2002-ben Steven Spielberg egy igaz történeten alapuló, életrajzifilm-szerű, de voltaképpen meghatározhatatlan műfajú művel jelentkezett, ez volt a Kapj el, ha tudsz!. Ha egy sztori nagyon különleges, akkor szokás mondani, hogy filmre kívánkozik, s ha valamire, hát Frank Abagnale kalandos életére ezt bőven ki lehetett jelenteni. Már 1980-ban megérezték Hollywoodban, hogy ez egy olyan sztori, amelyből bűn lenne nem mozit csinálni, ám 1997-ig érdemi előrelépést egyetlen stúdió sem tudott elérni. Ekkor Spielberg megvásárolta Abagnale életrajzi könyvét a DreamWorks számára, ám ekkor még nem gondolkodott a megrendezésében. A fejlesztés során olyan neves direktorokat kerestek meg, mint David Fincher, Gore Verbinski, Lasse Hallström, Milos Forman és Cameron Crowe, de végül Spielberg úgy döntött, megtartja magának a sztorit. S hogy mi is volt ez a különleges történet? Ifjabb Frank Abagnale tizenhat évesen elszökött otthonról, majd rövid idő alatt egy olyan kalandos életet produkált, melyet csak kevesen mondhatnak el magukról. Dolgozott a PanAm másodpilótájaként, gyermekorvosként praktizált Georgiában, ügyvédként Louisianában, emellett kiváló csekkhamisító is volt, gyakorlatilag a világ egyik legprofibb szélhámosává vált. Tevékenysége természetesen a bűnüldözők figyelmét is felkeltette, hosszas, éveken keresztül húzódó hajtóvadászatot követő elfogása után végül a másik oldalra kerülvén rablóból pandúrrá lett, ugyanis az FBI szolgálatába állt. Tehetségét ezt követően arra fordította, hogy hasonszőrű kollégáit minél előbb lekapcsolják, s ezen a téren sem teljesített rosszul.

Abagnale szerepére Leonardo DiCapriót szemelte ki Spielberg, míg az őt üldöző ügynök megformálását Tom Hanksre bízta, s a két szupersztár nemcsak azzal járult hozzá a filmhez, hogy nevük jól mutatott a plakáton, hanem kitűnő alakítással is szolgáltak. Rajtuk kívül több neves színész is felbukkan kisebb vagy nagyobb szerepben, így láthatjuk Christopher Walkent, Martin Sheent, Amy Adamset vagy James Brolint, s olyan, mára már nevesebbé vált színésznők is feltűnnek a moziban, mint Jennifer Garner, Elizabeth Banks vagy Ellen Pompeo. A 147 különböző helyszínen játszódó alkotást nagyon gyorsan, mindössze 52 forgatási nap alatt letudták, a tempó így igen feszített volt, és rengeteg belföldi utazással is terhelt. Vettek fel jeleneteket többek között kaliforniai kisvárosokban, Los Angelesben, Burbankben, New Yorkban és az ontariói nemzetközi repülőtéren, s az Európában játszódó szcénák leforgatásához sem kellett messzire menniük, hiszen ezeket Québecben készítették el. 


A film nem minden elemében követi Abagnale életét, néhol komolyabb változtatások is történtek. Valójában a munkálatok megkezdése előtt Abagnale sosem találkozott Spielberggel, nem is beszélt vele, és a forgatókönyvet sem olvasta, de ezt saját elmondása szerint jobbnak is látta így, valamint tudomásul vette, hogy édesapját jobb fényben tüntetik fel, mint amilyen valójában volt. A Kapj el, ha tudsz!-szal ugyan rizikót vállalt a direktor, ám az igen erőteljesen pozitív nézői és kritikusi vélemények bizonyították merészsége helytállóságát. A film bevételi szempontból is kifejezetten jól teljesített, hiszen az ötvenmilliós költségvetését meghétszerezte. Két Oscar-jelölés is összejött: Christopher Walken érdemelt ki egy újabb nominációt, és természetesen a direktor állandó alkotótársáról, John Williamsről sem feledkeztek el.

Az alkotás zenéjével kapcsolatban nagy kérdés volt, hogy az adott korszak hangulatának megteremtése érdekében mennyire fog inkább dalokra, mintsem a score-ra támaszkodni. Williams pályafutása alatt csak ritkán került olyan szituációba, amikor zenéjének dalok voltak a versenytársai, ám kétségtelen, hogy emlékezetes néhány ilyen szerencsétlen eset, például két Oliver Stone-mozi, a Született július 4-én és a JFK. Spielberg számára kétségtelenül csábító lehetett, hogy ismert számokkal pakolja tele a filmet, s igazából nem is lehetett volna neki ezt felróni, ám a rendező valahogy nem tudott dönteni, hogy a score vagy a dalok kerüljenek-e túlsúlyba, így nagyjából azonos arányban vannak jelen, de a mérleg egy kicsivel talán Williams javára billen. A Saul Bass ihletésű főcím képei alatt rögtön megismerjük a főtémát ("Catch Me If You Can (Main Title)"), amelyre megint nehéz nem a zseniális jelzőt használni. A fülbemászó dallam lassú építgetése és az animáció tökéletes összhangja egyértelműen a hatvanas évek hasonló mozijaira reflektáló megoldás. Vibrafon, vonósok és egészen érzéki szaxofon diktálja az iramot, s ennek köszönhetően a főtéma mindig olyan hangulatúvá alakul, amilyet a főcím képeiben látunk. A szaxofon kiemelt szerepet kapó hangszer a műben, így ennek megszólaltatására a komponista egy ismert szaxofonost, Dan Higginst kért fel. A stílus szinte végig jazz, ami megint csak unikum Williamstől, hiszen ebben a műfajban a hatvanas években alkotott termékenyen, azóta csak elvétve találunk ilyesféle zenét munkásságában (JFK, Sabrina). Azonban ez nem olyan jazz, amit másnál hallhatunk, a Kapj el, ha tudsz! zenéjének jazze John Williams stílusában született, vagyis kapkodó, gyors ritmusú. Életművében egy új fejezetet is nyitott ezzel, hiszen az itt kidolgozott hangulatot később olyan muzsikáiban csiszolgatta tovább, mint a Terminál vagy a Tintin kalandjai score-ja, ahol aztán már végképp beért az itt elültetett zenei mag gyümölcse.

A főcím témája nem egy gyakran visszatérő elem, improvizációnak ható tálalását a "The Flash Comics Clue" esetében halljuk, mozgalmasabb variációval pedig a zárótrack ("Catch Me If You Can (Reprise and End Credits)") szolgál. A főhős két dallama már annál inkább vezérszerepet kap. Az első egy Abagnale ifjúkori énjéhez köthető vidám motívum, egy energiadús, ám mégis könnyed és légiesen játékos téma, amely azonban soha nem lesz túl gyerekes. Stílusában leginkább különböző Harry Potter-filmes dallamokkal rokonítható, esetleg Hook vagy Indiana Jones könnyebb pillanataira asszociálhatunk általa. Főleg fuvola és vonósok játsszák, ám néha szaxofonnal jazzes, már-már improvizatív változatát is bemutatja Williams. A "The Float" esetében még egy lendületes nagyzenekari tálalás formájában is felbukkan, a hosszú "Learning the Ropes"-ban pedig a másik Abagnale-témával keveredik. Az album vége felé hallható verziója, a "Doctor, Lawyer, Lutheran" akár egy Harry Potter-zenéből is érkezhetett volna, a csengők, a marimba, a xilofon ugyanis légiesen könnyűvé, gyermekivé teszik. 


Abagnale apjának dallama – mely szintén a fiúhoz köthető inkább – mindennek az ellentéte. Gyászos szépségű, komor darab ez, mely Williams bizonytalanságot keltő dallamaival rokonítható. Szintén a szaxofoné a vezérszerep, Higgins alt szaxofonos játéka itt elképesztően profi. Ezt először a "Recollections (The Father's Theme)"-ben hallhatjuk, ahol a hegedűs verziójáról azt is gondolhatnánk, hogy a Schindler listája score-jából származó kompozíció. Röviden a "Learning the Ropes"-ban is felbukkan a téma, majd a "Father and Son"-ban a vonósok adják meg azt a mélységet, mely miatt a legszebb felbukkanásai emlékezetesek lesznek. Az album a második felére melankolikusabb hangulatra vált, mérséklődik a bevetett hangszerek száma, drámaibb lesz a tónus. Az "A Broken Home" jó példája mindennek, a "Deadheading"-nél azonban már disszonáns hangok is vegyülnek a szép momentumokba. Izgalmas, egyik motívumhoz sem köthető track a "The Airport Scene", mely ízig-vérig williamses muzsika, izgalmas zenei macska-egér harc, egy pattogó ritmusú, tökéletes kompozíció.

Spielberg néhány jelenetet inkább dalokkal kívánt segíteni, így elhangzik pár nagy klasszikus is, például Frank Sinatra "Come Fly with Me"-je, Nat King Cole "The Christmas Song"-ja vagy Dusty Springfieldtől a "The Look of Love", ám pár betétdal nem biztos, hogy a legjobb választás volt (Judy Garlandtól az "Embraceable You", illetve Stan Getztől és Joao Gilbertótól a "The Girl from Ipanema"), hiába ismert és elismert nóták. A film zenéjéhez, hiába nagy nevek ismert dalairól van szó, mégis John Williams tudott többet hozzátenni, hiszen a hatvanas éveket olyan kiválóan idézte meg, hogy ha nem tudnánk, ki írta a score-t, akkor inkább gondolnánk először Henry Mancinire vagy John Barryre, mint Wiliamsre. Nem is véletlen, hogy Oscar-, Grammy- és BAFTA-jelölés is összejött a maestrónak.