A Leviathán a Biblia legendás tengeri szörnye, ami az Ótestamentumban jelenik meg először, mint a tengerészek legádázabb ellensége. Valami már a nevében is nagyon riasztó, talán ezért döntött úgy pár hollywoodi producer, hogy ilyen címmel fognak filmet készíteni. A Leviathan története szerint egy csapat amerikai tengeralatti bányász egy szovjet hajó roncsaira bukkan. Mivel a készleteik fogyatkoznak, az elhagyott hajóról átmentenek minden mozdíthatót, köztük egy veszélyes vírust is. Mikor ez reakcióba lép egy üveg kiváló szovjet vodkával, létrejön a Leviathán, ez a genetikailag mutálódott tengeri szörny, ami más állatok elfogyasztásával nyeri el DNS-üket, így tökéletesítve saját magát. Most itt a lehetősége, hogy az emberiség genetikai anyagával is felvértezze genetikai állományát.


A halfejből, csápokból és elszórt végtagokból felépített Leviathán sajnos éppen rossz nyarat fogott ki a falatozásra, ugyanis 1989-ben két másik mélytengeri szörnymozival is meg kellett küzdenie: James Cameron A mélység titka című filmje (mely inkább csak helyszínével illik a kategóriába), illetve a Mélytengeri szörnyeteg egyaránt lemosták a színről, pedig a maga módján a Leviathán a nyolcvanas évek egyik legérdekesebben kinéző szörnye volt. A film a címszereplő monstrumhoz hasonlóan egy más forrásokból összeálló mutáció – a víz alatti A nyolcadik utas: a Halál, ha úgy tetszik. Ezt a kapcsolatot a zeneszerző személye is erősíti, hiszen mindkettőhöz Jerry Goldsmith írta a score-t.

A Leviathan tulajdonképpen fordulópontot jelentett a zeneszerző életében, aki ezután a bukás után döntötte el, hogy új ügynököt szerez magának, és profin választja meg a filmjeit, ahelyett, hogy valaha szebb napokat látott rendező barátai legújabb dédelgetett borzadályaihoz írjon zenét. Ebben az esetben George P. Cosmatos, a Rambo 2. rendezője hívta meg a halfejű szörny kalandjaihoz, Jerry pedig már az első pillanattól érezte, hogy valami nagyon rossz filmet választott megint, aminek feleakkora sikere sem lehet, mint az egykori nyolcadik utasnak. Vigaszt az jelentett a komponista számára, hogy Cosmatos elsősorban a karakter tervezésével bíbelődött, így a zenébe abszolút nem szólt bele, nem úgy, mint annak idején Ridley Scott. A végeredmény a komponista nyolcvanas évekbeli akciózenéinek szintézise.


Az album lassan kezdődik, az "Underwater Camp" című nyitótételben megismerjük a főtémát, amit aztán a lemez végéig magunk mögött hagyunk. Az első és az utolsó track így foglalja keretbe a zenei anyag két markánsan eltérő felét. Az első rész a halk elektronikus borzongatás része, mielőtt a Leviathán vérszomjas halszörnnyé válna, jelenléte mégis érezhető az elektronikus effekteken keresztül. Az album második fele az izgalmasabb csemege, amikor a tengeri bányászok egy része menekül a szörny elől, más csoportjaik pedig inkább szembeszállnak vele – tragikus következményekkel. Ezek a számok ("Escape Bubbles", "Can We Fix It" és "Too Hot") szolgáltatják a lemez legizgalmasabb részét. Különálló egység a "One of Us" című szerelmi téma, ami amolyan kötelező jelleggel van a filmbe dobva, lévén nincs túlságosan mély romantikára lehetőség, miközben egy mutáns hal üldöz.

A Leviathan tökéletes példája annak, hogyan képes Goldsmith egy átlagos akciózenét egy kicsivel érdekesebbé tenni érdekes szintetizátor-effektekkel. A legfontosabb ezek közül az úgynevezett bálnasírás, ami elsősorban az "Underwater Camp"-ben fedezhető fel, ahogy a kamera ráközelít a bányászok táborára. A másik fontos effekt egy pulzáló elektronikus lüktetés, mely a legtöbb akciótételben ("Decompression", "Can We Fix It", "Too Hot") hallható. A jobb és a bal csatorna között cikázó hang a szellőzőcsatornákban cikázó szörny hangja, fülhallgatóval hallgatva pedig az az érzésünk, hogy ez a "valami" áthalad a fejünkön. A nyolcadik utas: a Halállal való párhuzamokat erősíti még az "It's Growing" tétel, mely a Nostromo belsejében használt megoldásokat vezeti be a bányászok rejtekhelyén is. Az "A Lot Better" című számmal Goldsmith végleg búcsút vesz a nyolcvanas évektől, és egy időre attól a különleges nagyzenekari és szintetizátoros akciózenétől is, amiről rajta kívül szinte mindenki elismeréssel szól.


Mivel a zenét annak idején Olaszországban vették fel, ott a Ricordi kiadó adta ki bakeliten, kiváló borítóval. Az amerikai bakelit és CD a Varése Sarabande kiadványa, a borító pedig túlságosan sötét, csupán a kéken pulzáló cím és a zeneszerző vérvörösen kiírt neve feltűnő. Érdekesség, hogy a lemezen az "Original Orchestral Soundtrack" felirat szerepel, ami szó szerint azt jelenti hogy "Eredeti zenekari album". Azért ez a felirat került rá, mivel a film készítői úgy érezték, hogy a potenciális vásárlóközönséget megriaszthatta az abban megszólaló szintetizátorok sora, ezért így próbálták kihangsúlyozni, hogy valóban nagyzenekari műről van szó. A tájékozottabbak számára felesleges a figyelmeztetés.