Pókember (2002)
Spider-Man
- zene: Danny Elfman
- vezényel: Pete Anthony
- kiadás éve: 2002
- kiadó: Sony Classical
- játékidő: 44:55
Hiába volt Pókember képregény formájában az egyik legsikeresebb, legkelendőbb szuperhős, a film világába képtelen volt betörni. Tévés fronton ugyan készült egy mára már megmosolyogtató feldolgozása, de a nagyobb volumenű adaptáció előkészítései sorra befuccsoltak. A jogokat végül huszonöt éves tervezgetés után, a kilencvenes évekre szinte teljesen takaréklángon égő MGM-től, a Sony Picturesnek sikerült megszereznie. A stúdió kifejezte, hogy az összes addig elkészült filmterv közül James Cameron elképzelését tudnák támogatni, azonban azt is bejelentették, hogy rendezőként nem Cameront képzelik el. Ezután négy jól csengő nevű direktort hoztak összefüggésbe a projekttel, úgymint Roland Emmerichet, Tim Burtont, Chris Columbust és David Finchert. Utóbbi sokáig esélyesnek tűnt, ám ő nem egy eredettörténetet, hanem egy 1973 nyarán megjelent, drámai képregényepizódot kívánt volna feldolgozni, ezt pedig a stúdió nem támogatta. Végül így landolt 2000 januárjában a nagy Pókember-rajongó hírében álló Sam Raiminél a mozi. Cameron tervéből David Koepp készítette el az új változatot, ő a forgatókönyv fejlesztése során végül több kulcsmomentumot is átírt. Így az eredetileg tervezett főgonoszok, vagyis Homokember és Elektro helyére a Zöld Manó került, míg a másodlagos gonosz Dr. Octopus lett volna. Raimi azonban úgy érezte, hogy a Zöld Manó-s/Norman Osborn-os szál lenne a mozi számára a legjobb, mivel így egy érdekes apa-fiú kapcsolatot is fel lehet építeni a szkriptben. Így aztán egy újabb íróra volt szükség, s végül Scott Rosenberg pofozta véglegesre a sztorit. Ő kivette Octopust, és akciójelenetekkel turbózta fel a forgatókönyvet, az eredetileg elképzelt sokgonoszos elgondolásból pedig végül semmi sem lett, mivel Raimi a leegyszerűsítés és a minél követhetőbb sztori mellett döntött.
A forgatás 2001-ben vette kezdetét New Yorkban. A szeptember 11-i terrortámadás azonban sok mindent átírt, mivel a filmben több helyen is szerepeltek az ikertornyok, sőt egy jelenetben kulcsszerepet is szántak a két épületnek. Akkoriban elég sok helyen lehetett találkozni a film eme sajnálatos eseményből fakadó problémait taglaló hírekkel. Végül a komplikációk megoldása az lett, hogy bizonyos jeleneteket újraforgattak, illetve digitálisan eltávolították a képekről a WTC tornyait. A forgatást egyébként egy haláleset is beárnyékolta, mivel a leszakadó erkélyes jelenet esetében egy munkásra rázuhant egy daru alkatrésze. Noha a megvalósítás szakasza elég sok problémával volt terhelt, a kész mozin ez nem látszott meg. Olyannyira nem, hogy mind anyagi, mind pedig kritikai szempontból beteljesítette a hozzá fűzött reményeket. Sőt kijelenthetjük, hogy az első két X-Men-filmmel közösen a Pókember alapozta meg a napjainkig tartó képregényadaptáció-dömpinget.
A főszerepre Raimi elsőre Tobey Maguire-t szemelte ki, aki akkoriban korosztálya egyik legnagyobb reménysége volt, színészi képességeit sokszorosan bizonyította már, ám egyáltalán nem volt sztáralkat, a stúdió emiatt nem is egyezett bele a szerződtetésébe. A színészt ugyan próbajátékra hívták, ám ő ezt visszautasította, mondván: eleget letett már az asztalra, hogy a Sony vezetősége lássa, mit is tud. Végül a női főszerepre szerződtetett Kirsten Dunsttal játszottak el egy jelenetet, s ez volt az a momentum, ami a Sony fejeseit meggyőzte Maguire alkalmasságáról. A Zöld Manó, azaz Norman Osborn karakterét egy neves színészre akarták bízni, végül Willem Dafoe bólintott rá a szerepre, igaz, nem elsőre.
A sztori Pókember létrejöttének története, tehát a képregénymozik legalapvetőbb típusát, egy hős születését tálalja. Peter Parker egy szemüveges okostojás, egy reménytelenül és esélytelenül szerelmes tini, aki érettségi előtt egy tanulmányi kiránduláson vesz részt egy intézetben, ahol egy mutáns pók megcsípi az iskolaújságnak fotózgató fiatalt. A csípés hatalmas változást indít el a fiúban. Rájön, hogy tud a falon mászni, kezéből hálót tud kilőni, ereje megsokszorozódik, illetve akrobatikus képességekre tesz szert, ráadásul érzékei is egészen kifinomodnak. Mindezekre szüksége is lesz, hiszen barátja, Harry (James Franco) apja egy balul sikerült teszt során egy emberfeletti erővel és ezzel járó gonoszsággal megáldott őrültté, a Zöld Manóvá válik, s az egész várost rettegésben tartja.
Raimi rendezői pályafutása során több zeneszerzővel dolgozott már együtt. A kezdet kezdetén Joseph LoDucával, majd Danny Elfmannel, később pedig Christopher Young volt filmjei komponistája. A Pókemberhez Elfmant választotta, ami érthető is, hiszen a trióból neki már volt tapasztalata szuperhősökkel, ráadásul a legismertebb is ő. Elfman természetesen nem nyúlhatott vissza a Batman zenei világához, hiszen egy jóval modernebb, fiatalosabb megközelítésre volt szükség Peter Parker kalandjaihoz, így a komponista az egy évvel korábbi A majmok bolygójában már belebegtetett új irányt alkalmazta, s ezzel írta tovább a karrierjében ott megnyitott fejezetet. Ez egy alapvetően szimfonikus zenei stílust takar, olyat, melybe az elektronikus részek ugyan harmonikusan simulnak bele, de úgy, hogy jelenlétük mégiscsak domináljon. A szerző az ezredforduló környékén hol elektronikus megoldásoktól burjánzó, hol pedig régi önmagát idéző nagyzenekari score-okkal jött elő. A Pókembernél azonban ezeket ötvözte, s ez lett igazán a legnagyobb, életművében azóta is jelen lévő újítás. A főtéma bizonyos tálalásban úgy hangzik, mintha egy gótikus horror muzsikáját hallanánk, de a rockos és elektronikus zenei környezete miatt mégiscsak egy fiatalos, újszerű hangulatú darab. A Batman zenéjének sötétségét csak a háttérben halljuk, hiszen a két mozi tónusa között ég és föld a különbség, de legalább jelen van a szerző régi énje, s ez igen jót is tesz az összhatásnak.
A vezérdallam igen összetett lett, legalább négy elkülöníthető formában veti be a szerző. Először a parádésan dinamikus "Main Title"-ben halljuk. A vonós osztinátókból és ritmusokból kibukkanó, rezeseken megszólaló fanfár igazán szuperhőshöz illő téma. A tételben, nem sokkal az első felbukkanása után, a kórus is belép, mely mélységet és komolyságot ad e résznek, majd az egész score-nak. A szimfonikusok mellett a különböző elektronikus dobalapok, torzított búgások is megjelennek már itt is. A nyitó track Pókember témájának három verzióját mutatja be, igaz, óriási különbség ezek között nincs, nem úgy, mint ezek további variációinál. A "Costume Montage"-ban kissé már humoros is a felbukkanása az elektromos gitár miatt, a "Transformations" pedig előjön a gótikus horrorok zenei vonala, ám a legfigyelemreméltóbb megjelenését a "Farewell"-ben éri el a főtéma. A vezérmotívum az akciótételek összetevője is, általában valamiféle átkötő, levezető elemként jelenik meg, illetve akkor, amikor Pókember kivetett hálóival a város utcái felett szárnyal. Ezek közé sorolható a "Revenge", illetve a "Final Confrontation" című hosszabb trackek, ahol a kezdő osztinátó újbóli bedobásával is izgalmas pillanatokat okoz Elfman.
A score második jól elkülöníthető egysége a Zöld Manóhoz köthető zenei részek, igaz, ezek nem túl erősek. Egy gyorsan csökkenő, gyors tempójú hangsorral, illetve egy, a főtémára reflektáló hasonló témával jelenik meg a fő ellenfél, először a "Somthing's Different"-ben, majd olyan tételekben, mint a "Parade Attack" vagy a "Specter of the Goblin". Itt a technikaőrült Osborn miatt az elektronikus zene és a vad ritmusok erőteljesebben, fenyegetőbben jelennek meg. A harmadik nagy rész pedig természetesen a romantikáé, Peter és Mary Jane szerelméé, illetve az egyéb drámai pillanatoké. Ilyen a megható, egyszerű kis tétel, az "Alone", az ehhez hasonló "Getting Through", vagy az erőteljesebb, az érzelmekkel jobban eljátszó "Revelation" – természetesen ezek esetében egy újabb téma is felfedezhető.
A Pókember zenéjét összetettsége, és a szerző új utakat keresése miatt lehet dicsérni. A főtéma jellegzetes hangzása és dallama jó megjelenítője a címszereplőnek, s a trilógia meghatározó zenei eleme lett. Elfman ugyanakkor szerencsére nem engedett a kor csábításának, és zenéje nem lett a szavak rossz értelmében véve menő, trendi score, mivel a kötelező modernebb megközelítés mellett néhol igencsak régimódi, ám jó helyen jól bevetett zenei megoldásokat is felhasznált, például akciótételekben zongorát. A filmben elég sok helyen szól aláfestés, amelyből csak 45 percnyi került kiadásra, ám ez az egyetlen negatívum, amit az album kapcsán meg lehet említeni.
A forgatás 2001-ben vette kezdetét New Yorkban. A szeptember 11-i terrortámadás azonban sok mindent átírt, mivel a filmben több helyen is szerepeltek az ikertornyok, sőt egy jelenetben kulcsszerepet is szántak a két épületnek. Akkoriban elég sok helyen lehetett találkozni a film eme sajnálatos eseményből fakadó problémait taglaló hírekkel. Végül a komplikációk megoldása az lett, hogy bizonyos jeleneteket újraforgattak, illetve digitálisan eltávolították a képekről a WTC tornyait. A forgatást egyébként egy haláleset is beárnyékolta, mivel a leszakadó erkélyes jelenet esetében egy munkásra rázuhant egy daru alkatrésze. Noha a megvalósítás szakasza elég sok problémával volt terhelt, a kész mozin ez nem látszott meg. Olyannyira nem, hogy mind anyagi, mind pedig kritikai szempontból beteljesítette a hozzá fűzött reményeket. Sőt kijelenthetjük, hogy az első két X-Men-filmmel közösen a Pókember alapozta meg a napjainkig tartó képregényadaptáció-dömpinget.
A főszerepre Raimi elsőre Tobey Maguire-t szemelte ki, aki akkoriban korosztálya egyik legnagyobb reménysége volt, színészi képességeit sokszorosan bizonyította már, ám egyáltalán nem volt sztáralkat, a stúdió emiatt nem is egyezett bele a szerződtetésébe. A színészt ugyan próbajátékra hívták, ám ő ezt visszautasította, mondván: eleget letett már az asztalra, hogy a Sony vezetősége lássa, mit is tud. Végül a női főszerepre szerződtetett Kirsten Dunsttal játszottak el egy jelenetet, s ez volt az a momentum, ami a Sony fejeseit meggyőzte Maguire alkalmasságáról. A Zöld Manó, azaz Norman Osborn karakterét egy neves színészre akarták bízni, végül Willem Dafoe bólintott rá a szerepre, igaz, nem elsőre.
A sztori Pókember létrejöttének története, tehát a képregénymozik legalapvetőbb típusát, egy hős születését tálalja. Peter Parker egy szemüveges okostojás, egy reménytelenül és esélytelenül szerelmes tini, aki érettségi előtt egy tanulmányi kiránduláson vesz részt egy intézetben, ahol egy mutáns pók megcsípi az iskolaújságnak fotózgató fiatalt. A csípés hatalmas változást indít el a fiúban. Rájön, hogy tud a falon mászni, kezéből hálót tud kilőni, ereje megsokszorozódik, illetve akrobatikus képességekre tesz szert, ráadásul érzékei is egészen kifinomodnak. Mindezekre szüksége is lesz, hiszen barátja, Harry (James Franco) apja egy balul sikerült teszt során egy emberfeletti erővel és ezzel járó gonoszsággal megáldott őrültté, a Zöld Manóvá válik, s az egész várost rettegésben tartja.
Raimi rendezői pályafutása során több zeneszerzővel dolgozott már együtt. A kezdet kezdetén Joseph LoDucával, majd Danny Elfmannel, később pedig Christopher Young volt filmjei komponistája. A Pókemberhez Elfmant választotta, ami érthető is, hiszen a trióból neki már volt tapasztalata szuperhősökkel, ráadásul a legismertebb is ő. Elfman természetesen nem nyúlhatott vissza a Batman zenei világához, hiszen egy jóval modernebb, fiatalosabb megközelítésre volt szükség Peter Parker kalandjaihoz, így a komponista az egy évvel korábbi A majmok bolygójában már belebegtetett új irányt alkalmazta, s ezzel írta tovább a karrierjében ott megnyitott fejezetet. Ez egy alapvetően szimfonikus zenei stílust takar, olyat, melybe az elektronikus részek ugyan harmonikusan simulnak bele, de úgy, hogy jelenlétük mégiscsak domináljon. A szerző az ezredforduló környékén hol elektronikus megoldásoktól burjánzó, hol pedig régi önmagát idéző nagyzenekari score-okkal jött elő. A Pókembernél azonban ezeket ötvözte, s ez lett igazán a legnagyobb, életművében azóta is jelen lévő újítás. A főtéma bizonyos tálalásban úgy hangzik, mintha egy gótikus horror muzsikáját hallanánk, de a rockos és elektronikus zenei környezete miatt mégiscsak egy fiatalos, újszerű hangulatú darab. A Batman zenéjének sötétségét csak a háttérben halljuk, hiszen a két mozi tónusa között ég és föld a különbség, de legalább jelen van a szerző régi énje, s ez igen jót is tesz az összhatásnak.
A vezérdallam igen összetett lett, legalább négy elkülöníthető formában veti be a szerző. Először a parádésan dinamikus "Main Title"-ben halljuk. A vonós osztinátókból és ritmusokból kibukkanó, rezeseken megszólaló fanfár igazán szuperhőshöz illő téma. A tételben, nem sokkal az első felbukkanása után, a kórus is belép, mely mélységet és komolyságot ad e résznek, majd az egész score-nak. A szimfonikusok mellett a különböző elektronikus dobalapok, torzított búgások is megjelennek már itt is. A nyitó track Pókember témájának három verzióját mutatja be, igaz, óriási különbség ezek között nincs, nem úgy, mint ezek további variációinál. A "Costume Montage"-ban kissé már humoros is a felbukkanása az elektromos gitár miatt, a "Transformations" pedig előjön a gótikus horrorok zenei vonala, ám a legfigyelemreméltóbb megjelenését a "Farewell"-ben éri el a főtéma. A vezérmotívum az akciótételek összetevője is, általában valamiféle átkötő, levezető elemként jelenik meg, illetve akkor, amikor Pókember kivetett hálóival a város utcái felett szárnyal. Ezek közé sorolható a "Revenge", illetve a "Final Confrontation" című hosszabb trackek, ahol a kezdő osztinátó újbóli bedobásával is izgalmas pillanatokat okoz Elfman.
A score második jól elkülöníthető egysége a Zöld Manóhoz köthető zenei részek, igaz, ezek nem túl erősek. Egy gyorsan csökkenő, gyors tempójú hangsorral, illetve egy, a főtémára reflektáló hasonló témával jelenik meg a fő ellenfél, először a "Somthing's Different"-ben, majd olyan tételekben, mint a "Parade Attack" vagy a "Specter of the Goblin". Itt a technikaőrült Osborn miatt az elektronikus zene és a vad ritmusok erőteljesebben, fenyegetőbben jelennek meg. A harmadik nagy rész pedig természetesen a romantikáé, Peter és Mary Jane szerelméé, illetve az egyéb drámai pillanatoké. Ilyen a megható, egyszerű kis tétel, az "Alone", az ehhez hasonló "Getting Through", vagy az erőteljesebb, az érzelmekkel jobban eljátszó "Revelation" – természetesen ezek esetében egy újabb téma is felfedezhető.
A Pókember zenéjét összetettsége, és a szerző új utakat keresése miatt lehet dicsérni. A főtéma jellegzetes hangzása és dallama jó megjelenítője a címszereplőnek, s a trilógia meghatározó zenei eleme lett. Elfman ugyanakkor szerencsére nem engedett a kor csábításának, és zenéje nem lett a szavak rossz értelmében véve menő, trendi score, mivel a kötelező modernebb megközelítés mellett néhol igencsak régimódi, ám jó helyen jól bevetett zenei megoldásokat is felhasznált, például akciótételekben zongorát. A filmben elég sok helyen szól aláfestés, amelyből csak 45 percnyi került kiadásra, ám ez az egyetlen negatívum, amit az album kapcsán meg lehet említeni.
Gregus Péter
2014. 04. 18.
2014. 04. 18.
Tracklista:
- Main Title (3:30)
- Transformations (3:31)
- Costume Montage (1:19)
- Revenge (6:13)
- First Web (0:56)
- Somthing's Different (1:17)
- City Montage (1:50)
- Alone (1:37)
- Parade Attack (3:54)
- Specter of the Goblin (3:47)
- Revelation (2:32)
- Getting Through (2:05)
- Final Confrontation (7:19)
- Farewell (3:11)
- End Credits (1:54)
Az album a Spotify-on:
