy különféle hangokból összeálló, morajló szintis effektszőnyeg, melyet egy elektromos gitár hangja tör meg az egyszerű főtéma bemutatásával. A track olyan, mintha a Pink Floyd 1994-es The Division Bell vagy a tavalyi The Endless River albumáról származna, ezt egyébként több tételről is el lehet mondani. A "Making Water" esetében a főtéma a reményvesztett, ám ezt a maga módján humorosan felfogó űrhajóshoz igazodva könnyedebb hangvételű lett, emellett a leleményességét is alátámasztja zeneileg. A "Messages from Hermes" rideg, elektronikus hangulatába is beleszövődött a vezérmotívum, vonós és rezes megszólaltatásban folyamatosan építgetve, a tétel második felében pedig a zongora lágysága mutatja a Földtől távol lévő, egyre magányosabb asztronautát. A "Pathfinder" szintén a főtéma egyik interpretálója. A track egy abszolút sci-fi zene, lüktetése, felépítése, elektronikus megoldásai az M83 stílusával rokoníthatók. A film utolsó harmadában is többször be lett vetve a főhős motívuma, de itt már sokféle verziót alkalmazott a szerző. Sokszor csak nagyobb odafigyeléssel lehet észrevenni, hogy a főtéma variációját halljuk esetleg nagyon mélyen, lelassítva, vagy heroikusra hangolva. A folyamatosan kavargó "See You in a Few" mindháromra hoz példát. Még egy kiemelt felbukkanása van Mark Watney dallamának, ez pedig az egész album legjobb tételében, a "Crossing Mars"-ban hallható. Ebben az első track hangulatát ismétli meg a szerző sokkal hosszabb, jobban felépített formában.


Néhány tétel rideg ambient alapjánál, fémes effektjeinél megfigyelhető egy egyértelmű rokonság Marc Streitenfeld Prometheusával, ez kifejezetten észlelhető a "Spotting Movement" vagy a "Work the Problem" esetében. A Vangelis munkáira való utalás egyik legszebb példája a "Watney's Alive!", ahol a ritmikát adó dobhangok, illetve az elnyújtott szintihang beazonosítja az ihletforrást. A "Hexadecimals" hallgatása közben szintén beugorhat Vangelis, akitől korai albumain ("Albedo 0.39", "Spiral", "Mutiny on the Bounty") hallhattunk efféle szintetizátoros, kavargó, búgó megoldásokat.

A tudományosságot hivatott megjeleníteni a különböző fémes ütőhangszerek, mint például a marimba, illetve a különböző csipogások bevetése. A Thomas Newmannél megszokott marimbát a "Science the S*** Out of This" esetében hallhatjuk, hasonló instrumentumok bukkannak fel a "Sprouting Potatoes"-ban is, míg a csipogó, szinte chiptune hangok a "Hexadecimals" esetében lettek bevetve. A score legnagyobb része nem jelenetkövető muzsika, hanem zenei aláfestés, vagyis nem követi a képeken kibontakozó cselekményt, hanem hangulatilag, érzelmileg erősít rá. Ez a típusú filmzene sokkal szabadabb és kötetlenebb, így általában élvezetesebb is. Gregson-Williamsnek a Mentőexpedíció esetében csupán pár jelenet esetében kellett szorosabban igazodnia jelenetekhez, ennek eredménye az "Emergency Launch", illetve a "Reap & Sow". Ezek esetében a lüktető basszus, melyet a vonósok mellett jókora elektronikus dobalappal erősített meg a szerző, illetve az ezekre ráépülő rezesszólamok a jellemzőek. A "Crops Are Dead" is hasonló, annyi különbséggel, hogy itt egy kesergő fiúszopránból bontakozik ki az orgonával megtámasztott tragikus űrmuzsika. Az albumzáró két track szintén feszültséggel teli, a hasonló felépítés miatt egymás ikertestvérei is lehetnének. A "Build a Bomb"-ot a szimfonikusok kissé lágyítják, ám a "Fly Like Iron Man" már az elejétől kezdve egy kis adrenalinbomba, a katarzist hozó szimfonikus, szintis, kórusos lezárása pedig a score koronája.


Harry Gregson-Williams hosszú évek óta nem volt ennyire jó formában, hiszen egy minden pillanatában élvezetes és értékes muzsikával rukkolt elő Ridley Scott mozijához. Összetettségében, kidolgozottságában és ötletességében magasan az egyik legjobb atmoszférateremtő sci-fi zene, amely valaha íródott. Mindezt csak annyival lehetne még megfejelni, ha ezen muzsika után a komponista rátalálna végre önmagára, és a feledhető, gyengécske évek után ismét várakozással lehetne tekinteni egy készülő Harry Gregson-Williams-alkotásra.