D-Tox (2002)
- zene: John Powell
- vezényel: Gavin Greenaway
- kiadó: kiadatlan
Egy sorozatgyilkos rendőrök lemészárlására tette fel mindennapjait, fél év alatt kilenc zsaru életét vette el. Aktuális kiszemeltjének, egy FBI-ügynöknek (Sylvester Stallone) azonban más sorsot szán. Amikor Jake Malloy a tizedik kegyetlen gyilkosság helyszínére ér, telefonhívás várja. Egy eltorzított hang közli vele, hogy inkább siessen haza, ám a férfi túl későn ér oda, mivel feleségét már holtan találja. Az elkövető utáni hajsza újabb áldozattal jár, a tettes pedig végleg egérutat nyer. Az összeroppant és a pohárhoz nyúló ügynököt öngyilkossági kísérlete után főnöke egy szenvedélybeteg rendőrök számára nyitott, mindentől távol álló, egykori háborús bunkerbe viszi, hogy ott javítsanak állapotán. A terápia megkezdődik, ám félő, hogy hamarosan nem lesz hozzá alany, hiszen a páciensek olyan iramban kezdenek el hullani, akár a hó. Malloy hamar rájön, hogy nem öngyilkosságokkal áll szemben, a tettes pedig valószínűleg az intézményben tartózkodók valamelyike, ám ítéletidő tombol, a havazás miatt pedig a helyet lehetetlen elhagyni...
Jim Gillespie (Tudom, mit tettél tavaly nyáron) thrillerjének sorsa legalább olyan sanyarú lett, mint a filmbeli időjárás, a rendező karrierjét pedig a bukás olyannyira megpecsételte, hogy a 2002-es produkciót követően mindössze a három évvel későbbi Kígyóharapással jelentkezett, melyet bizonyára csak a szülei néztek meg, ők is csak udvariasságból, s a 2016-os, ismeretlen szereplőkkel teli Milliárdos váltságdíj sem fog a mozikig eljutni. A kezdetben még Eye See You címre hallgató D-Tox eredeti bemutatója 1999-ben lett volna, de végül a Universal egészen 2002-ig tolta el. A minden szempontból másodvonalbeli alkotás abszolút főhőse az egészen elfogadhatóan drámázó Stallone, a szereplőgárdát pedig olyan leharcolt B-veteránok erősítik, mint Kris Kristofferson, Charles S. Dutton, Robert Patrick, Tom Berenger, és felbukkan a mára kategóriát váltott, Golden Globe-nyertes Jeffrey Wright is. Mivel a cselekmény zöme az elszigetelt intézményben játszódik (nem is igazán látni, mire tapsolták el az 55 milliós gyártási költséget, amivel szemben a világszerte elért hatmilliós bevétel áll), megvolt a lehetőség egy izgalmas thrillerre, mely a tizenvalahány kicsi, egymás után elhulló indián szisztémáját követi. Meglepő módon az utolsó harmadig ez a felállás hellyel-közzel működőképes is, onnantól azonban egyre több lesz a zavaró és zavaros momentum. Amikor aztán elindul a stáblista, és elkezdenénk a történeten tátongó logikai lyukakat magunk befoltozni, ha már a forgatókönyvírót nem mozgatta meg a feladat, rájövünk, hogy teljesen lehetetlen feladatra vállalkoztunk, így hamar fel is adjuk.
Néha illúzióromboló tud lenni, ha igazi kedvencek, zseniként számon tartott komponisták korai darabjaival szembesülünk, azonban ilyenkor sosem szabad elfelejteni a nagy igazságot, hogy valahol és valamikor mindenkinek el kellett kezdenie. Ahogyan arról sem lehet megfeledkezni, hogy ha például egy nyolcvanas évekbeli szintipop score ma már esetleg megmosolyogtatónak is hat, az a maga korában attól még nem feltétlenül számított gyengének. A folyamatos fejlődésre minden magára valamit adó művész rengeteg időt fordít, így a D-Tox zenéje abból a szempontból is érdekes tanulmány, hogy John Powell innen milyen messzeségekbe jutott el mára. A jócskán elcsúsztatott premier okán nincs arról információ, hogy a szerző mikor írta valójában az aláfestést, az viszont biztos, hogy ekkoriban olyan mozgóképeknél működött közre, mint a Shrek, a Nevem: Sam vagy a Csibefutam. Azonban mivel 2002-ben A Bourne-rejtély közkedvelt score-ja követte a D-Toxét a biográfiában, és a két zene közt ég és föld a különbség, esélyes, hogy utóbbi már az 1999-es tervezett bemutatóra készen állt. A jelenetek alá elfogadhatóan illeszkedő, viszont kiemelkedő pontokat egyáltalán nem tartalmazó szerzeményeket hallhatunk a produkcióban – szemben a Powellt a pályán elindító, pár esztendővel korábbi Ál/Arc muzsikájával, melytől e mű egyébként nem áll túl távol. Ezúttal is a legjobb részek a csendesebb pillanatok alatt hallhatók a vonósok és a zongoradallamok révén, míg az akciódús vagy némileg mozgalmasabb epizódok alatt olyan szimfonikus, valószínűleg hangmintákon is alapuló darabok szólnak, melyekre okkal nem figyel fel egy átlagos néző. Az aláfestés kiadatlan maradt, ami valószínűleg nem fog soha megváltozni, így a rajongók közül az élelmesebbek mindössze a neten keringő, dupla albumnyi bootleggel tudnak egy időutazást tenni John Powell ekkoriban még csak épülőfélben lévő, ám idővel lenyűgözővé váló zenei birodalmába.
Jim Gillespie (Tudom, mit tettél tavaly nyáron) thrillerjének sorsa legalább olyan sanyarú lett, mint a filmbeli időjárás, a rendező karrierjét pedig a bukás olyannyira megpecsételte, hogy a 2002-es produkciót követően mindössze a három évvel későbbi Kígyóharapással jelentkezett, melyet bizonyára csak a szülei néztek meg, ők is csak udvariasságból, s a 2016-os, ismeretlen szereplőkkel teli Milliárdos váltságdíj sem fog a mozikig eljutni. A kezdetben még Eye See You címre hallgató D-Tox eredeti bemutatója 1999-ben lett volna, de végül a Universal egészen 2002-ig tolta el. A minden szempontból másodvonalbeli alkotás abszolút főhőse az egészen elfogadhatóan drámázó Stallone, a szereplőgárdát pedig olyan leharcolt B-veteránok erősítik, mint Kris Kristofferson, Charles S. Dutton, Robert Patrick, Tom Berenger, és felbukkan a mára kategóriát váltott, Golden Globe-nyertes Jeffrey Wright is. Mivel a cselekmény zöme az elszigetelt intézményben játszódik (nem is igazán látni, mire tapsolták el az 55 milliós gyártási költséget, amivel szemben a világszerte elért hatmilliós bevétel áll), megvolt a lehetőség egy izgalmas thrillerre, mely a tizenvalahány kicsi, egymás után elhulló indián szisztémáját követi. Meglepő módon az utolsó harmadig ez a felállás hellyel-közzel működőképes is, onnantól azonban egyre több lesz a zavaró és zavaros momentum. Amikor aztán elindul a stáblista, és elkezdenénk a történeten tátongó logikai lyukakat magunk befoltozni, ha már a forgatókönyvírót nem mozgatta meg a feladat, rájövünk, hogy teljesen lehetetlen feladatra vállalkoztunk, így hamar fel is adjuk.
Néha illúzióromboló tud lenni, ha igazi kedvencek, zseniként számon tartott komponisták korai darabjaival szembesülünk, azonban ilyenkor sosem szabad elfelejteni a nagy igazságot, hogy valahol és valamikor mindenkinek el kellett kezdenie. Ahogyan arról sem lehet megfeledkezni, hogy ha például egy nyolcvanas évekbeli szintipop score ma már esetleg megmosolyogtatónak is hat, az a maga korában attól még nem feltétlenül számított gyengének. A folyamatos fejlődésre minden magára valamit adó művész rengeteg időt fordít, így a D-Tox zenéje abból a szempontból is érdekes tanulmány, hogy John Powell innen milyen messzeségekbe jutott el mára. A jócskán elcsúsztatott premier okán nincs arról információ, hogy a szerző mikor írta valójában az aláfestést, az viszont biztos, hogy ekkoriban olyan mozgóképeknél működött közre, mint a Shrek, a Nevem: Sam vagy a Csibefutam. Azonban mivel 2002-ben A Bourne-rejtély közkedvelt score-ja követte a D-Toxét a biográfiában, és a két zene közt ég és föld a különbség, esélyes, hogy utóbbi már az 1999-es tervezett bemutatóra készen állt. A jelenetek alá elfogadhatóan illeszkedő, viszont kiemelkedő pontokat egyáltalán nem tartalmazó szerzeményeket hallhatunk a produkcióban – szemben a Powellt a pályán elindító, pár esztendővel korábbi Ál/Arc muzsikájával, melytől e mű egyébként nem áll túl távol. Ezúttal is a legjobb részek a csendesebb pillanatok alatt hallhatók a vonósok és a zongoradallamok révén, míg az akciódús vagy némileg mozgalmasabb epizódok alatt olyan szimfonikus, valószínűleg hangmintákon is alapuló darabok szólnak, melyekre okkal nem figyel fel egy átlagos néző. Az aláfestés kiadatlan maradt, ami valószínűleg nem fog soha megváltozni, így a rajongók közül az élelmesebbek mindössze a neten keringő, dupla albumnyi bootleggel tudnak egy időutazást tenni John Powell ekkoriban még csak épülőfélben lévő, ám idővel lenyűgözővé váló zenei birodalmába.
Bíró Zsolt
2015. 01. 05.
2015. 01. 05.
