The Conspiracy (2012)
- zene: Darren Baker
- kiadás éve: 2013
- kiadó: MovieScore Media
- játékidő: 44:58
A The Conspiracy egy olyan alacsony költségvetésű alkotás, mely bár az elmúlt időszakban számtalan kisebb volumenű filmes rendezvényre (úgymint az austini Fantastic Fest, a Sitges Filmfesztivál vagy a Gerardmer Fantasy Filmfilmfesztivál) bekerült, csupán egy-két ország forgalmazója vállalta be a mozipremierig való juttatását, a legtöbb helyen viszont rögtön a boltok polcain landolt. A történet két fiatal dokumentumfilmesről szól, akik egy összeesküvés-elmélet leleplezésén dolgozva ráébrednek arra, hogy vállalkozásuk sokkal nagyobb falat, mintsem azt elsőre gondolták: egy régóta működő titkos társaság képe kezd körvonalazódni előttük, melynek felső tízezerbe tartozó tagjai kezükben tartják világunk irányítását. Christopher MacBride rendezésének konspirációs szála nem mozgatott meg annyira, hogy jobban elmerüljek az alkotásban, ellentétben Darren Baker munkájával – igaz, az is mindössze jelen írásom elkészítésének erejéig.
A direktorban és a kanadai származású komponistában nemcsak e produkció jelenti a közös kapcsot, hanem az is, hogy mindkettőjüknek ez az első nagyobb lélegzetű vállalkozása, ezt megelőzően ugyanis egyaránt a rövidfilmek világában igyekeztek bizonyítani rátermettségüket. Baker egy barátja, az egyik főszereplőt is alakító Aaron Poole révén került bele ebbe a projektbe: ismeretségük kisiskolás korukig nyúlik vissza, s miután Poole megkapta a szerepet, megmutatott néhány demót a zeneszerzőtől MacBride-nak, aki szimpatikusnak találta a hallottakat, így bevette őt a stábba.
Mielőtt Baker nekikezdett volna score-ja elkészítésének, átbeszélték a direktorral, hogy milyen hangulatot vár el a leendő aláfestéstől, majd jó párszor végignézte az alkotást annak érdekében, hogy a lehető legjobban átérezze annak mondanivalóját, illetve hangulatát, s csak ezt követően foglalkozott azokkal a részekkel, ahová zenék szükségeltettek. Egy interjú során elmesélte, hogy jelen művének megszületésében nagy szerepet játszott Wendy Carlos, a Tangerine Dream, Trent Reznor, a Daft Punk, Ligeti György, valamint John Carpenter munkássága iránti tisztelete, ami nemcsak a végeredményből tűnik ki, hanem részint abból a komponálási metódusból is, miszerint a tételek többsége nem tudatosan, hanem a látottakra történő improvizációval született meg, s ilyenkor csupán egyetlen megkötést tartott szem előtt: a MacBride által elvárt hangzásvilágot.
Ezen megközelítés majdnem az album egészéről lerí, kezdve a "We Are the 1%"-tel, mely csupán a címét tekintve nevezhető számomra hangzatosnak, tartalmilag ugyanis ez a közel öt perc olyan, mintha egy, Mark Isham korai szakaszából származó, ambientes szerzemény lenne, mely stílus sosem tudott megfogni – ebből eredően pedig hasonlóan semmitmondónak vélem az ilyen megoldással operáló "Three Words: New World Order"-t is. A céltalanság sorát gyarapítja még a "Vanity and Compacency", az olykor végletekig torzított elektromos gitárral fűszerezett "Steganographia", valamint a szintitorzítgatás jegyében született "Occupty Tarsus", s amennyiben a bekezdés eleje óta felsorolt tételeket egymás után hallgatnánk meg, minden bizonnyal jó darabig kétkedve fogadnánk a Baker nevével fémjelzett újabb hanganyagokat. Szerencsére azonban a komponista némely esetben kommerszre vette a figurát: az első, számomra dallamosabb track a zongorára és szintetizátorra épülő "To a Million Places (Terrance)" révén köszön ránk, mely a korong többi részéhez képest még úgy is hallgatóbarátnak nevezhető, hogy zárásként halk dobogásba torkollik. Nem mellesleg ez az egyik legrégebben napvilágot látott tétel, ugyanis még az első vázlatok készítésekor íródott, és a direktornak annyira megtetszett, hogy skicc ide vagy oda, egy az egyben felhasználta filmjéhez. Szintén zongorára építkezik a "C'est ce qu'elle dit valse" is, amely amellett, hogy egy oázis a dallamtalanság sivatagában, azt is sugallja, hogy készítőjének van valamiféle zeneszerzői előtanulmánya – persze Baker itt sem bírt sokáig a normális keretek között maradni, s a szám végére olyan effektet húzott rá, mintha a mikrofont felvétel közben lassan kivitték volna a helyiségből.
A Carpenter-, illetve Carlos-féle koncepcióról – vagy a nevezettek iránti tiszteletről – ad tanúbizonyságot a dobgépes "Atlas V", a rendkívül hangzatosra sikerült "Pattern Refraction", az "Another Truth", illetőleg a két torz fuvolahang révén érdekes hatást keltő "Threnody for Mithras", mely utóbbi talán kevésbé lenne idegesítő abban az esetben, ha nagyzenekarral rögzítették volna. Nem utolsósorban pedig ide tartozik a játékidő végére tartogatott "The Conspiracy" is, amelyet gyakorlatilag csodaként is kikiálthatnánk, lévén hogy szerzőnk ezzel egy olyan, remekül felépített, kellemes hangulatú darabbal zárja le művét, amire az ezt megelőző negyven percben egy deka jel sem utal.
"Olykor, ha valamit zene nélkül nézek meg, olyan érzés fog el, hogy a zene ott van, csak sínylődik a felszín alatt, s nekem kell azt megtalálnom" – nyilatkozta Baker, kinek bemutatkozó muzsikájával kapcsolatban leginkább a megosztó jelzőt tudnám alkalmazni. Engem ezek a fajta művek még akkor sem fognak meg, ha a képsorok alatt egyébként jól működnek, ugyanis képtelen vagyok napirendre térni az olyan elvont darabok felett, mint amilyen többek között az albumnyitó "We Are the 1%" (ha nyitottabb lennék erre a helyenként a nyolcvanas évek szintetizátoros filmzenéit, illetve ambientet is idéző világra). Annyi biztos, hogy egy ilyen különleges indítás révén meg lehet jegyezni egy szerző nevét, ugyanakkor egy rendező vagy producer számára minden bizonnyal nehéz mérlegelni azt, hogy a szóban forgó személy valójában milyen háttérrel rendelkezik, és milyen projektekre lehet alkalmas – bár a "The Conspiracy" címre keresztelt tétel minden bizonnyal reményre adna okot egy ilyen jellegű döntés során.
A direktorban és a kanadai származású komponistában nemcsak e produkció jelenti a közös kapcsot, hanem az is, hogy mindkettőjüknek ez az első nagyobb lélegzetű vállalkozása, ezt megelőzően ugyanis egyaránt a rövidfilmek világában igyekeztek bizonyítani rátermettségüket. Baker egy barátja, az egyik főszereplőt is alakító Aaron Poole révén került bele ebbe a projektbe: ismeretségük kisiskolás korukig nyúlik vissza, s miután Poole megkapta a szerepet, megmutatott néhány demót a zeneszerzőtől MacBride-nak, aki szimpatikusnak találta a hallottakat, így bevette őt a stábba.
Mielőtt Baker nekikezdett volna score-ja elkészítésének, átbeszélték a direktorral, hogy milyen hangulatot vár el a leendő aláfestéstől, majd jó párszor végignézte az alkotást annak érdekében, hogy a lehető legjobban átérezze annak mondanivalóját, illetve hangulatát, s csak ezt követően foglalkozott azokkal a részekkel, ahová zenék szükségeltettek. Egy interjú során elmesélte, hogy jelen művének megszületésében nagy szerepet játszott Wendy Carlos, a Tangerine Dream, Trent Reznor, a Daft Punk, Ligeti György, valamint John Carpenter munkássága iránti tisztelete, ami nemcsak a végeredményből tűnik ki, hanem részint abból a komponálási metódusból is, miszerint a tételek többsége nem tudatosan, hanem a látottakra történő improvizációval született meg, s ilyenkor csupán egyetlen megkötést tartott szem előtt: a MacBride által elvárt hangzásvilágot.
Ezen megközelítés majdnem az album egészéről lerí, kezdve a "We Are the 1%"-tel, mely csupán a címét tekintve nevezhető számomra hangzatosnak, tartalmilag ugyanis ez a közel öt perc olyan, mintha egy, Mark Isham korai szakaszából származó, ambientes szerzemény lenne, mely stílus sosem tudott megfogni – ebből eredően pedig hasonlóan semmitmondónak vélem az ilyen megoldással operáló "Three Words: New World Order"-t is. A céltalanság sorát gyarapítja még a "Vanity and Compacency", az olykor végletekig torzított elektromos gitárral fűszerezett "Steganographia", valamint a szintitorzítgatás jegyében született "Occupty Tarsus", s amennyiben a bekezdés eleje óta felsorolt tételeket egymás után hallgatnánk meg, minden bizonnyal jó darabig kétkedve fogadnánk a Baker nevével fémjelzett újabb hanganyagokat. Szerencsére azonban a komponista némely esetben kommerszre vette a figurát: az első, számomra dallamosabb track a zongorára és szintetizátorra épülő "To a Million Places (Terrance)" révén köszön ránk, mely a korong többi részéhez képest még úgy is hallgatóbarátnak nevezhető, hogy zárásként halk dobogásba torkollik. Nem mellesleg ez az egyik legrégebben napvilágot látott tétel, ugyanis még az első vázlatok készítésekor íródott, és a direktornak annyira megtetszett, hogy skicc ide vagy oda, egy az egyben felhasználta filmjéhez. Szintén zongorára építkezik a "C'est ce qu'elle dit valse" is, amely amellett, hogy egy oázis a dallamtalanság sivatagában, azt is sugallja, hogy készítőjének van valamiféle zeneszerzői előtanulmánya – persze Baker itt sem bírt sokáig a normális keretek között maradni, s a szám végére olyan effektet húzott rá, mintha a mikrofont felvétel közben lassan kivitték volna a helyiségből.
A Carpenter-, illetve Carlos-féle koncepcióról – vagy a nevezettek iránti tiszteletről – ad tanúbizonyságot a dobgépes "Atlas V", a rendkívül hangzatosra sikerült "Pattern Refraction", az "Another Truth", illetőleg a két torz fuvolahang révén érdekes hatást keltő "Threnody for Mithras", mely utóbbi talán kevésbé lenne idegesítő abban az esetben, ha nagyzenekarral rögzítették volna. Nem utolsósorban pedig ide tartozik a játékidő végére tartogatott "The Conspiracy" is, amelyet gyakorlatilag csodaként is kikiálthatnánk, lévén hogy szerzőnk ezzel egy olyan, remekül felépített, kellemes hangulatú darabbal zárja le művét, amire az ezt megelőző negyven percben egy deka jel sem utal.
"Olykor, ha valamit zene nélkül nézek meg, olyan érzés fog el, hogy a zene ott van, csak sínylődik a felszín alatt, s nekem kell azt megtalálnom" – nyilatkozta Baker, kinek bemutatkozó muzsikájával kapcsolatban leginkább a megosztó jelzőt tudnám alkalmazni. Engem ezek a fajta művek még akkor sem fognak meg, ha a képsorok alatt egyébként jól működnek, ugyanis képtelen vagyok napirendre térni az olyan elvont darabok felett, mint amilyen többek között az albumnyitó "We Are the 1%" (ha nyitottabb lennék erre a helyenként a nyolcvanas évek szintetizátoros filmzenéit, illetve ambientet is idéző világra). Annyi biztos, hogy egy ilyen különleges indítás révén meg lehet jegyezni egy szerző nevét, ugyanakkor egy rendező vagy producer számára minden bizonnyal nehéz mérlegelni azt, hogy a szóban forgó személy valójában milyen háttérrel rendelkezik, és milyen projektekre lehet alkalmas – bár a "The Conspiracy" címre keresztelt tétel minden bizonnyal reményre adna okot egy ilyen jellegű döntés során.
Kulics László
2013. 11. 14.
2013. 11. 14.
Tracklista:
- We Are the 1% (4:50)
- Atlas V (3:20)
- Steganographia (2:57)
- To a Million Places (Terrance) (3:10)
- Vanity and Compacency (2:44)
- Pattern Refraction (2:06)
- Three Words: New World Order (1:32)
- The Cult of Mithras (2:54)
- Another Truth (4:00)
- C'est ce qu'elle dit valse (4:56)
- Occupty Tarsus (1:56)
- Threnody for Mithras (3:15)
- Pattern Recognition (1:56)
- Scherzando (1:10)
- The Conspiracy (4:10)
Az album a Spotify-on:
