Az angol Mary Shelley mindössze 19 évesen írta meg világhírűvé vált regényét, amelyet 1818-ban publikáltak, ám a Frankenstein kiadója nem várt nagy sikert a könyvtől, már a megjelentetésébe is eleve csak úgy ment bele, ha az alkotó neve nemcsak a címlapon nem szerepel, de még a belső oldalak valamelyikén sem kerül említésre. Ennek elsődleges oka abban keresendő, hogy az akkori olvasók számára gyakorlatilag elképzelhetetlen volt, hogy a gyengébbnek titulált nemből bárki is regényírásra vetemedjen, Mary ráadásul még azzal is tetézte a dolgot, hogy rémregény írására adta a fejét, mely műfajt aztán már végképp nem tartották egy nő részéről illendő választásnak. A megjelentetéshez a kiadó másik feltétele az volt, hogy az előszót az alkotó későbbi férje, a korszak jól ismert romantikus költője, Percy Bysshe Shelley írja meg, aminek köszönhetően egy ideig sokan neki tulajdonították az egész művet, egészen addig, amíg a későbbi kiadásokon végül fel nem tűnt a valódi szerző neve. A teremtője, Victor Frankenstein szeretetére vágyó, ám tőle még nevet sem kapó, végül ellene forduló teremtmény viszontagságairól szóló mű meghódította a világot, ám hazánkba csak 1977-ben jutott el, Göncz Árpád fordításában. Kevésbé közismert érdekesség, hogy ugyan a kötet teljes címe Frankenstein, avagy a modern Prométheusz, ez az eddigi hét magyar kiadás közül csak a 2019-ben megjelent legfrissebbnek a címlapján olvasható.


A nagy mű megszületését taglaló legenda szerint Mary és Percy épp Lord Byron svájci házában vendégeskedett, amikor az ünnepelt költőóriás azt javasolta ismerőseinek, hogy egyfajta kihívás részeként mindegyikük írjon egy rémtörténetet. A versenynek köszönhetően született meg Byron szintén ott tartózkodó orvosa, John Polidori tollából A vámpír, mely az éjszaka teremtményeit elsőként emelte egy regény lapjaira, és persze Mary műve, a Frankenstein is. Utóbbiból aztán több száz feldolgozás készült különféle műfajokban: többek közt képregény, színdarab, opera és videojáték színesíti a palettát. A tragikus sorsú lény persze a filmeseket is megihlette, aminek első bizonyítéka az 1918-as némafilmváltozat lett, amelyet számtalan további követett, köztük nem egy olyannal, mely szinte csak címében kapcsolódott az eredeti íráshoz. A rengeteg verzió között minden jól sikerült – vagy legalább nézhető – verzióra jut több félresikerült, ám az eredeti írás keletkezési körülményeivel foglalkozó néhány mozgókép közül korábban mindössze egy vált ismertté, mégpedig a provokatív, erotikában dúskáló sztorijairól is ismert forgatókönyvíró-rendező, Ken Russell Gótika, avagy a szellem éjszakája című 1986-os munkája.

Mintegy harminc évvel később úgy döntött Szaúd-Arábia első rendezőnője, Haifaa Al-Mansour, hogy ideje egy Russelléhez képest tradicionálisabb szemszögből megközelíteni a nagy mű születését. Az eseményeket a Mary Shelley – Frankenstein születése kifejezetten az Elle Fanning alakította írónő szemszögéből mutatja be, szereplőtársai között pedig megtaláljuk a Noéban, valamint a Rómeó és Júlia 2013-as változatában látott Douglas Bootht, valamint két színészt a Trónok harcából: Stephen Dillane-t és Maisie Williamst Mary apjaként, illetve barátnőjeként. A film két teóriát dolgoz össze: az egyik alapján a teremtményt Mary rémálma, míg a másik szerint az általa addig megéltek – főként az akkoriban megbotránkoztatóan szabados életvitelű Percyvel folytatott kapcsolata – ihlették az eredetileg mindössze az unalom elűzését szolgálva létrejövő regényt, amelyet az utókor a modern horror alapkövévé emelt. A film ugyanakkor nem a mű létrejöttére, hanem Maryre magára koncentrál, és bár én szívesebben láttam volna egy ennél nagyobb adagot a gótikus megközelítésből, ahogy a szörnyhöz kapcsolódó szálból is, azonban ezt leszámítva a Mary Shelley egy a kor hangulatát jól visszaadó kosztümös dráma lett, melynek kétségbevonhatatlan különlegessége, hogy a segítségével némiképp beleláthatunk a horrorirodalom egyik legismertebb karakterének megalkotásába.


Az alkotás zeneszerzője Amelia Warner lett, aki Jamie Dornan, A szürke ötven árnyalata férfi főszereplőjének felesége és három gyerekük édesanyja. A komponista korábban a színészet irányából próbált érvényesülni (olyan filmekben tűnt fel mellékszereplőként, mint a Sade márki játékai vagy az Æon Flux), de ez irányú elképzeléseiről 2012-ben lemondott. Warner – aki jó ízlésről tanúságot téve olyan művészeket tart példaképének, mint Jerry Goldsmith, Danny Elfman, Michael Nyman és Randy Newman – a váltás kapcsán rendkívül szimpatikusan és szerényen nyilatkozott: „A zene mindig hihetetlenül fontos volt számomra, az életem nagy részében jelen volt. A filmzene nagy szenvedélyem, folyamatosan ezt hallgattam. Azt hiszem, soha nem gondoltam úgy, hogy ez valami olyan, amit akár én is csinálhatnék, ám aztán elkezdtem Dustin O'Hallorant, Ludovico Einaudit és Ólafur Arnaldst hallgatni, s azt láttam, hogy ők a zeneszerzők új hulláma, akik olyan csodaszép muzsikákat írtak, amelyekre rá tudtam hangolódni. Mindig úgy hittem, hogy a klasszikus oktatás hiánya miatt a komponálás számomra elérhetetlen, de úgy hiszem, a dolgok sokat változtak.”

A szerző vezérhangszernek a zongorát tette meg, de művében felbukkannak vonósok és fuvola is, egy női vokál pedig misztikumot kölcsönöz a mindvégig dallamos, fülbemászó aláfestésnek, mely csak úgy árasztja magából a bensőségességet. „Az volt a kérés felém, hogy a zene minden pillanatában Mary belső világát tükrözze. Ez volt a fő irány. Kísérteties és gótikus kellett, hogy legyen, ahogy az ihlet egyre nőtt és nőtt az írónőben. Nagyon fellelkesültem annak kapcsán is, hogy a Mary és Percy Shelley közötti erős szenvedélyt bemutassam” – mesélte az alkotó. „A score-nak monumentálisnak kellett lennie, mivel a film egy sodró lendületű dráma. Volt egy nagy vonós és egy csodálatos hárfás szekciónk, illetve kórusunk egy elképesztő szopránnal és egy kontratenorral, akiknek a hangja az egész zene gerincét adja.”


A film ideiglenes muzsikája, azaz temp score-ja, amivel egy rendező szemléltetheti zeneszerzőjének, hogy milyen jellegű aláfestést szeretne, ez esetben kortárs szerzeményekből állt, amelyek Warner elmondása szerint meglepően jól működtek, ezért megtartotta a modern hangzást, s előtérbe helyezte a szintetizátorokat és az egész darabon át kitartott hangokat, hogy egy szokatlan, földöntúli érzést adhasson át. A soundtrack nagyszerűségét az is mutatja, hogy nehezen tudnék kiemelni belőle trackeket, annyira egységes az egész, de azért személyes kedvencemként a főtémát megmutató „Mary Shelley”-t, a szépséges „My Sanctuary”-t, az éteri „An Unreal Mystery”-t, a tetőpontnak számító „The Book”-ot, illetve az ütemes „King's Cross”-t tudnám megnevezni – mellesleg utóbbit minden más hallgató is kiemelné. Érdekes, hogy az albumot hallgatva egyszer csak megjelent előttem az ismert Charles Dickens-klasszikus alapján, Ethan Hawke, Gwyneth Paltrow és Robert De Niro közreműködésével forgatott Szép remények, de nem azért, mert a score annyira hasonlítana Patrick Doyle szintén kiváló művére, hiszen erről nincs szó, hanem mert a zene hallatán annak jelenetei jutottak eszembe – gyakorlatilag bármelyikhez találnánk odaillő kompozíciót e bő félórából.

Amelia Warner filmzeneszerzői pályájának mindössze második állomása a Mary Shelley, amelynek score-ján egyáltalán nem hallani, hogy olyan művész írta, aki e téren még nem rendelkezik komoly tapasztalattal, sőt ki lehet jelenteni, hogy bármely nála rutinosabb alkotó pályáján is figyelemre méltó muzsikáról beszélhetnénk. Minden pillanata simogatja a fület, úgy klasszikus, hogy mellette modern, ráadásul nagyon ritka, amikor ennyire tökéletesen sikerül a szintetizátor hangjának összeolvasztása a megszokott szimfonikus hangszerekével.


A fent említett trió, azaz O'Halloran, Arnalds és Einaudi mellett Craig Armstrong, Thomas Newman és Jóhann Jóhannsson említése kívánkozik még ide, azaz akiknek mondanak valamit e nevek, azoknak komoly eséllyel tetszeni fog az album – de valójában nem is tudom elképzelni, hogy létezik filmzenerajongó, akinek ne tetszene. 2018 egyik leghangulatosabb score-jával van dolgunk, egy nagy meglepetéssel, és őszintén remélem, hogy a komponista ezen a területen már meg fogja találni a számításait. Akiknek tetszik e műve, azok nem fognak csalódni első aláfestésében, mely az Anyu listája című drámához készült, de Visitors című 2018-as szólóalbuma, illetve a Wild Mountain Thyme című 2020-as romantikus mozihoz írt műve is tartalmaz szépséges témákat.