Élnek közöttünk olyan emberek, akik képesek évtizedeket is átaludni, s közben a világ egyszerűen elszalad mellettük. Egyikük Rob Cohen, aki A szomszéd fiú című filmje kapcsán olyan terepre merészkedett, amelynek füvét előtte már sokan letaposták, de mégis úgy csinált, mint hogyha ő lenne az első, vagy mintha az adott műfajhoz még bármit is hozzá lehetne tenni. Talán lehet, de hogy mit, azt nem most és nem tőle tudtuk meg. A produkció a thrillereken belül külön kategóriát képviselő családi terroros mozik másodvonalából származik, az alapfelállás így ismerős lehet mindenki számára. A válófélben lévő, megcsalt, de férje iránti érzéseiben bizonytalan, középkorú tanárnő (Jennifer Lopez) megismerkedik a jóképű szomszéd sráccal, Noahval (Ryan Guzman), és egy szenvedélyes éjszaka erejéig az ágyában köt ki. Amikor reggel már képes tiszta fejjel gondolkozni, megbánja elhamarkodott döntését, és szeretné rögtön lezárni azt, ami még szinte el sem kezdődött. Ám Noah ezt másképp látja, és nem hajlandó belenyugodni a gyors kikosarazásba...


Erotikus film erotika nélkül: bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akinek ez jutott eszébe az alkotásról. A függöny mögül vágyakozva kukkoló tanárnő, a nála a garázsajtó megjavítására jelentkező Don Juan, akinek izmain kéjelegve pásztáz a kamera – mindez ideális kiindulópont lett volna egy erotikus alkotáshoz, de Cohen még a nézőbarát szexet is egy tessék-lássék lepedőgyűrögetéssel tudja le. Bár az igazi főszereplő nem Lopez, hanem az idomai, azonban az azokat hangsúlyozó jelenetek merészsége az énekes-színésznő videoklipjeiben látottak szintjén ragad. A főszereplők is igen hitelesek: Lopez egy tip-top, csillogóra sminkelt tanerő, a túlkoros Guzman pedig egy egyszerű plakátfiú, akinek nem szabadna többé elhagynia a karrierjét jellemző táncfilmek karámját – emlékezetesen nevetséges váratlan dühkitörése a szakítás reggelén. Kérdés, hogy mivel pontosan azt kaptam, amire számítottam, egyáltalán mi vett rá, hogy megnézzem ezt a jelentéktelen, közutálatnak örvendő művet, a mentségem pedig egyedül az, hogy mindig érdekel, miként funkcionál a score.

Cohen sokszor dolgozott Randy Edelmannel (például: Sárkányszív, Daylight – Alagút a halálba), ez már a hetedik együttműködésük, ezúttal azonban történt valami furcsa dolog. Eleinte csak Edelman neve díszelgett a zeneszerzői poszton (akinek a 2008-as A múmia – A sárkánycsászár sírja óta a Szökőhév volt az egyetlen ismertebb filmje), később azonban kapott egy alkotótársat Nathan Barr személyében. A szituáció ezúttal viszont más volt, mint Michael Mann Az utolsó mohikánjánál, amikor is Edelmant a problémás utómunkálatok következtében időhiányba került Trevor Jones pótlására kérték fel. Ha két, saját jogán is ismert zeneszerzőt látunk a stáblistán, az néha koncepció eredménye, olykor viszont azt jelzi, hogy problémák álltak elő a film elkészültekor, és szükség volt valakire, aki befejezi azt, amit más kezdett el. Ekkor a stúdió gyorsan keres valakit, aki hetek alatt összehoz valamit egy olyan művész után, aki hónapokon át gyúrhatta szerzeményeit. Az elsőre aktuálisan A Fantasztikus Négyes a példa, ahol Philip Glass és Marco Beltrami ötletei összegyúrva hallhatók, az utóbbira pedig a King Kong, ahol Howard Shore munkáját dobták ki, hogy aztán James Newton Howard kapkodhasson. Ezeken kívül vannak az olyan furcsa esetek, mint a Bosszúállók: Ultron kora, ahol két A-listás, Brian Tyler és Danny Elfman munkái váltakoznak a jelenetek alatt, amely alkalmakkor a hivatalos kommunikáció az, hogy minden rendben volt, ezt eleve így akarták, de a néző ilyenkor azért nyugodtan gyanakodhat.


A szomszéd fiú esetében semmilyen információt nem lelni arról, hogy mi szükség volt a főleg thrillerek és horrorok terén mozgó Barr (Motel, True Blood – Inni és élni hagyni) bevonására. Edelman idejéből bizonyára kitelt volna a score pofozgatása még egy teljes újravágás esetében is, mert a kilencvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb filmzeneszerzője 2011 óta semmilyen mozihoz nem komponált. Ami további furcsaság, hogy ugyan sokszor meghallgattam a művet, de minimálisan sem hallottam ki belőle Edelman jelenlétét. Teóriám szerint, amely persze lehet teljes tévút is, az alapokat valószínűleg ő fektette le, de ez valami miatt nem felelhetett meg a rendezőnek vagy a stúdiónak, azonban a Cohennel régóta meglévő, 22 évre visszatekintő munkakapcsolat jóvoltából e tényt nem szellőztették meg, így a szerzőé lett a film főcímében és a soundtracken is az első hely. Ám valószínűleg nagyrészt Barr kompozícióival szembesülhetünk, amire utal az is, hogy azokban nem egy helyen közreműködik felesége, Lizbeth Scott. (Jól működő alkotópárosról van szó egyébként, érdemes megtekinteni előadásukban a True Bloodban felcsendülő ballada, a "Take Me Home" hangulatos videoklipes verzióját.) Az énekesnő "Just Like Rain" című betétdala ugyan felcsendült a moziban, azonban a soundtrackre nem, csak A szomszéd fiú premierje után két hónappal megjelent "Bird" című szólóalbumára került fel.

A vokalistaként számtalan filmzenébe belefolyó, itt kiegészítő zeneszerzőként is feltüntetett Scott légies, szinte sóhajtó énekét olyan darabokban halljuk, mint a nyolcvanas évek horrorfilmjeit idéző, John Carpenter-i szintetizátorputtyogással indító, a főszereplő számára sok jót nem ígérő hangulatú "Running", az egyaránt főleg melankolikus epizódokat sugalló "Poets", a "Nicest Thing", a "Drinking Wine", az "About Us" vagy a "Have a Blast". A score egyik fő problémája sajnos épp Scott ezúttal túlhasznált, szinte hangszerként bevetett hangja, ami az egyik oka annak, hogy ritkán hallani ennyire egyhangú score-t. A szerzemények ugyanis hiába haladnak két nyomvonalon (előbb főként romantikusabb, aztán thrilleres megoldásokkal), rettenetesen monotonok, változatosság csak abban nyilvánul meg, hogy a két stílusból hol egyiket, hol másikat halljuk. A költségvetést tiszteletben nem tartó szimfonikus zenekarra ezúttal nem akart senki áldozni, így szintetizátor, cselló és az elektronikus megoldások mellett néhány zajkeltő fémeszköz jelenlétét lehet mindössze érzékelni. Ám a mindezeket megszólaltatókról sem a borító, sem a film stáblistája nem tartja fontosnak a megemlékezést, emiatt az sem kizárt, hogy Barr, Scott és Edelman játszotta fel őket. A vezérhangszer az elektromos gitár lett, mely hatására a score kicsit Howard Shore Karambolhoz írt darabjának hangulatát hozza. Ilyen pillanatokat például a "Garage"-ben, a "More Than That"-ben és a "Love Scene"-ben hallunk, a "Flowers" érdekessége pedig, ahogy a romantika átfordul benne nyomasztásba. Az album leggyengébb pontjainak tekinthetők a tanárnőt zaklató Noahval összefüggésben megszületett trackek, melyekben olykor egy meglehetősen idegesítő momentum is vissza-visszatér. Ilyen a "Pie", a "Breakdown", a "Graffiti", a "Classroom Panic", a "Switching Cars", míg az izgalmasnak és csúcspontnak szánt (ebből egyik sem jött össze) jelenet alatt felcsendülő "The Barn" maga a teljes csőd.


Le kell szögezni, hogy a lágyabb, érzelmesebb szerzemények zöme kellemes, ezeket érdemes a többi közül kiemelve meghallgatni. Azonban nem túl változatosak, nagyjából ugyanaz a megközelítés van variálva bennük, ami még úgy is feltűnő, hogy a kiadvány alig több mint félórás. A zaklatottabb részek viszont egyenesen rosszak, itt semmilyen sikert nem értek el a szerzők, ezeket pláne soknak érezni. A soundtrack megjelenése annak a Varése Sarabandénak köszönhető, amely a két komponista legtöbb darabját is megjelentette. Hogy A szomszéd fiú zenéjének mely pontjáért melyikük felelt, az tehát rejtély, az azonban biztos, hogy mindketten alkottak már értékesebbet, és filmográfiájukban abszolút lábjegyzet lesz-e mű.