Sidney Lumet Olaszországban forgatott drámája a rendező kedvelői számára egyike volt a legnagyobb csalódásoknak: A találkozóból egyszerűen hiányzik az a szexuális feszültség, ami a témából egyenesen következne. A film főszereplője, a jól menő római ügyvéd, Federico Fendi (Omar Sharif) rájön, hogy felesége, Carla (Anouk Aimée) titokban Róma legdrágább prostituáltja. És a történet nagyjából ennyi is. Ebben a karakterközpontú drámában meglehetősen érdektelenek a szereplők, a kevés dialógus nem viszi a cselekményt sem előre, sem hátra. A jó rendező rossz filmje az alkotást támogató MGM-producereket is meglepte, a százszor átírt és többször átvágott filmekbe pedig csak egyetlen módon lehet belenyúlni utólag – egy új zenével!

A találkozón összesen négy zeneszerző dolgozott a legelső és a legutolsó változat között, és hála a Film Score Monthly áldásos tevékenységének, most mindhárom elkészült zenéből bőséges ízelítőt kapunk, ami elsősorban nem az értékük miatt érdekes, hanem azért, mert így elsőkézből tapasztalhatjuk meg, hogyan lehet ugyanazt a témát különböző mentalitással, más szemszögből feldolgozni. Történetünk hőse a francia Michel Legrand (Cherbourgi esernyők), a brit John Barry (James Bond-filmek), valamint az amerikai Stu Philips (Knight Rider). Mindhárman keményen megszenvedtek a zenével, de elsősorban a producerekkel, akik Lumet kezéből kitépve a filmet szaladtak Párizsba, Londonba és Amerikába, hogy a zene gyógyító erejével javítsák fel a vérszegény történetet. Előre lelövöm a poént: ez sajnos egyiküknek sem sikerült, de a próbálkozások azért érdekesek.

Az elsőt Michel Legrand írta, aki a Zebra kutatóállomás és A Thomas Crown-ügy score-jaival francia kollégái közül elsőként tört be az amerikai piacra. A producereket ez utóbbi műve győzte meg, és valami hasonlót kértek tőle. Az abban a filmben használt kísérleti jazzes megoldásokat azonban még tovább vitte Legrand. Művében Sharif karakterére koncentrált, egy igen egyszerű melódiát ismételget a minimalizmus eszközeivel. A tizenkét hangjegyből álló motívum zongorán, hárfán és kis csengettyűkön fejlődik tovább, ahogy a mániákus ügyvéd is egyre mélyebbre süllyed. A mű Legrand párizsi otthonában született, a zongoránál maga a mester ült, a többi hangszeren pedig barátai játszották fel az egyszerű darabokat. Az első bemutató után azonban az MGM kiküldött munkatársai megköszönték a munkát, és egyben a szerzőt is kirúgták. Az albumon a teljes visszautasított zene két szvit formájában van bemutatva, mivel a darabokat soha nem vágták fel kisebb szeletekre, hiszen a muzsika sosem került a filmbe. De igazi minimalista kompozícióhoz ez a prezentálás illik, hiszen az egyetlen kis motívum fejlődését így lehet a legjobban végigkísérni.

A második zene Londonban készült. John Barry egy kis pihenőt tartott az éppen aktuális Bond-film, az Őfelsége titkosszolgálatában kényszerű szünetében, és gyorsan megírta a szükséges zenét, de a hangszerelésre és a felvételre már nem maradt ideje – ezeket a munkákat Don Walker végezte el. A komponista itt már komplexebb melódiákat szállított, egy standard romantikus zenét és pár olaszos dallamot, amit itt-ott felhasználtak a háttérben. Az elkészült score-ból Walker a legtöbbet hozta ki, viszont a darabok meghallgatása után tipikusan az az érzés alakult ki bennem, hogy mintha eredetileg nagyobb zenekarra írták volna, és csupán a sietség meg a költségek miatt vették fel ennyi emberrel. A kamara jelleg illik is a filmhez, de akkor egy visszafogottabb zenét kellett volna írni a zenészek számára. Sidney Lumet a film ezen változatára bólintott rá, és a mozikba is így került a film, de még Barry tehetsége sem menthette meg A találkozót a bukástól. Az albumra a teljes aláfestésből csak egy válogatás került fel; elsősorban a főtéma fejlődésére koncentrálva szelektáltak a lemez készítői. Ezek mellé ízelítőként az egyik olasz dallamot is felrakták a CD-re, amely egy kávéházban hangzik el ("Café Music").


A harmadik zene három évvel a premier után készült, szerzője pedig Stu Philips volt, akit a hazai nézők elsősorban a Knight Rider sorozat házi szerzőjeként ismerhetnek, de ekkor még elsősorban a popszakmában dolgozott – ez a munka a legkorábbi publikált műve. Történt, hogy 1972-ben a CBS televízió bemutatta a filmet, azonban a csatorna vezetőinek korábban támadt pár remek ötlete, amivel feljavíthatták a nézettséget. Elsősorban teljesen átvágták Lumet munkáját, sőt még direkt reklámszüneteket is kialakítottak a mozifilm mindegyik negyedénél. A másik ötlet egy teljesen új zene szerzése volt, ami jobban megfelelt az amerikai átlagnéző ízlésének. Stu Philips Culver Cityben vette fel az új score-t, minimális költségvetésből, azonban még így is többe került, mint az eredeti zenék. Az új kompozíció tartalmazott két dalt is, melyekhez Bob Stone írta a szöveget, és elsősorban a film reklámozása során használták őket. A végeredményen nem hallatszik, hogy tévés zene, a dalok pedig kifejezetten kellemes balladák. Mai szemmel (füllel) talán érthetetlen, miért ölt ennyi energiát egy tévécsatorna egy késő esti film levetítésébe, de zenehallgatóként csak örülhetünk neki, mivel a három megközelítés közül Stu Philips visszafogott score-ja nyújtja a legkellemesebb élményt, és azt sem bánjuk, ha emiatt az újravágott film körülbelül egy sztárparádéval feldobott Playboy-találkára emlékeztet.