Tíz évvel az Oscar-díjas alakítás után, Ridley Scott Hannibal című thrillerjében Anthony Hopkins ismét a pszichopata sorozatgyilkos, Dr. Hannibal Lecter szerepében köszönt vissza a mozivászonról. Ő, valamint az elmegyógyintézeti ápoló, Barney Matthews (az őt játszó Frankie Faison e két alkotás mellett a Vörös sárkányban és Az embervadászban egyaránt látható volt, igaz, ez utóbbiban Fisk hadnagyként) a stáb szinte egyetlen ismerősei, pedig a regény egy-egy példányát írója, Thomas Harris Jodie Fosternek éppúgy elküldte, mint Jonathan Demme rendezőnek és Ted Tally forgatókönyvírónak. A többszöri módosítások (aminek egyik eredményeként a film a könyvhöz képest egészen másképp zárul) ellenére azonban végül mindegyikük visszautasította a projektet, így a történet vászonra vitele egy teljesen új csapat kezébe került, melynek élén a veterán rendező, Scott állt.


A nagy érdeklődéssel várt, s végül rendkívüli sikert arató folytatásban Lecter már nem az üvegfal mögül rémisztget bennünket: szökése óta az itáliai reneszánsz központjában, Firenzében él, ahol igyekszik kerülni a feltűnést, s új személyazonossággal Dante-kutatóként pályáz meg egy állást, miközben A bárányok hallgatnakból megismert jelleméhez méltóan jómódú úriemberként tölti mindennapjait. Egykori áldozatát, a lélegeztetőgépre kötött emberi roncsot, Mason Vergert (a felismerhetetlenségig elmaszkírozott Gary Oldman) a legutóbbi, számára alaposan félresikerült találkozásuk után fogadott bosszúvágya hajtja. Célja elérésének érdekében semmitől sem riad vissza, és tisztában van azzal is, hogy Lectert legkönnyebben Clarice Starling ügynök (a Fostert váltó Julianne Moore) felhasználásával tudja csapdába csalni. Eközben a titokzatoskodó Lecter a firenzei rendőrség kötelékébe tartozó Pazzi felügyelőnek (Giancarlo Giannini) is felkelti az érdeklődését...

A film zenéjét – melynek jellege igencsak eltér Howard Shore A bárányok hallgatnakhoz írt aláfestésétől – Hans Zimmer jegyzi, aki ekkortájt több olyan stílusú alkotás aláfestésének elkészítésére is leszerződött, amelyek addigi munkássága során nem igazán voltak jellemzőek rá (ezek közé sorolható például Az ígéret megszállottja, az Örök darab vagy A kör című adaptáció). A szerző még a Gladiátor munkálatai során kezdett bele Harris könyvének olvasásába, amelyet egy interjú során ily módon jellemzett: "Ez egy őrült, furcsa, derűs romantikus komédia." A mű olyannyira felkeltette érdeklődését, hogy annak tartalmát Scottnak is elmesélte, aki röviddel a kézirat elolvasása és a Dino De Laurentiisszel való találkozása után elvállalta a projektet, amelyből így Zimmer sem maradt ki.


A készülő aláfestésről a komponista eleinte csak annyit tudott biztosan, hogy azzal leginkább Lecter jelleméhez, érzéseihez szeretne igazodni, s ennek megfelelően egy klasszikus jellegű zenében gondolkodott, de ezen túl szinte alig voltak konkrét elképzelései, így a már meglévő jelenetekhez nemegyszer három-négy különböző tételt is szerzett. Zimmer a munkálatok során nemcsak a szereplők tetteit, személyiségüket és a cselekmény szálait tartotta szem előtt, hanem Hopkins hanglejtését, beszédjének ritmusát is. Ahogy haladt a forgatás, úgy körvonalazódott a score is, amelynek egyik kiegészítése, az "Aria de Capo" című Bach-szerzemény a képsorok mellett zeneileg is visszautalt a korábbi eseményekre – ez a darab egyébként nemcsak az 1991-es produkcióban csendült fel, hanem a 2006-ban készült Hannibal ébredésében is. Emellett és a pszichopata sötét énjét ábrázoló mély tónusokon túl (ami elsősorban a The Lyndhurst Orchestra mintegy huszonnyolc csellistája és tizenkét bőgőse játékának eredménye) a muzsika Patrick Cassidy "Vide Cor Meum" című operadarabjával (melynek alapját Dante "La Vita Nuová"-ja képezi) Lecter jelenlegi álcáját, a Dante-tudóst is kifejezi, s ezeknek köszönhetően teljesedik ki Zimmer alapjában véve fagyos, ám helyenként eleganciát tükröző szerzeménye.

"Kedves Clarice..." – kezdi levelét Lecter, melynek tartalmát, Hopkins előadásában, a Decca Records gondozásában megjelent filmzenealbum "Dear Clarice" című nyitótételében mély vonósok, sejtelmes zongoradallam és egy kisebb kórus kíséri. Lecternek a filmből származó jellegzetes monológjai a kiadvány más tételeiben is elhangzanak, ami a "Dear Clarice" esetében ridegségével, higgadtságával a doktor és az ügynöknő közötti bensőséges kapcsolat zenei ábrázolását ellensúlyozza, a "Let My Home Be My Gallows" című tételben azonban már a főszereplő gyilkolási szenvedélyét nyomatékosítja – nem is akárhogy! Ez az ötlet egyébként Zimmertől származik, aki szerint műve és Hopkins jellegzetes hangja remekül kiegészítik egymást, s bár én nem feltétlenül díjazom az ilyen fajta kiadásokat, jelen esetben elismerően hajtok fejet eme megoldás előtt.


Az album első igazán sötét és komor tétele, a "Gourmet Vaise Tartare" Johann Strauss legnépszerűbb művéből, a "Kék Duna keringő"-ből bontakozódik ki, melyet a film egyik kiegészítő komponistája, Klaus Badelt álmodott meg. Mellette többek között az ambientes részekért felelős Mell Wesson, valamint Martin Tillman csellista is (akik az elmúlt évek során már több alkalommal működtek együtt Zimmerrel) szereztek néhány zenerészletet, melyből a főként kettejük munkáját előtérbe helyező "Firenze Di Notte" fel is került a kiadványra.

A "Virtue" tulajdonképpen nem más, mint egy sóvárgó szerelmes érzéseinek hangjegyekkel történő közvetítése, amely a "The Burning Heart"-ban a "Dear Clarice"-hez hasonlóan Hopkins hangjával egészül ki. Ez a három track fejezi ki leginkább azt az érzelmi kötődést, amely annak idején A bárányok hallgatnakban kezdett kibontakozni, s ennyi év után – merthogy kronológiailag az előző részben történtekhez képest már jó pár évvel később járunk – még mindig tart, sőt, tovább mélyült. Mindezt a fájdalmas csellójáték köré épült "To Every Captive Soul" zárja, amely egyúttal a lemez score-részének utolsó tétele.


A Hannibal aláfestése Hans Zimmer pályafutásának egyedi és különleges hangvételű alkotásai közé sorolható, amely éppúgy eltér Shore aláfestésétől, mint ahogyan a két film is egymástól. A Lecter, Mason és Starling között zajló macska-egér játék mögött húzódó szerelmi dráma rendkívül jól kiérződik a score-ból, amit ez a közel egyórás játékidővel bíró kiadvány – melynek borítóját a produkcióból származó képek mellett forgatási skiccek is színesítik – szintén remekül tükröz. Az érzelmesebb percek ellenére meglehetősen sötét atmoszférával bíró muzsikát elsősorban az ilyen jellegű aláfestéseket és Zimmer A körhöz komponált zenéjéhez hasonló műveit kedvelők számára merem ajánlani.