A világ nem elég (1999)
The World Is Not Enough
- zene: David Arnold
- vezényel: Nicholas Dodd
- kiadás éve: 1999
- kiadó: MCA Records
- játékidő: 68:11
A Bond-univerzumhoz való viszonyom végletekig egyszerű: minthogy életem első 007-es filmje a James Bond: Aranyszem volt, és az újkori mozikkal folytattam tovább a brit titkosügynök kalandjainak megismerését, így számomra Pierce Brosnan vált egyenlővé az MI6-es alkalmazottal, s ezek lettek a tekintélyes múlttal rendelkező széria legkedveltebb darabjai. Mivel nem vagyok e mozik elkötelezett rajongója, nem foglalkoztat, hogy Brosnan túl jóképű-e ehhez a szerephez vagy sem, esetleg mennyire kevés párhuzam vonható közte és aközött, akit egykoron Ian Fleming megálmodott: egyszerűen élvezem, amikor színre lép, hihetetlen kütyükkel szabadul ki nonszensz helyzetekből, és a leglehetetlenebb időpontokban is megigazítja nyakkendőjét – jelen írásom tárgya esetében a motorcsónakos üldözés során teszi ezt, amikor tulajdonképpen már minden mindegy, hiszen teljesen átázott a ruhája.
A Michael Apted (Gorkij Park, Halálos terápia) irányításával készült A világ nem elégben – ahogyan arra a cím is fokozottan igyekszik utalni – néhányan ismét világuralomra szeretnének törni. E társaság tagjai azt vallják, hogy mindehhez nem a tekintélyes pénzösszeget rejtő svájci bankszámla szükségeltetik, hanem a folyékony aranyként is emlegetett olaj, de persze az sem árt, ha egy atom-tengeralattjáró is kéznél van. Bonddal szemben ezúttal a kíméletességet ha hírből ismerő Renard (Robert Carlyle) áll, oldalukon pedig – szokás szerint – két gyönyörű nő, Dr. Christmas Jones (bizony, ez az a pont, ahol Denise Richardsnak még azt is elhisszük, hogy atomtudós...) és Elektra King (Sophie Marceau) lép a vászonra.
David Arnold a kilencvenes évek közepe táján lépett porondra, és robbant be a köztudatba a Csillagkapuhoz készített szerzeményével. Napjainkig bezárólag számos alkotás köthető nevéhez, ám legtöbben még így is elsősorban Roland Emmerich egykori házi zeneszerzőjeként, valamint az újkori Bond-mozik komponistájaként tekintenek rá. Utóbbi franchise-hoz az 1996-os A holnap markában révén kapcsolódott, s mostanra éppúgy kézenfekvő ténynek számít a soron következő Bond-filmek aláfestéseire történő szerződtetése, ahogyan anno John Barry esetében. Idáig öt 007-es kaland fűződik hozzá, melyek mindegyike igyekszik megtartani a Barry-féle vonalat úgy, hogy közben keveredik a modern hangzásvilággal, illetve a szerző kézjegyeivel. Bár muzsikáiban az elektronikus elemek és az ügynöktéma bevonásának mennyisége tekintetében eleinte átlendült a lovon, az idő előrehaladtával odáig jutott, hogy az utóbbi két Bond-muzsika esetében már a méltán híressé vált Monty Norman-féle motívum állandó ismételgetése nélkül is első hallásra felismerhető, milyen zene is került a lejátszónkba – ehhez természetesen nagyban hozzájárultak a filmek stílusbeli változásai is.
A széria védjegyévé vált nyitódal kapcsán A holnap markábannál Arnoldra nézve kedvezőtlen döntés született, melynek eredményeként az általa főcímdalnak szánt "Surrender" csupán a stáblista alá került be, helyét pedig a Sheryl Crow által előadott "Tomorrow Never Dies" vette át. A világ nem elégben azonban már nem történt ilyen jellegű csere, így a főcímdal zenei kísérete – melyet itt, és a "Surrender" esetében is Arnold írt – a score egyik alappillérévé válhatott, ezáltal pedig e dal az instrumentális részek előfutárává is válhatott. A Garbage által előadott "The World is Not Enough" mellett egy másik, jazzes beütéssel bíró dalban is közreműködött Arnold, mely az "Only Myself to Blame" címet kapta, és Scott Walker énekli.
E két betétdal közé ékelődve kapott helyet az MCA Records albumán a szerző BMI-díjjal jutalmazott muzsikája, mely a külön tételként feltüntetett, ám gyakorlatilag egybetartozó "Show Me The Money" – "Come In 007, Your Time Is Up" kettős révén rögvest belecsap az akció közepébe, hogy tökéletesen lekövesse a film elején látható motorcsónakos üldözést – utóbbi tétel legjellemzőbb elemeivé a visszhangos effekt, valamint a szkreccselés váltak. Ehhez hasonló, a nagyzenekart és az elektronikus elemeket ötvöző, túlpörgetett akciótételből jut még bőven a hátralévő játékidőre: felkerült az albumra többek között a síelős üldözés zenéje ("Ice Bandits"), a föld alatti bunkerben lévő konfrontáció kísérete ("Going Down / The Bunker"), valamint a jó és rossz közötti végső összecsapást nyomon követő "I Never Miss" és a"Submarine". A "Pipeline"-re, illetőleg az imént említett "Submarine"-re abból a szempontból is érdemes figyelni, hogy egyes dallamaik a Halj meg máskor!-ban újból felbukkannak, így e két produkció ennek okán is párhuzamba állítható egymással.
Amennyire fáradhatatlan tehát Fleming ügynöke, úgy diktálja a tempót Arnold is, ez azonban nem jelenti azt, hogy a zene nem hagy megnyugvást a pörgős percek között. A "Casino" hasonlóan jazzes alapokra épül, mint az "Only Myself to Blame", valamint az egyik Bond-lány is megihlette a komponistát, ezáltal Elektra egy elsősorban zongorára és vonósokra támaszkodó témát ("Elektra's Theme") kapott, amely legalább olyan törékeny, mint az őt játszó Marceau kisasszony, ugyanakkor később a karakter jelleméhez hűen ravaszabban és fenyegetőbben hangvételben is visszaköszön a "Remember Pleasure"-ben. De természetesen nem maradhatnak el az olyan settenkedős-kémkedős hangvételű muzsikák sem, mint a "Dody Double" (amely a "Come in 007, Your Time Is Up" és az "Elektra's Theme" mellett a harmadik tökéletes muzsika ezen albumon), vagy a "Going Down / The Bunker" felvezetése.
Fenti értékelésem kizárólag az önmagában történő hallgatásra vonatkozik, mivel az első három David Arnold-féle Bond-score-okkal kapcsolatosan kissé felemás véleményen vagyok: a mozikat nagyon élvezetessé és hangulatossá teszik, attól elkülönülve azonban már összességében véve nem adják vissza ugyanazt a varázst, mint a képsorok alatt. E véleményem – amely egyébiránt kétpontos eltérést takar –, már biztosan nem fog megváltozni, hiszen a Casino Royale, valamint A Quantum csendje muzsikáival elérte azt a szerző, hogy kompromisszumok nélkül váljanak olyan zenei élménnyé számomra, amelyek a film alatt és attól elkülönülve is megragadnak.
A világ nem elég újabb lehetőséget biztosított Arnoldnak arra, hogy megmutassa: az MGM méltó utódra leltek benne, akit hasonlóan biztos kézzel lehet majd hívni a 007-es kalandokhoz, mint egykoron John Barryt. Emellett azonban (a jövőt tekintve) egy másik szempontból is lényeges volt e projekt a komponista számára, hiszen ekkor dolgozott először Apteddel, aki később majdnem minden filmjéhez őt kérte fel zeneszerzőnek, így napjainkig bezárólag olyan mozikon vannak túl, mint a Most már elég!, az Amazing Grace, illetve a Narnia Krónikái 3. – A Hajnalvándor útja.
A Michael Apted (Gorkij Park, Halálos terápia) irányításával készült A világ nem elégben – ahogyan arra a cím is fokozottan igyekszik utalni – néhányan ismét világuralomra szeretnének törni. E társaság tagjai azt vallják, hogy mindehhez nem a tekintélyes pénzösszeget rejtő svájci bankszámla szükségeltetik, hanem a folyékony aranyként is emlegetett olaj, de persze az sem árt, ha egy atom-tengeralattjáró is kéznél van. Bonddal szemben ezúttal a kíméletességet ha hírből ismerő Renard (Robert Carlyle) áll, oldalukon pedig – szokás szerint – két gyönyörű nő, Dr. Christmas Jones (bizony, ez az a pont, ahol Denise Richardsnak még azt is elhisszük, hogy atomtudós...) és Elektra King (Sophie Marceau) lép a vászonra.
David Arnold a kilencvenes évek közepe táján lépett porondra, és robbant be a köztudatba a Csillagkapuhoz készített szerzeményével. Napjainkig bezárólag számos alkotás köthető nevéhez, ám legtöbben még így is elsősorban Roland Emmerich egykori házi zeneszerzőjeként, valamint az újkori Bond-mozik komponistájaként tekintenek rá. Utóbbi franchise-hoz az 1996-os A holnap markában révén kapcsolódott, s mostanra éppúgy kézenfekvő ténynek számít a soron következő Bond-filmek aláfestéseire történő szerződtetése, ahogyan anno John Barry esetében. Idáig öt 007-es kaland fűződik hozzá, melyek mindegyike igyekszik megtartani a Barry-féle vonalat úgy, hogy közben keveredik a modern hangzásvilággal, illetve a szerző kézjegyeivel. Bár muzsikáiban az elektronikus elemek és az ügynöktéma bevonásának mennyisége tekintetében eleinte átlendült a lovon, az idő előrehaladtával odáig jutott, hogy az utóbbi két Bond-muzsika esetében már a méltán híressé vált Monty Norman-féle motívum állandó ismételgetése nélkül is első hallásra felismerhető, milyen zene is került a lejátszónkba – ehhez természetesen nagyban hozzájárultak a filmek stílusbeli változásai is.
A széria védjegyévé vált nyitódal kapcsán A holnap markábannál Arnoldra nézve kedvezőtlen döntés született, melynek eredményeként az általa főcímdalnak szánt "Surrender" csupán a stáblista alá került be, helyét pedig a Sheryl Crow által előadott "Tomorrow Never Dies" vette át. A világ nem elégben azonban már nem történt ilyen jellegű csere, így a főcímdal zenei kísérete – melyet itt, és a "Surrender" esetében is Arnold írt – a score egyik alappillérévé válhatott, ezáltal pedig e dal az instrumentális részek előfutárává is válhatott. A Garbage által előadott "The World is Not Enough" mellett egy másik, jazzes beütéssel bíró dalban is közreműködött Arnold, mely az "Only Myself to Blame" címet kapta, és Scott Walker énekli.
E két betétdal közé ékelődve kapott helyet az MCA Records albumán a szerző BMI-díjjal jutalmazott muzsikája, mely a külön tételként feltüntetett, ám gyakorlatilag egybetartozó "Show Me The Money" – "Come In 007, Your Time Is Up" kettős révén rögvest belecsap az akció közepébe, hogy tökéletesen lekövesse a film elején látható motorcsónakos üldözést – utóbbi tétel legjellemzőbb elemeivé a visszhangos effekt, valamint a szkreccselés váltak. Ehhez hasonló, a nagyzenekart és az elektronikus elemeket ötvöző, túlpörgetett akciótételből jut még bőven a hátralévő játékidőre: felkerült az albumra többek között a síelős üldözés zenéje ("Ice Bandits"), a föld alatti bunkerben lévő konfrontáció kísérete ("Going Down / The Bunker"), valamint a jó és rossz közötti végső összecsapást nyomon követő "I Never Miss" és a"Submarine". A "Pipeline"-re, illetőleg az imént említett "Submarine"-re abból a szempontból is érdemes figyelni, hogy egyes dallamaik a Halj meg máskor!-ban újból felbukkannak, így e két produkció ennek okán is párhuzamba állítható egymással.
Amennyire fáradhatatlan tehát Fleming ügynöke, úgy diktálja a tempót Arnold is, ez azonban nem jelenti azt, hogy a zene nem hagy megnyugvást a pörgős percek között. A "Casino" hasonlóan jazzes alapokra épül, mint az "Only Myself to Blame", valamint az egyik Bond-lány is megihlette a komponistát, ezáltal Elektra egy elsősorban zongorára és vonósokra támaszkodó témát ("Elektra's Theme") kapott, amely legalább olyan törékeny, mint az őt játszó Marceau kisasszony, ugyanakkor később a karakter jelleméhez hűen ravaszabban és fenyegetőbben hangvételben is visszaköszön a "Remember Pleasure"-ben. De természetesen nem maradhatnak el az olyan settenkedős-kémkedős hangvételű muzsikák sem, mint a "Dody Double" (amely a "Come in 007, Your Time Is Up" és az "Elektra's Theme" mellett a harmadik tökéletes muzsika ezen albumon), vagy a "Going Down / The Bunker" felvezetése.
Fenti értékelésem kizárólag az önmagában történő hallgatásra vonatkozik, mivel az első három David Arnold-féle Bond-score-okkal kapcsolatosan kissé felemás véleményen vagyok: a mozikat nagyon élvezetessé és hangulatossá teszik, attól elkülönülve azonban már összességében véve nem adják vissza ugyanazt a varázst, mint a képsorok alatt. E véleményem – amely egyébiránt kétpontos eltérést takar –, már biztosan nem fog megváltozni, hiszen a Casino Royale, valamint A Quantum csendje muzsikáival elérte azt a szerző, hogy kompromisszumok nélkül váljanak olyan zenei élménnyé számomra, amelyek a film alatt és attól elkülönülve is megragadnak.
A világ nem elég újabb lehetőséget biztosított Arnoldnak arra, hogy megmutassa: az MGM méltó utódra leltek benne, akit hasonlóan biztos kézzel lehet majd hívni a 007-es kalandokhoz, mint egykoron John Barryt. Emellett azonban (a jövőt tekintve) egy másik szempontból is lényeges volt e projekt a komponista számára, hiszen ekkor dolgozott először Apteddel, aki később majdnem minden filmjéhez őt kérte fel zeneszerzőnek, így napjainkig bezárólag olyan mozikon vannak túl, mint a Most már elég!, az Amazing Grace, illetve a Narnia Krónikái 3. – A Hajnalvándor útja.
Kulics László
2012. 01. 23.
2012. 01. 23.
Tracklista:
- The World Is Not Enough - Garbage (3:57)
- Show Me The Money (1:27)
- Come In 007, Your Time Is Up (5:19)
- Access Denied (1:33)
- M's Confession (1:31)
- Welcome to Baku (1:42)
- Casino (2:57)
- Ice Bandits (3:42)
- Elektra's Theme (2:06)
- Body Double (3:00)
- Going Down / The Bunker (6:27)
- Pipeline (4:15)
- Remember Pleasure (2:45)
- Caviar Factory (6:01)
- Torture Queen (2:22)
- I Never Miss (3:32)
- Submarine (10:20)
- Christmas in Turkey (1:28)
- Only Myself to Blame - Scott Walker (3:39)
