Mielőtt nekiültem volna írásom elkészítésének, körbenéztem kicsit a Dr. Moreau szigetével kapcsolatos nézői visszajelzések után kutatva, ugyanis elég régen láttam már ezt a thrillert ahhoz, hogy mostanra néhány képkockán, valamint jelenetsoron kívül bármire is emlékezzek belőle. Minél több hozzászólást olvastam el a témában, annál inkább erősödött bennem a gondolat, miszerint talán nem is olyan nagy kár, hogy már nem tudom felidézni rendesen John Frankenheimer (Ronin, Hulla, hó, telizsák) ezen moziját. Akadtak, akik a produkció védelmére keltek (hiszen olyan film nem létezik, ami mindenkinek tetszik vagy senkinek sem), ám többségük az "erősen felejthető" kategóriába sorolta azt. H. G. Wells klasszikus novellájának adaptációját (melyet először 1932-ben, Island of Lost Souls címen vittek vászonra, amit később a könyvvel azonos című 1977-es változat, majd ez követett) még az olyan népszerű színészek sem tudták megmenteni, mint Marlon Brando vagy Val Kilmer. Pedig a készítők az utolsó pillanatig igyekeztek megtenni mindent a kudarc elkerülése érdekében: egyes információk szerint amikor már a tesztvetítések során felmerült a bukás lehetősége, a tempó növelésével igyekezték menteni művüket, így az végül a tervezettnél tíz perccel rövidebb lett.


Wells története (melyet a filmográfiájuk alapján nem túl jelentős alkotónak tűnő Richard Stanley és Ron Hutchinson írtak át a rendező igényeinek megfelelően) egy, a világtól tizenhét éve elzártan élő Nobel-díjas genetikusról, Dr. Moreau-ról (Brando) szól, aki a tökéletes ember megalkotásán fáradozik. Mivel azonban ő mindezt az állatok és az emberek keresztezésével próbálja elérni, az erre a célra fenntartott szigetet – a tudóson és a vadőr szerepét betöltő Montgomeryn (Kilmer) kívül – csupa szörnyszülött lakja. A terület háborítatlanságát a repülőgép-szerencsétlenséget túlélő Douglas (David Thewlis) töri meg, aki miután rájön, hová is került valójában, szökni próbál. Eközben Moreau teremtményei is elérkezettnek látják az időt arra, hogy gazdájuk ellen forduljanak...

Említett kutakodásom során természetesen a hozzánk hasonló profilú, külföldi társoldalakat is felkerestem, hogy megtudjam, ők miként vélekednek erről a score-ról, illetve, hogy az mennyire áll távol a bennem kialakult véleménytől. Ám hiába: többnyire annak örültem, ha tracklistát találtam, nemhogy ismertetőt.

A score-t a mára már a tévéfilmek dzsungelébe veszett Gary Chang jegyzi, akinek az 1986-ban készült 52 Pick-Up óta ez az ötödik kollaborációja volt Frankenheimerrel. A forgatókönyv, illetve a benne szereplő karakterek belső világának ismeretében szerzőnk és a rendező egyaránt az idegen, feszült légkört sugalló aláfestés elkészítését tartotta a legkézenfekvőbb megoldásnak. Az ezúttal is az elektronikus zenék terén szerzett tapasztalataira hagyatkozó Chang saját elmondása szerint szerzeményével elsősorban Moreau áldozatainak (vagyis a mutánsoknak) bizarr és tragikus sorsát szerette volna kifejezni, ami tulajdonképpen sikerült is neki.


A Milan által megjelentetett album a nyolcvanas évek elektronikus zenei világának keményebb vonalát képviselő Einstürzende Neubauten dalaival invitálja meg hallgatóját a nem éppen erkölcsös génsebész szürreális világába. A pár évvel ezelőtt hazánkban is színpadra lépett csapat (kiknek "hangszertárában" nem ritka a különféle csövek, illetve fémtárgyak, a motoros fűrész, a kompresszor és hasonlók jelenléte) zenéje, és a korong végén található Bach-szerzemények igen nagy ellentétben állnak egymással, amit az általuk közrefogott szimfonikus részekkel kiegészülő elektronikus mű igyekszik áthidalni.

A "Main Title" lényegét két jelzővel lehet röviden összefoglalni: visszafogott dinamika és egyszerűség. Ezt a film témájához remekül illeszkedő nyitányt a korong egyik legdallamosabb része, a "Dr. Moreau" követi, amelyben a vonósok játékát kellemes, zenedobozt idéző hangok és fúvósok kísérik a szintén erre a motívumra épülő "The Serum" és "The Funeral" kettőshöz hasonlóan. Ezekkel a szigeten folyó események drámai oldalát visszaadó tételekkel, valamint a "The Island"-del és a melankolikus "Epilogue"-gal tulajdonképpen ki is merülnek a score könnyen befogadható részei. A hátralévő időben (ami a score tekintetében nem túl sok, ugyanis alig tesz ki többet fél óránál) a különféle dobhangokból, szintis effektekből és kórusrészekből álló zenék kerülnek előtérbe, melyeket néhol rezesek játéka, néhol pedig vonósfutamok tartanak össze. Utóbbiak hangzásvilága nemegyszer Chang egyik korábbi művét, az Úszó erőd aláfestését idézik (ilyen például a "The Colony" és az "Aissa's Death" is), amit alapjában véve nem róhatnék fel negatívumként, lévén, annak idején pontosan azért mertem beruházni erre a score-ra, mert azt reméltem, hogy itt is valami ahhoz hasonlóval áll elő. Ám amellett, hogy viszonylag rendszeresen hallgatom ezt a művet, pontosan emiatt tartom kevésbé értékes hallgatnivalónak, mint az Úszó erőd zenéjénél.


Talán az imént említett hasonlóság, valamint a film kudarca lehet az oka annak, hogy Gary Chang a Dr. Moreau szigetéhez készült, részemről közepes munkának tartott zenéjéről nem sokat lehet olvasni. Azt jómagam is elismerem, és egyúttal vitathatatlannak tartom, hogy szerzőnk sajátos hangzásvilágával remekül tükrözi a sziget lakóinak torzságát, a kérdés csupán az, hogy ez kinek mennyire nyeri el a tetszését...